Minden szentnek…

Mostanában elég sok fura álmot látok, amelyek sokkal inkább üzenetek, jelek, mint pusztán álmok. Ráadásul tisztán olvasok és írok is „álmomban”. Ma éjjel is így történt, egy roppant érdekes kísérletet végeztem, amelyből levontam a következtetést, azután láttam ennek a cikknek, melyet most írok, a címét, bevezetés, tárgyalás befejezés részét, egyszóval az egészet, most csupán eleget teszek a látomásnak.

Akkor vágjunk is bele. Azt álmodtam, hogy több embert megkértem, készítsen egy-egy rajzot, vagy festményt a szeretteinek. Neki is láttak, teljes átéléssel, odaadással, szeretettel és csodálatos művek születtek. Majd a következőkben arra kértem őket, most fessenek saját maguknak. És lám-lám, mindjárt kissé elhanyagoltabb munkák kerültek ki a kezeik alól. Nem maradtam magyarázat nélkül, rögvest beugrott, ez azért van, mert sok ember nem szereti magát eléggé, legalábbis másoktól kevesebbre tartja önmagát. Köztük én is. Talán pont ezért kaptam ezt az álmot – töprengtem rajta álmomban. Pedig milyen nehéz ebben egyensúlyt teremteni. Talán a neveltetésünk okán, vagy miért szorítjuk háttérbe önmagunkat? Az önbecsülés, öndicséret, önszeretet szavak kissé visszás jelentése miatt? Számtalan negatív jelzővel illették már ezeket.

„Minden szentnek maga fele görbe a keze.” Tartja egy mondásunk, melynek jelentése álmomban megvilágosodott. De hiszen ezt sem negatív értelemben kellene magyarázni, hiszen azt jelenti, hogy még a szentek is szeretik önmagukat és miután önmaguknak megadták, amire szükségük van, tudnak adni másnak. Nem jó taktika a csak másoknak adás, önfeláldozás, pedig mi őket tartjuk szenteknek, holott lehet, szerették és becsülték magukat annyira, hogy nem billent félre a mérleg. Tegnap épp beszélgettem valakivel, aki megemlítette, hogy mindenkinek azt készít, amit szeret. Ekkor hívtam fel a figyelmét arra, hogy én is ezt tettem és most ilyen a kezem, mert folyton kifelejtettem önmagam. Erre azt felelte, ő is mindig ezt tette és mégsem bénult le a keze. Rájöttem, miért, hiszen ő eközben bizonyára nem szorította háttérbe önmagát. Ezek után jött az álom.

Persze az ilyen álmok után az egész napom az értelmezéssel telik. Barátnőm szerint nem az adással van a baj, hanem azzal, amikortól az már nem egészen őszinte, illetve kényszerré, vagy robottá válik. Inkább az betegít meg, mikor már nem szívesen tesszük, amit teszünk, inkább csak megszokásból, vagy, mert már nincs más út, nem látunk más lehetőséget. Ne tegyük, amit nem szeretünk,

Nem elég tehát tudni minderről, de még a tudás sem pótolja az átélést, a megélést.

2017.03.19.