Partra vetett hal

Tudom, nem a miértekkel és a hogyanokkal kellene foglalkozni, hanem elfogadni, hogy most ez van, innen kell felállni. Az ám, csakhogy milliónyi kérdés záporozik a fejemben. Rendben, oké, ez van, én hoztam létre, de ha már felismertem, miért romlik tovább a helyzet? Miért nem javulok? Miért nem értem az üzenetét, miért nem tudok változtatni azon, amin érdemes? Ha tovább romlik, akkor egyáltalán nem értettem meg semmit az egészből? Miért, hogy ennyi ember imája nem hallgattatik meg?

Még idén januárban sem gondoltam, hogy idáig jutok. 2014-ben alig vártam, hogy véget érjen az év a lépműtét sokkja miatt. Hátha az újév jobb lesz. 2015-ben megemeltem a márványlapokat, nyiroködéma, fájdalom. Decemberben jól ráestem, megreccsent, tovább romlott. 2016-ban csuklóig lebénult a jobb kezem és 2017-ben nem jobb lett, hanem vállig terjedt a bénulás és már lógott is a karom. Várhattam, hogy a 2018 jobb legyen! Januártól márciusig mindkét lábam lebénult. Jelenleg elterülök, mint egy partra vetett hal, és ha valaki nem csinál velem valamit, ott is maradok.

04.13. Sajnos, ma vagyok a legborzasztóbban. A jobb lábam egész egyszerűen nem érzem, de bezzeg fájni tud. Időnként behúzza a görcs és fájdalmasan rángatózik. A bal lábam követi. A nyakam szétszakad, húzódik, őrülten fáj. Sírtam. Miért vagyok egyre rosszabbul? Ha már megfejtettem a titkot, miért nem javul, csak egy picit? Elég volt, nem akarok élni! Erre mondta a fiam, nem élni nem akarok, hanem szenvedni. Igaz, de tényleg elegem van az egészből.

04.14. Ma már ülni sem tudok, lehajolni végképp, levegőért kapkodok, se vizelet, se széklet. Talán itt a vég?

Próbáltam átadni a fájdalmat a bennem élő örök fénynek, hogy fénnyé változzon. Sikerült is elképzelni, a fájdalom mégis maradt. Gyakoroltam az elfogadás, megbocsátás, elengedést, de nem tudom, mekkora sikerrel. Minden esetre, miután derékban is érzem, hogy nem jó valami, azt hittem ez az utolsó napom.

04.15. A reggeli utáni rosszullét menetrend szerint érkezik és már a görcsoldó sem segít.

04.16. Még tehetetlenebb vagyok. Féloldalasan fekszem, úgy írok. Semmi erőm, lábaim nem tartanak egy cseppet sem. El se hinné senki, mennyire elesett, leromlott lettem.

A nagy ok feltárásban csak nem tudom abbahagyni a miértek és hogyanok kutatását. Rájöttem, hogy 2014-ben ismét visszaestem. Keseregtem, búslakodtam. A múlton rágódtam, a jövőért aggódtam, nem éltem a jelenben, nem tudtam örülni annak, ami van. Meg is lett az eredménye a sok siránkozásnak. Ismét nem szerettem önmagam. Ez vezetett idáig. Most már kapkodhatok. Bár lehet, hogy nagyon egyszerű, csak egy gombnyomás és minden visszafordul, de nem tudom, melyik gombot kell megnyomni.

Álmomban az óvodában dolgoztam és egy kolléganőm cápa bábot keresett, mi meg nevetgéltünk, ahogy szoktunk. Végül kibökte, hogy nekem van olyan. Azonnal mondtam, keresse meg, szívesen odaadom. Kereste, de nem találta. Segítettem. A szekrény aljában nagy rumli volt, tele krepp-papír csíkokkal és galacsinokkal. Szóltam a gyerekeknek, hogy dobják ki a szemétbe. Közben találtam egy kakis pelenkát, majd egy pici babát, aki megszólalt. Lufis néni. Kérdeztem, hogy kerül ide egy csecsemő? A kolléganőm benn feküdt a szekrény aljában, mellette egy másik, nagyobb csecsemő.

Aztán házhoz jött egy csomó anyuka, mert megtudták, hogy én leszek az óvónője az új kicsiknek. Beszélgetni jöttek, sokat felismertem, mert a nagyobb testvér is hozzám járt.

04.17. Tegnap nem ettem görcsoldót ebédkor és vacsoránál sem. Kibírtam, de nem kiabálom el, mert lehet, csak erre a napra vonatkozott. Ma reggel őrülten rosszul voltam, a szokásos gyengeséggel. Ezen már a görcsoldó sem segített. Megundorodtam a zsemlétől. Nem volt kedvem enni. Egész nap. A fiam majdnem elejtett, már nem bír el, olyan tehetetlen vagyok és egyre bénább. Nem tudok ülni, eldőlök. A kezem-vállam őrjítően hasogat, hisz annál fogva emelgetnek. Ha egy helyben kell feküdnöm mostantól, azt már nem bírom ki. Istenem, kérlek, hadd haljak meg végre! Annyira elesett, szerencsétlen, béna, tehetetlen vagyok, ez így nem élet! Se nekem, se a családomnak. Mára megérkezett a decubitus matrac is. A párnáról mindig lecsúsztam. A jobb fenekem iszonyúan fáj a nyomástól, de képtelen vagyok csak egyetlen centivel is arrébb tenni magam, vagy megemelni. Röhejes, mióta mondom, ma vagyok a legrosszabbul, aztán rám virrad a következő nap és kiderül, hogy mindig és mindentől van, lehet rosszabb is. Meddig csúszhatok még lefelé a lépcsőn?

Ma is csak reggel vettem be a görcsoldót, viszont újabb aggasztó tünetet ismertem fel. A pelenka nem azért maradt száraz, mert ismét szobatiszta lettem. Sajnos fekve nem tudok pisilni, mert nem működnek azok az izmok, amelyek kitolnák. Állítva viszont a gravitációtól magától ömlik.

A távgyógyító hölgy szerint csupa pozitívra kellene gondolni, mert ha mindig ezen rágódok, nem vezet jó útra. Nyakon csípni a rossz gondolatokat, melyek még több rosszat vonzanak. Ha kell, erőszakkal is csupa pozitívra irányítani a figyelmem. Segítők mindig velem vannak, gondoljam, hogy minden nap a szeretet, áldás tölti ki életem. Pár napig nehéz lesz, de utána elindul a javulás, mert a test igazodik a gondolatokhoz. Próbálom…v