Még nem menekülök

08.03. Úgy látszik, még nem szabadulok. A rossz hírű kórház olyan, mint volt. Iszonyú zajos, mintha direkt zörögnének. A lepusztult állapotról ne is beszéljünk. Akár egy sufniba mentem volna be, és ott volt a rendelő, de sehol semmi kiírás. A WC felirat egy papír cetlin tollal, mellesleg koedukált. Férfi-nő egyszerre is bemehetett. Míg ott ültem, selejteztek, kihoztak egy rozzant forgószéket, meg egy elhúzós ajtós szekrényt, aminek az egyik ajtaját mellé állították. Később két munkáslegény érkezett egy targoncával, vagy inkább egy négykerekű húzogatóssal. Durván elmarták a szekrényt és nem figyeltek az ajtóra, ami hatalmasat csattant a talajon, még el is fordult, majdnem a lábamra esett. Éppen akkor nyílt az ajtó és szólítottak. A szekrényajtón keresztülléptem, úgy jutottam be a rendelőbe.   

Egy ismerős hölggyel beszéltem a témáról, ő azonnal ezt a kórházat ajánlotta, mondván ott jó az idegsebészet és V doktor a legjobb, biztosan megműt. A háziorvosnál ugyanezt mondták. Ide kaptam beutalót és nagy örömömre két nap múlva már kaptam időpontot, ráadásul éppen V doktor rendelt. Persze bokros teendői miatt másfél órát késett, pedig nagyon sokan vártunk rá. Vacak kicsi műanyag széken görnyedtem, a levegőtlen folyosón, azt hittem, nem bírom ki. A többiek javasolták, ha kijön az előző, menjek be, ne szenvedjek tovább. Amúgy én következtem. Képzelem, hogy nézhettem ki, ha már ezt ajánlották. A jó hírű idegsebész gondterhelt arccal közölte, hogy nem egyszerű eset. Nézegette az MR felvételt és csak azon morfondírozott, hogyan fognak hozzáférni. Megmutattam neki a dudort. Akkor mondta el, hogy a pukli egy érgombóc, és semmi köze ahhoz, amit műteni kell. Csakhogy abból vettek mintát, tehát abban van az áttét. Ez a lágyrész folyamat sokkal mélyebben helyezkedik el és teljesen beszőtte az artériákat, vénákat, idegeket. Akár egy kelt tészta, amibe kelés előtt drótokat teszünk. Talán tüdősebész is kell, mert alulról jobban hozzá lehet férni. Esetleg kiveszik a kulcscsontot és úgy műtik, utána visszateszik. Hétfőn lesz rólam konzultáció, fél 10-kor kell hívni az orvost. Nem biztos, hogy ők műtenek, lehet, keresnek nekem egy speciális csapatot. Még ecsetelte, hogy az onkológián már van olyan célzott sugárkezelés, amely a 3 cm-nél kisebb dagikat elégeti. Persze mondtam, hogy oda nem megyek. Még azon is csodálkozott, hogy az onkológusok azt állítják, öt év után már nincs áttét, erre tessék, itt van ez tíz év múlva. No, de ne feledkezzünk meg a kilenc évvel ezelőtt felfedezett nyirokcsomóról. Tuti, hogy ő van benne az érgombócban. A bénulásról is alaposan kikérdezett, hol, hogyan, mikor kezdődött. Bólogatott, hogy tipikus. Azon viszont rendkívül elcsodálkozott, hogy sehol senki sem akarta kideríteni, mi ez és mi az oka. Mindenki ráfogta a nyirokcsomókra, mondván, nem kell semmilyen vizsgálat, hisz tudjuk, mitől van. Ha nincs az ortopédia, még ma is csak találgatunk. Később megrágtam a történteket, ez, hogy kiderült, hogy két külön történet, bizakodásra ad okot, mert akkor a már meglévő nyirokcsomó áttét lehet az érgombóc közepén, ebből a lágyrészből meg még nem vettek mintát! Mégis hatásos volt a terápiám, mert ez a nyirokcsomó kilenc éve ott lapul, ami szerencsére nem terjedt tovább, bár maradtak benne sejtek. Ez így volt Beáta Bishopnál is. Szóval azok nem pusztulnak el egykönnyen, maximum az alternatívák hatására nem gerjednek.

Sírtam. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem szabadulhatok? A fülledt folyosón órákig ültem, 9-13-g, egy rozzant műanyag széken. Totál kikészültem, elsírtam az összes zsebkendőt. Elfogyott a vizem és lehetőségem sem volt beszerezni másikat. Csonttá száradt a nyelvem. Hazafelé a buszon rosszul lettem, begörcsölt a nyakam, még itthon is tartott, nem tudtam feküdni sem, csak ordítoztam és bömböltem.