MR vizsgálat

Gyerekkoromban mozgékony, minden lében kanál kislány voltam. Játék közben kipróbáltunk egy fekvő vashordót. Természetesen én voltam az első, aki belebújt, a többi három lány utánam. Mikor megtöltöttük a hordót, a nagy fiúk ráültek és nem engedtek ki minket. Mivel én szorultam be legalulra, én visítottam a legjobban, de bárhogy is igyekeztem, nem tudtam szabadulni. Ez okozta nálam a klausztrofóbiát. Azóta nem másztam be semmilyen szűk helyre. Naná, hogy az MR vizsgálat réme épp ezt a hordó élményt idézte fel bennem. Tartottam tőle, hogy nem fogom kibírni.

06.29. Próbáltam megúszni a kontrasztanyagot is, de sikeresen rábeszéltek. Most már mindegy, legyen teljes a vizsgálat, ez csak egy fém, ami mágneses térben felmelegszik, legalább nem nukleáris. Rémületesen szűk helyre toltak be, fülvédőt is kaptam, arra meg satu sisakot, homokzsákkal kitámasztottuk a béna karom. Csukott szemmel mentem be, hátha úgy nem rémülök meg annyira. Nyugi, hasi légzés. Világos volt, kellemes szellő fújt, akár a tengerparti napsütésbe is képzelhettem volna magam. Csakhogy a gép olyan hangosan zúgott kattogott, képtelen voltam kényszer meditálni. Már felsoroltam az összes szentet, mindent bevetettem, hogy ne kelljen megnyomnom a menekülési csengőt, amikor kihoztak. Hurrá, vége? Óhohoohohó! Dehogy van vége, még nem csináltunk semmit, még el se kezdtük, még legalább negyven perc. Még tanakodunk – nevettek és egymásra néztek. Szuper, még negyven perc ebből a kibírhatatlanból? Ekkor egy hatalmas, iszonyú nehéz fehér műanyag paplanszerű akármit nyomkodtak az egész testemre. Azzal együtt már tényleg alig fértem be a szűk csőbe. Pedig nem is vagyok annyira dagi, a kövéreket hogy tolják be ide? No, ekkor következett életem leghosszabb negyven perce. Azt gondoltam tengerparton állok a napsütésben és hűs szellő simogatja az arcom. Ez eddig stimmel. No, de mi legyen a zajjal? Á, egy iszonyúan zörgő hajó ringott a vízen, épp szálltak fel rá az utasok. Számolgattam őket. Közben egy űrkapszulában épp egy fekete lyukba repültem bele és átkerültem az ötödik dimenzióba. Katapultáltam a szűk mentőkabinból. „A csillagok között” című filmet próbáltam átélni. Ez itt egy kislány szobája, hogy üzenjek neki? Megvan, kilököm a könyveket: STAY – Azt üzeni, maradj! Nem maradhatok, más az utam, mennem kell. Rendben, akkor morzejelekkel üzenek. Most meg bináris kódokkal. Még mindig zúgott a gép. Légző gyakorlat. Felsoroltam az arkangyalokat, védelmet kértem. Az őrangyalom és az Úr is sorra kerültek. Soroltam a számsorokat, mondogattam a legújabb versemet. Végiggondoltam, hányan küldenek erőt. „Már nem bírom tovább”, ezerrel vert a szívem. „Megnyomom a csengőt!” Bíztattam magam, most már biztosan túl vagyok a felén. Azért elképzeltem, amint fetrengeni kezdek és hangosan ordítok, hogy engedjenek ki. Oké, nyugi van, sokan kibírták, én is ki fogom. Nézzük a barátnőimet, akik gondolnak rám. Egyenként felidéztem az arcukat. „Megnyomjam a csengőt?” A bal kezem teljesen lezsibbadt a súlytól, amit ráraktak. A jobbról ne is beszéljünk. Úgy fájt, szakadt le, legszívesebben felugrottam volna. Nyugi. Kibírom. Mikor tetőfokára hágott a pánik, kezdtem mindent elölről. Még mindig zörög… No, ha ezt befejezte, biztosan kihúznak és jelentik, vége. Nem, újabb csend és újabb végeláthatatlan zörgés. Most már tényleg nem bírom tovább! Az asszisztens beszólt: hall engem? Igen. Most vegyen egy mély levegőt, fújja kis és addig ne lélegezzen, amíg nem szólok. Úgy is tettem, de olyan hosszan kellett nem lélegezni, alig bírtam ki. Még egyszer ugyanez. Gondolom, a tüdőről készült felvétel. Utána elvesztettem a fonalat, még mindig és még mindig újabbnál újabb zúgások. Egyszer csak végre kihúztak. Vége? Nem, most jön a kontrasztanyag, azzal még öt perc. És akkor vége? Igen. Azt már fejen állva is kibírom. A kezem nem éreztem, annyira lezsibbadt. Megkaptam a kontrasztot, vissza a gépbe. Az utolsó öt perc csak azzal vigasztalt, hogy egy nyolcada az iméntinek. Mégis nagyon hosszúnak tűnt, ismét fel kellett sorolnom a fentieket. És túléltem! Bár minden sejtem remegett. Még este is. Nem tudom, a kontrasztanyag, vagy a pánik miatt? Az adrenalin felment rendesen. Nem szeretném még egyszer, ebből elég volt ennyi, köszönöm. Most már tényleg be kell, fejezzem a szenvedést és a betegeskedést. Eredmény tíz nap múlva, de az orvossal nem tudtam egyeztetni, úgyhogy fogalmam sincs, mikor tudok meg bármit is, és hol van még a megoldás? Ezt kibírni a klausztrofóbiámmal? Mit mondjak, emberfeletti? Mint az is, ahogyan eljutottam odáig, Mivel nem bírom cipelni az álló helyzetben még jobban égő karom, begörcsöl a nyakam és a derekam, olyan ez a túra, mintha a Himaláját másznám meg. Úgy is esek ágynak, amikor innen nagy nehezen előkerülök.

Aztán persze elgondolkodtam a történteken. Elvileg egy nyaki lágyrész MR vizsgálata maximum húsz perc. Akkor engem miért toltak vissza negyven percre? Talán találtak valamit, ezért, ha már szó szerint behúztak az „one size” csőbe, megcsinálták a teljes körűt? És a kontraszttal csak öt perc? Hm. Minden esetre nagyon érdekes, de hogy nemcsak a váll és környékét vizsgálták, az biztos. Több, mint egy óráig benn voltam. Mikor kijöttem, remegtem, mint a nyárfalevél. Vagy a kontrasztanyagtól, vagy az idegességtől, esetleg mindkettőtől, mert felment a vércukor szint? Ezek után komolyabban utánanéztem az orvosnak is, akihez majd irányítanak. Először megörültem, hogy ortopéd traumatológus. Ám szakterülete a mozgásszervek daganatos betegségei. Tehát mégis köze van az onkológiához. Bár ma minden jel arra mutatott, hogy végre jó úton haladok és vége lehet a szenvedésnek, be kell, lássam, mégsem.