Requiem II.

Ismertem egy tőlem hét évvel idősebb hölgyet, aki annak idején, amikor kiderült a diagnózisom, messzire elkerült, mert nem tudta, mit lehet ilyenkor mondani. Aztán észrevette, hogy nem fojtok magamba semmit, nyugodtan lehet róla beszélni, akár tabuk nélkül is. Többször említette, csodál a hozzáállásom miatt és látja, hogy ebből tényleg csak pozitív hozzáállással lehet meggyógyulni. Látszólag ő is olyan szeretett volna lenni, de mégis folyton elégedetlenkedett, mert neki ilyen volt az alaptermészete.

Hét évvel utánam októberben nála is kiderült az emlőrák. Akkor nevetve, nagy elhatározással azt mondta, megveszi a könyvem és úgy gyógyul, mint én, nem vállal el semmilyen hagyományos kezelést. Csakhogy a jó kis onkológusok addig győzködték, amíg el nem hitte nekik, ebből másképp nem lehet meggyógyulni (lásd „Az onkológiai megbeszélés” és „A kiszolgáltatott páciens” című fejezeteket) A műtét után több mint fél év kemo, aztán sugár, augusztusig. Rá két évre kiderült, hogy van egy folt a máján. Szegénykém, a mája nem bírta ki azt az erős mérgezést. Erre mit tettek vele? Megkapta a legerősebb kemót, abból is négy adagot, majd injekciókban folytatták. Ráadásul rábeszélték az egymillió forintos vizsgálatra, ahol eldönthető, genetikai eredetű-e a betegsége. (Kíváncsi lennék egy statisztikára ezekről a vizsgálatokról. Nem támogatja a TB, rendben, de vajon az elvégzett vizsgálatokkal hány emberen sikerül segíteni? Százból mennyi embernél derül ki, hogy genetikai eredetű és van rá gyógyszer? Milyen a túlélési esély azok között?) Érdekes, a környezetemben ő a harmadik, akinek ezt megcsinálták. Persze, ha még lenne értelme, megérné. De! Az első két ismerős már rég halott. A hölgynek is egy millióért megmondták, hogy sajnos, nem genetikai eredetű, így gyógyszer sincs rá és maximum két éve van hátra. Köszönöm szépen! Ennyiért ezt megtudni? Nem értem, miért mondanak ilyet? Még, ha úgy is gondolják, akkor sem ők szabják meg, meddig élhet még! Milyen az ember? Ha már hallotta, tehet úgy, próbálhat úgy tenni, mintha nem érdekelné, de csak ott motoszkál a fejében, hogy már csak ennyi és annyi napom van hátra. Nem mindenki képes ezt feldolgozni, vagy csak azért is bebizonyítani, hogy tízszeresen túléli a jóslatot.

Már régóta szajkózom, hogy a kemoterápia méreg, gyűjtöm az eseteket, mégis nagyon sokan bevállalják, mondván „megadom magamnak ezt az esélyt”. Esélyt? Mire? A totális mérgezésre? Egy éppen akkor totálisan legyengült szervezetnek ez nem hiányzik. Saját rokon férfi sem hallgatott rám, mit beszélek én, a kis taknyos, majd az orvos megmondja, ő csak jobban tudja. Vastagbélrák 2008. november. Műtét után kemo tablettában. Állítólag jól viselte, nem lett rosszul tőle, bár a felesége egyszer véletlenül bekapta a saját gyógyszereivel együtt és két napig szenvedett, annyira rosszul lett. Hányás, hasmenés, émelygés, szédülés, vagyis mérgezéses tünetek. S bár a saját bátyja példája eltántoríthatta volna, mégsem így történt, ő is elhitte a „tudománynak”, hogy ez meggyógyítja. A férfi két év múlva hátsó fali infarktust kapott, mely azonnal elvitte. Neki a szíve volt gyenge, az nem bírta ki. Mindenkinek más szerve gyengébb, ezért (nyilvánosan) direkt nem hozzák összefüggésbe, bár amikor a diagnózis májelégtelenség, csak eszükbe juthatna.

Ilyenkor példálóznak a túlélőkkel. De-de, sokan vannak, akik meggyógyulnak a kemótól. Igen, vannak szerencsés túlélők, de azt is megfigyeltem, kik élik túl. Ők biztosan nem a mérgezésnek köszönhetik az életüket, hanem az életbe vetett hitüknek, az élni akarásuknak, a változásoknak, amit megtettek önmagukért. 

