Requiem

A rák egy olyan LELKI betegség, melyre nincs standard gyógymód. Lehetőség a távozásra, mint írtam régebben. Minden ember egyedi, a gyógymód szintén az, mivel mindenkinél másból indul ki. A közös benne az, hogy aki belekerül, lelki sérelmek, csalódások miatt egy, vagy több célt felad. Az élet a cél maga. Ha egyiket elértük, ki kell tűzni másikat, különben vége, távozunk, mert nincs miért maradnunk. Aki beteg, feladott egy számára fontos célt. Nem most, lehet régebben, tudat alatt és nem is tudja felidézni, mi volt az, de ha még élni akar, ki kell, tűzzön másikat, hogy legyen, miért felkeljen. Arról is írtam már bővebben, hogy ilyenkor többnyire felvesszük a bokszkesztyűt és ringbe szállunk, vagyis harcolunk ellene. Ha valaki ilyenkor mégis távozik, azt mondják róla, pedig milyen nagy harcos volt. Ez sajnos súlyos tévhit. Ha valami ELLEN harcolunk, azt még jobban megerősítjük, mert folyamatosan a gondolatainkban tartjuk, elképzeljük, pillanatról pillanatra megteremtjük. „Ha ellene vagy, mellette vagy.” – mondta már Teréz anya is. Az agy nem ismeri a nemet. Képtelenek vagyunk egy nem asztalra gondolni. Ilyenkor az asztal képe jelenik meg a fejünkben. Nem létezik a nem betegség. Az egészségre, a jóllétre érdemes koncentrálnunk. Tudom, nehéz, de tapasztalatból mondom. Pl. legutóbb a megnagyobbodott nyirokcsomóknál elképzeltem, hogy vöröses nagyok, lerobban róluk a vörös fölösleg, és normális méretűek lesznek, melyek ellátják a feladatukat. A vesekövet is így sikerült három nap alatt eltűntetnem. Ám ezt szavakkal nehéz leírni, ezt mindenki kizárólag önmaga teheti meg saját magáért. Azonban ha egyszer sikerült egy-egy betegséget létrehoznunk, másodszorra már sokkal könnyebb megteremtenünk, a szervezet ismeri az útját-módját. Bekapcsol a rutin. S ha legnagyobb döbbenetünkre mégis újra itt van, az még nem jelenti azt, hogy ne lennénk képesek újból meggyógyulni. Tudom, a miértek, a miért éppen én, a miért már megint, a mivel érdemeltem ki? S ha ez iszonyú fájdalommal társul, sokkal könnyebb végleg feladni, még ha nem is ismerjük be, csupán tudat alatt. Egyszer beindul a leépülés, amit csupán egy hatalmas horderejű lelki változással lehet megállítani, de még akkor is meg lehet(ne). Van erre egy szomorú példám is sajnos.

