Mit ér az élet?

Mi az élet?

Erre a kérdésre már kora gyermekkorom óta keresem a választ. Néha egész elvarázsoltam magam, szellemi világokban „utaztam”, de a teljes választ még nem találtam meg.

Mindvégig tagadtam azt az elméletet, miszerint ez a létsík maga a szenvedés, a fájdalom, a kín. Pedig jó párszor magam is átéltem, nem is akárhogyan. Minden ember a saját értékrendszerét vetíti ki a külvilágra, azt vonzza be, amivel azonos rezgésszinten rezeg. A világ igazságos és objektív tükör. Az Univerzum nem értékel. Az vagy, amit gondolsz. Azt vonzod, ami illik hozzád. Azt kapod, amit megérdemelsz.

Az ám, csakhogy amikor olyat kapsz, ami nem tetszik, leesik az állad. Miért? Hát jó voltam és mégis ezt érdemeltem?

Más esetekben dívik az elfogadás. És itt az elfogadáson van a hangsúly. Elfogadod azt, amit a SORS rád mért. Sőt, akadnak, akik még hálásak is ezért. Legyen az bármi, szegénység, rossz sors, betegség, mindenféle olyan dolog, amely igazából nem esik jól, amelyben nem érzed jól magad. S ha már belekerültünk a mókuskerékbe, elfogadjuk és azt hisszük, ez a sorsunk, s még többet kapunk belőle, mert hát ezt várjuk el, erre koncentrálunk…

Mint már említettem, a betegség üzenet, jel, és pontosan megmondja azt is, mit kell(ene) változtatnod, hogyan érdemes másképp csinálni. Legtöbben mégsem fogadjuk el az üzenetet, hanem megrögzötten, továbbra is a régi módon próbálunk élni. Ha nem változunk, ne várjuk, hogy a körülményeink változnak. Ha a gondolataink ugyanazok, a teremtéseink sem lesznek mások, mint addig. Egy betegség akkor gyógyul meg, ha megértettük az üzenetét, ha már örülni tudunk neki, mert felismertük, mire tanított, de akkor úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna. Az ember ma még rengeteg betegséggel sújtja önmagát. Miért mondom ezt? Mert ami velünk történik, magunknak okozzuk. Ezt a két teljes hónap tömény szenvedést én is magamnak vonzottam be. Egy kőkemény műtét általi ágyhoz köttetésben és rengeteg kínban volt részem. Magamnak okoztam, és mint már oly sokszor elmondtam, nemsokára szégyen lesz a betegség, mert mindenki tudni fogja, miért és mivel okoztuk azt magunknak. A betegséget mindig is szégyenként éltem meg. Szégyelltem. Most is. Mégis bekövetkezett, mégis megteremtettem magamnak. Saját csökönyös gondolkodásommal és bizonyos dolgokban lévő merevségemmel, változtatásra való képtelenségemmel. Ilyenkor akár arra is gondolhatunk, hogy azért lett valaki beteg, mert ezzel akarta felhívni magára figyelmet, így akart energiához jutni a környezetétől. Ez a passzív energiaszerzés egyik formája. Ezt tudatosan nem akartam, de…

Igen, beleestem a saját csapdámba. Bár TUDOM, mit kellene másképp tennem, mégis megrögzötten haladok tovább a régi úton. Nem mindenben, de vannak dolgok, melyekben igen. Néhol ugyanazokat a köröket futom, mégsem térek le az útról. Egy ilyen eseménynek ez lesz a következménye. Betegség.

Nem szeretem ezt a szót, nem akarom hallani, mert tudom, hogy nem betegség, csupán útra terelés. Bár nem mindig értem a jelet. Amiben nem értem, ott mindig visszatér az üzenet (lásd vérnyomás probléma).

