Memoár

Bevitettem magam az óvodába, a volt második otthonomba. Furcsa így, kívülről látni, pedig mennyire ismerős ott minden. A falak, a légkör és még néhány ember. Tíz év mégis egy évtized, nagy idő. Az egyik csoportban új dajka van, az óvónő bemutatott neki, mondván régen én is óvónő voltam. Miközben kezet ráztunk, ezt mondtam:

- Brátán Erzsébet voltam – igen, voltam, mert már rég nem az vagyok, aki voltam. Ennek kapcsán elgondolkodtam, vajon ki vagyok most és ki voltam régen? Sok víz lefolyt azóta a Dunán.

Amikor még Brátán Erzsi voltam, azt hittem, utamon vagyok, és mindent jól csinálok. Rohantam és mindent elkövettem, hogy megfeleljek másoknak, hogy jó legyek, hogy szeressenek. Boldogan repültem második otthonomba. Imádtam a gyerekeket és a kollégákat. Mindenkit barátomnak tekintettem. Megtettem minden tőlem telhetőt, letettem eléjük szívem-lelkem. Mégsem volt elég. Valami hiányzott.

Onnan hazatérve a családdal tettem ugyanezt. Igyekeztem, hogy mindenki megkapja, amire vágyik. Mégsem volt elég. Valami hiányzott.

A nagy hajszában néha-néha, lopott percekben jutott idő egy kis rajzolásra, festésre, vagy a pihenés rovására a varrásra. Állandóan tele voltam tervekkel, annyi ötlet tolongott bennem, melyek megvalósításra vártak, de nem jutott rá időm. Az élet pedig rohant tovább és egyre jobban felpörgött körülöttem. Ha sikerült is alkotnom, nem eleget. Mégsem volt elég. Valami hiányzott. Semmi sem volt elég, valami nagyon hiányzott. A tátongó és egyre jobban táguló űrt semmivel nem tudtam betölteni. Szárnyalnom kellett volna, mint egy szabad madár, hisz az vagyok, ehelyett leláncoltam önmagam, megbéklyóztam az álmaim, lekötöttem a szárnyaim.

Aztán megérkezett a derült égből a villámcsapás. Később jöttem rá, hogy nem is volt derült az ég. Mélyrepülés közben egészen a poklokig süllyedtem, de felismertem a lehetőséget és elindultam felfelé. Csodálatos belső utazáson vettem részt és mire talajszintig felértem, újjászülettem, más ember lettem. Megkaptam az időt az alkotásra, az önmegvalósításra. Írások százai özönlöttek belőlem és repesve adtam át magam nekik. Felismerések ezrei tisztultak le bennem. Az is világossá vált, hogy életem harmadik szakaszát élem. Az első, amelyben céltalanul bolyongtam és követtem mások utasításait, az öntudatlanság kora volt. A második a sorsforduló után érkezett, az ébredés, amelyben feldolgoztam a nagy tanulságokat. A harmadik pedig, amikor megkaptam a lehetőséget, hogy írásaimon keresztül szólhassak az emberekhez. Csakhogy ennek a szakasznak is vége, egy újabb sorsforduló előtt állok. Ismét egy nagy „csapás” ért. Mondhatnám, hogy derült égből, és hogy váratlanul, de már tudom, hogy ez nem lenne igaz. Tehát a kesergéseknek ismét meglett a gyümölcse.

De vajon, ki vagyok most? Még mindig Brátán Erzsi, vagy már valaki egészen más? Esetleg az embereknek végtelen arca van? Minden nap és minden percben lehetünk mások, ahhoz méltóan, ahogy éppen akkor vélekedünk önmagunkról és a minket körülvevő világról. Az élet olyan és azt adja, amit gondolunk róla, ahogy hozzáállunk. „Sz.. az élet.” – te döntesz, melyik két betűvel egészíted ki.

Egy szabad madár kalitkában. Ez vagyok, és mivel most még jobban szorítanak a láncok, megbénultak a szárnyaim. Térdre kényszerítettem hatalmas és végtelen lelkem, beleerőltettem egy szűk ketrecbe, nem csoda, ha szenvedek. Ám a falak csupán a képzeletemben léteznek. Mit, vagy kit zártam mögéjük? Miért nem merek repülni? Mitől félek? Hogy lezuhanok? Hiszen ettől már az sem lehet rosszabb. Fel kellene állnom gondolatban, lerázni a béklyókat és tenni, amit tennem kell. Ehelyett fekszem némán és tétlenül elemésztem magam. Talán ez már a vég, az enyészet korszaka? Kiderül hamarosan. Érzem, most már történnie kell valaminek.