Volt egy hölgyismerősöm a rákbetegek fórumáról, és bár igaziból sohasem találkoztunk, szinte naponta írtunk egymásnak, érdeklődtünk a hogylétünk felől, megosztottuk minden tapasztalatunkat. Ő volt az, aki a lépműtétnél is megkeresett. Kinyomozta a telefonszámom és az intenzíven felhívott, majd tájékoztatta a barátnőimet is, akik aggódtak értem. Erős egyéniségnek bizonyult határozott elképzelésekkel. Voltak gyógymódok, amelyeket elutasított, másokat pedig vakon követett. Egészségesen élt, sokféle gyógyító zöldséget, gyümölcsöt, leveket, szereket szedett és anno sikerült is meggyógyulnia. Bőszen javasolta az általa felismert dolgokat. Tőlem is folyton megkérdezte, hogy érzem magam, és ha beszámoltam, mit csináltam, letorkolt, hogy bolond vagyok, inkább pihenjek. Csakhogy az ember nem azért jött a Földre, hogy pihenjen. Ebben nem értettünk egyet. Aztán kb. két éve elmesélte egy családi tragédiáját. A férje, aki addig maximálisan támogatta, mindenben segítette, ilyen rendes ember nincs is a világon, szerelmes lett – valaki másba, egy fiatalabb hölgybe. Nagy küzdelmek és harcok árán azonban mégis vele maradt, de minden megváltozott. Megrendült a hite. Csalódott. (Önmagában és a nőiességében.) A férfi már nem mosolygott annyit, s bár továbbra is a világ legrendesebb férje, társa maradt, látszott rajta a szerelmi bánat. A hölgy naphosszat ezen kesergett. Igyekeztem rávenni az elengedésre, a megbocsátásra, mert tudtam, hogy baj lesz. Képtelen volt. Átkozódott, füstölgött egyfolytában és a sebeit nyalogatta, mekkorát csalódott. Több gyógyító és spirituális tanácsadó is segítette, de a lelke mélyén nem tudta magát túltenni ezen. Egy nap bejelentette, hogy van egy megnagyobbodott nyirokcsomója és nyiroködémája lett. Tudtam, miért, de hiába beszéltem vele. Addig-addig szenvedett, míg el nem vállalta a sugárkezelést. A kezelés elégetett nála valamit, az ödéma sem ment lejjebb, viszont bizonyítottan hólyagrákot is okozott, mely méháttétet adott. Nem vállalt el semmilyen kezelést. Egyszer írta, hogy a veséjébe katétert helyeztek, melyen keresztül kivezették a vizeletet zacskóba. Bízott benne, hogy mikor kontrollra megy, kiveszik, visszaállítják és minden a régi lesz. Nem úgy lett, a katéter maradt. Attól kezdve azonban csak a fájdalmáról beszélt. Kérdezte, mit vegyen be, de sajnos nem tudtam semmit ajánlani, hisz rajtam sem segített, amiket megettem. Aztán azt is elmesélte, hogy nem tud járni. Ezen sem akadtam ki, hiszen én sem bírok. Annyira fáj a karom és olyan nehéz, hogy képtelen vagyok cipelni. Most látom utólag, hogy nem figyeltem a jelekre. Bár úgy is tudom, hiába mondtam volna bármit. Nekem nem mondta el, hogy már harminc kilót fogyott, és azzal sem fájdította a szívem, hogy közölje, a tavaszt már nem éri meg, pedig egy másik hölggyel ezt mind megosztotta. El sem tudtam volna képzelni róla. Aztán említette, hogy kórházba megy, mert beállítják nála a fájdalomcsillapítást. Pont nem volt egyenleg a telefonomon, így nem hívtam. Még üzent, hogy bélelzáródása van. Erre már nem tudtam mit felelni. Egy ember ennyit szenvedjen? Borzalom és nem tudok segíteni. Pár nap múlva, mikor nem jött több üzenet, érdeklődtem a közös hölgyismerőstől. Megtudtam, hogy meghalt. Nem hittem el, ilyen nincs! Mi történt? Miért ilyen hirtelen? Néztem a fényképét és őszintén megkönnyeztem. Egy ilyen erős, magabiztos asszony, aki hitt benne, hogy meggyógyul…

A rokonai így írtak róla: „Mi is megrendültünk, hiszen gyógyszerbeállításra feküdt be, onnan vitték át a sebészetre, hogy bélelzáródása van, műteni kell. Nem szeretnék addig semmit sem írni, míg a boncolás eredményét nem látjuk, a főorvos is javasolja a boncolást, hogy tisztázni lehessen mi is történt! – de tovább faggatóztam, mert nem értettem a miérteket - Rettenetes napokat élt át, előző hét szombattól nem volt széklete, hagyták kiszáradni. Négy nap után vitték át a sebészetre, ahol a kedd azzal telt, hogy ide-oda tologatták, sehol semmit sem mondtak neki. Szerdán szintén. A kiszáradástól sebes lett a nyelve, meg a szája, már beszélni is alig tudott. Este 8 körül hívtuk, még akkor sem tudta, mi lesz, műtik-e vagy sem. Csütörtök reggel annyit mondott, később, mert menni kell. Aztán már soha többet nem vette fel a telefont. A kórház sem, egész este felváltva csöngettük, arra sem voltak képesek, hogy felvegyék, hogy legalább esélyt adtak volna elköszönni és tényleg nincsenek szavak. Várjuk a boncolás eredményét, de a sorsát az egészségügy pecsételte meg, abban biztos vagyok! – három hét után - Sajnos még nincs eredmény, mivel a kórházban eltűntek az iratai, ezek kellenek, hogy kiadják. Most várunk, nyilatkozni kellett, hogy nincs meg sem a személyi, sem a tb kártyája. Ebben az estben előbb be kell szerezni az anyakönyvi hivataltól az adatait, hogy elhunytnak tudják nyilvánítani és ezután adják ki a hamvait, a halotti anyakönyvit és a boncolás eredményét!