No, de térjünk vissza a hölgyre, ma hajnal óta csak rá gondolok, fejemben megfogalmazódott ez a cikk, ezért a lányától megérdeklődtem, hogy van. „Nagyon rosszul. Már nem ébred fel, nem eszik, nem iszik, 1-2 napja már a gyógyszereket sem adják neki. Egy hete még sétált, tegnapelőtt még epret evett, beszélt, de tegnap már nem tudták felébreszteni a nővérek. Én is egy órán át próbálkoztam, beszéltem hozzá, simogattam, de csak néha-néha hörgött. Kapott citosztatikus injekciót, túl sokat, ami leállította a máját, hiába mondtam, hogy rá van írva, májbetegség esetén nem lehet. A mocsok orvosa ezt írta fel és nem is nézte, hogy egyre rosszabbak az értékei. Amikor visszament hozzá, mondta neki, hogy akkor 3. kemó sorozat következik, ment is volna rá, de amikor elérkezett a napja, újabb vérvétel és halál nyugodtsággal leírták, hogy májelégtelenség, nem kap több kezelést, a kedves háziorvos, csillapítsa a fájdalmát. Azt csinálta, amit az orvosok mondtak. Így is sikerült 20 féle vitamint adni neki, nagy unszolásra, és úgy hogy engem utáltak miatta, vittem a havi vitaminadagokat, de nem volt értelme. Vettem metionin, arginin, apigenint, ca-mg-ot, artemissint, és már 3x hazaküldték, hogy mit keresnek ott azok, semmire nem jók. Már sima infúziót sem kap. Fájdalomcsillapítót se adták, a nővér a kezembe nyomta, hát végül is, ha ezt megenné, az jó lenne. És ugye ünnepnap/hétvége, ügyeletes orvos, megnézi, mi van a lázlapon és azt adják, de azt nem nézik, hogy péntek óta ég és föld a helyzet. Négy napja megszületett az ötödik kisfiú unokája, megoldottuk, hogy láthassa, talán azt még felfogta. Már kb. két hónapja feladta. Belefáradtam a reménykedésbe, tegnap, ahogy ott feküdt, lila foltokkal, beesett arccal, nyitott szájjal, aludt és közben néha felemelte a kezét, hörgött, - méltatlan.”

Miközben ezt beszéltük, ő meghalt. Megéreztem, mindig megérzem az ilyet. Sajnálom, nagyon sajnálom.

2017.06.05.

Ezt írtam azon a napon, amikor ébredéstől lefekvésig csak erre a hölgyre gondoltam. Talán éppen ő üzent, hogy miközben távozik, beszélgessek a lányával, aki a mindene volt. Szinte az összes második szava a lánya neve volt. Vele voltam tehát, vigasztaltam, kiönthette a szívét. Talán épp az édesanyja akarta, hogy így legyen. Ezért én tudtam meg elsőnek a felfoghatatlan hírt.

Sajnos, szegénykém saját példáján keresztül mutatta be az orvostudomány óriási tévedését. A legyengült szervezetet mérgekkel nem lehet helyrehozni, sőt, azzal még előbb végeznek vele. Ez gyilkosság, méghozzá legális, melyért senkit sem vonnak felelősségre, mert a „gyógyítás” volt a célja. Nem veszik észre, hányan nem bírják ki? Kiterveltek egy elfogadható dátumot, miszerint az öt év az jó túlélési szám, tehát, aki a műtét után (a kezelésekkel) még öt évig él, máris jó irányba emeli a statisztikákat. De mi van, ha öt év után egy nappal, héttel, vagy hónappal távozik? Akkor már jó? Ezzel bizonyítják önmaguknak a hatékonyságot. S aki belehal? Ilyenkor azt állítják, a rákba halt bele, holott a méreggel kinyírták a máját, vagy egyéb létfontosságú szervét. Sajnálom, de ezt tapasztaltam – testközelből. Ha már így alakult, kezelések nélkül is elélt volna eddig, lehet kevesebb kibírhatatlan fájdalommal. S ha lettek volna áttétei, fájdalmai? Ha így is úgyis ez van, és ez lesz a vége, már megtörtént, akkor nem mindegy? Így még mindig ott a remény a gyógyulásra is, de mérgekkel együtt milliószor nehezebb kimászni a kátyúból.