S hogy miért érdemeltem ki az agresszív nővért? Mert ismét eljátszottam a „bocsánat, hogy élek embert”, mert ismét hagytam magam, mert most sem álltam ki önmagamért, még ebben a helyzetben sem, mikor az életem függött tőle, hagytam, hogy kiszolgáltatott betegként bánjanak velem. Miközben az egyik legjobb, legprofibb orvos mentette meg az életem, mert azt a szellemi vezetőim nem bízták másra…

No, de térjünk vissza a szenvedésre. Ez a világ valóban a szenvedésre épül. És hiába állunk hozzá pozitívan, hiába fogadjuk el úgy, ahogyan van, akkor is ez az igazság. Lehet neki örülni, lehet hálásnak lenni, meg lehet érteni, mit üzen, miért vonzottuk be éppen azt, amit, el lehet fogadni, és lehet bölcsen mosolyogni, biztosan tudni, hogy minden így van jól, mert mindent mi teremtettünk magunknak…

Hallgathatjuk reggeltől estig a pozitív meditációkat, a lélekemelő zenéket, jól érezhetjük magunkat a bőrünkben, csodálhatjuk az élet sokszínűségét…

Elfogadhatjuk a változást, mindenben megkereshetjük a szépet, minden rosszban a jót…

Mégis…

A világ a szenvedésre épül.

 

Ez a létsík, ez a világ a szenvedésre épül.

 

Már csak akkor is, ha azt nézzük, mit eszünk. Ragadozók vagyunk, testünk kizárólag akkor marad életben, ha egy másik élőt megölünk miatta. És most nemcsak az állatokra gondolok. A növények is élnek. Ha levágjuk a káposztát, ő meghal, hogy mi élhessünk. Talán ez is egy olyan jel, ami azt üzeni, itt tényleg farkastörvények uralkodnak, ahol ölnünk kell, ha élni akarunk.

 

Amikor már sikerült mindezt elfogadnom, néha-néha bölcsen mosolyognom a világ dolgain és saját magamon, akkor a fenti eset megtörtént velem.

Hirtelen és váratlanul…

Váratlanul?

Hiszen már egy ideje „készültem”…

 

A lép, az életerő szűrője…

A lép termeli azt a nedvet, ami a depresszióért felelős… Akkor mégis miért lettem utána depressziós? Miután már nem volt lépem? Akkor miért sajnálom, hogy már nincs?

 

Most ismét lehetőségem volt a távozásra, mégis még maradtam.

Ki tudja, meddig, és miért?

Talán tőlem magasabb erők tudják, vagy ez a karmám, amit előző életeim miatt végig kell vinnem. Hiszen, miután megtörtént, úgy gondoltam vissza rá, mint egy számomra előírt feladatra.

Az idő minden sebet begyógyít, s ahogyan távolodunk a fájdalmas eseményektől, úgy halványodnak a borzalmaknak megélt események emlékei…

Érdekes…

 

Van egy ismerősöm, akinek nemrégiben volt egy halál közeli élménye. Egy sötét alagút végén várta a fehér fény. Nagyon, sőt szavakkal elmondhatatlanul jól érezte ott magát, mégis térdre borult és kérte, hadd jöjjön vissza. Akkor a mellkasában belül hallotta a hangot, mely azt mondta neki: Jól döntöttél.

És feléledt…

Pedig szörnyű az élete. Sokan azt gondolnák, akkor inkább a halál. A párja nem törődik vele, s házasságban magányosan tengeti az életét, anyagi gondjai is bőven akadnak, egyszóval számára minden áldott nap komplett küzdelem. Mégis vissza akart jönni, és hálát adott, amiért lehetett.

 

Az ember, ezen a létsíkon tényleg szeret szenvedni…

 

Erről is írtam egy egész kötetet, „Szeretünk szenvedni?” - címmel.

Szeretünk…

Én is szeretek. Itt maradok, bármi áron. Bár néha elegem van, úgy érzem, akár mehetek is, mégis, szeretek itt lenni, nem számít, mi jöhet még ezután, s amikor valahogy távozásra kerülne sor, kézzel, lábbal küzdök, hogy életben maradhassak…

 

„Egyedül vagy amint elhiszed magányod.

Hozzád hajolhat az égbolt. Tárt karját feléd nyújtja egy angyal, nem látod? Tagadásod maga a kínpad.”

/Szepes Mária/

Ismét eg nagy horderejű esemény, ismét egy új kötet:

 

https://konyvaruhaz.info/hu_HU/testkozelbol-ix