Van azonban pár dolog, ami nem hagy nyugodni. Gondolom, sokan járnak ugyanazon cipőben, jó dolog lehet olyanokkal beszélni, akik nem kívülállóként látják a dolgokat, hanem ismerik, mert nap, mint nap átélik azt a harcot, ami egy ilyen betegséggel jár. Ezzel nincs is gond, amíg a hit elég ahhoz, hogy jobban legyen valaki a bőrében, addig lehet reménnyel táplálni az embert! A májusi vizsgálat során már 4. stádiumú rákot diagnosztizáltak nála! Én is kemó ellenes vagyok, megértettük miért nem akarja, sajnos ránk nem hallgatott, mikor még esélye lett volna. Vakon bízott abban, hogy az égiek sorra kicserélik a szerveit. Tulajdonképpen mindenki számára azért volt érthetetlen, hogy egyik napról a másikra elment, mert akiben bízott (vagyis azt hitte, bízhat) arra ösztökélte, hogy csak rá hallgasson. És nem szabad tudomásul venni a betegséget. Ezek a fajta gyógyítások lehet jók egy olyan betegségnél, ahol nem az élet a tét. Csak így nem hiszem, hogy meg lehet gyógyulni, több oldalról kell támogatni, hogy sikerüljön. Sokáig húzta és egyszer neki már sikerült is. Konkrétan leírom, mi az, ami nekem kiverte a biztosítékot. Nagyon-nagyon vérzett. Könyörgött, a gyógyítójának, próbáljon meg csinálni valamit, erre a hölgy azt írta neki, nem baj az a jó, ha vérzik, mert gennyes véres formában távoznak a rákos sejtek. Csakhogy nem gennyes, élő piros vér és nagyon ömlik, megkérdezte nem fog-e kivérezni? Ne butáskodj, örülj, távozik a rák, ha az égiek úgy látják jónak, mindent kicserélnek. Tehát ez már nekem sok, nem értjük, miért nem a családba kapaszkodott? Hívtuk, vittük volna bárhová, de próbált úgy tenni, mint aki nem ilyen nagyon beteg. Mikor kezdődött és a kemot akarták neki adni, kértük, jöjjön fel hozzánk, pénzért lehet orvost is találni, aki nem a kemot látja egyetlen megoldásnak. A régi gyógyítója sem kezelte tovább, mert úgy látta itt már nincs mit tenni. Korrekt volt vele, nem ámította. Utolsó látogatásán is annyit mondott, érzi nincs rendben a vastagbél. A akkor folyamatosan épült már lefelé. És itt az a pont, amikor elvesztettük. A neten keresztüli gyógyításban látott csak megoldást hajthatatlan volt és nem a pénz miatt, mert megengedhette volna magának.”

Szegény hölgy. Olyasmiben bízott, ami nem volt elég a gyógyulásához, vagy pedig a mérhetetlen fájdalom miatt tudat alatt végleg feladta? Azt viszont nem hiszem, hogy segített volna az orvosok által alkalmazott gyógymód, hiszen elsősorban a lelke fájt. Nem hallgatott senkire, egyedül önmagára, és még ez sem lenne baj. Ám van, amikor el-eltévelygünk, olyankor érdemes mások véleményét is kikérnünk, hisz kívülről jobban látszik, mi az, amiben tévedtünk. Ha benne ülünk, megszokjuk, elsiklunk felette, észre sem vesszük. A betegség üzenet, itt is jól látszik, mi lesz, ha nem törődünk vele. A betegséggel igenis törődni kell, ám nem úgy, hogy tovább erősítjük és tápláljuk, hanem igyekszünk felismerni, mit üzen számunkra. A betegség egy megoldandó feladat. Fogadjuk el, hogy itt van és igyekezzünk tanulni belőle. Érezzünk hálát, mivel lettünk többek általa. Ha kezdetben ez nem sikerül, akkor más dolgoknak örüljünk, vegyük sorra, mi az, amit eddig sikerült elérnünk, miért lehetünk hálásak. A hála érzése már több mint fél gyógyulás. Aztán jön belőle több és több, majd még több. Ha kezdetben nehéz, akkor is muszáj, saját érdekünkben.

A hölgy kapcsán rengeteg gondolat merült fel bennem. Vajon feladta és azért távozott? Esetleg egyébként is lejárt az ideje, vagy csak kilépési pontja volt és ő elfogadta? Egyébként, amikor távoznunk kell, minden esemény úgy követi sorra egymást, úgy összejön, hogy mehessünk, a folyamat már visszafordíthatatlan.

Ő már megszabadult az őrjítő fájdalmaktól, de hatalmas űrt és mély fájdalmat hagyott maga után az itt maradt lelkekben.