Már csak a csoda

Mióta a jobb karommal történt eset egyre nagyobb problémává nőtte ki magát, elég sok ismerősöm szájából hangzott el ez a mondat: „Itt már csak a csoda segíthet!” Majd kiegészítésként még hozzáfűzték: „Ehhez viszont elég nagy csoda kellene!” Ha már csoda, éppen kicsi is elég volna, de persze mi azzal mérjük a mértékét, mennyire látványos. Valóban, ha most hirtelen meggyógyulna a kezem, az már elég látványosnak számítana, hogy mindenki számára elég nagy csodának minősüljön. Viszont néhányan már szemembe is mondták, az a csoda, hogy még élek. Ilyen körülmények között. Igen, csoda. Valójában vagy minden csoda, vagy semmi sem az. Az élet maga a csoda.

Amíg megvan mindenünk, nem tudjuk értékelni, főleg nem az egészséget, mert azt végképp természetesnek vesszük. Amikor elveszítünk valamit, siránkozunk, és visszasírjuk azt, amivel addig esetleg nem voltunk megelégedve. Én is így voltam ezzel. Amíg megvolt mindkét kezem, természetesnek vettem, nem kíméltem őket. El sem tudtam képzelni, hogy valaha felmondják a szolgálatot. Egyetlen pillanatra sem álltam le, mint akit űznek, éjt nappallá téve megszállottan dolgoztam, alkottam és alkottam. Imádtam a kihívásokat, és igyekeztem minél gyorsabban elkészülni az adott dologgal, hogy mielőbb hozzáláthassak a következő feladatnak. Kötöttem, makraméztam, hímeztem, szabtam, varrtam, festettem, rajzoltam, írtam, gyöngyöt fűztem, ékszerfákat készítettem, faragtam, egy szóval szinte mindent kipróbáltam, amivel alkotni lehetett. Tavaly ilyenkor még szerettem volna visszakapni mindezt, idén már annak is örülnék, ha olyan lenne, mint tavaly, csupán csuklóig lenne béna. Most már járni sem tudok, nem bírom cipelni a karom. Lóg a fejem, mert a nagy nyakizomra hatalmas súly nehezedik. Nem tudok főzni, zöldséget, gyümölcsöt hámozni. Ha összezárnának konzervekkel és befőttes üvegekkel, meg palackozott dolgokkal, éhen halnék mellettük. Nem tudom felvenni a kabátomat és még sorolhatnám, mi minden apró-cseprő dolgot nem tudok megcsinálni egy kézzel, ami kettővel teljesen természetes. Holott, igencsak megügyesedtem. Még így is. A gond csak az, hogy a bal kezem is kéztő alagút szindrómás, sokszor zsibbad, nem érzem, erőtlen. Mi lesz velem kezek nélkül? Nem szeretek kiszolgáltatott lenni, életem az alkotás. Azt is csupán korlátozottan tudom most folytatni. Persze, hálát adhatnék azért, ami van, ami megmaradt, amit azóta elértem. Igen, meg is teszem, de az őrjítő fájdalom folyton jelzi, miben vagyok, és akkor elkeseredek. Miért lehetek hálás most? Megtanultam a gépen, no, meg kézzel is írni. Picit rajzolni, festegetni, de a varrás már nehéz dió, mert nem ártana hozzá a pontos vágás.

Felhalmoztam rengeteg dolgot, amit szerettem volna még megcsinálni. Műszaki kartonokat, táblákat, festékeket, gyöngyöket, gombokat, anyagokat, zipzárakat és egyéb varrási kellékeket. Ezekkel sem tudok már mit kezdeni. Fölösleges tehát előre halmozni, és folyton a jövőért élni. Mindig csupán annyi dolgot kellett volna beszereznem, amennyit fel tudok dolgozni, egy cseppel sem többet és akkor most nem nézném siránkozva, hogy ebek harmincadjára jutnak, vagy szív szorulva el kell, ajándékozzam.

Nézzük csak, hogyan fordult velem megint egy nagyot a világ? Egyik napról a másikra lettem számkivetett saját egészségem ügyében. Három éve, amikor megemeltem a márványlapokat, még nem gondoltam, micsoda kálváriát indítok el vele. Azóta fáj a kulcscsont alatt és dagadt a karom, ami persze egyre rosszabb állapotba került. Az orvosok szerint semmi köze az emelésnek a történethez, mert ez amúgy is beindult volna. Azért felettébb érdekes, hogy éppen aznaptól. Két éve jól ráestem a jobb karomra, amely óriásit reccsent, a kulcscsont alatt rögtön egy hatalmas pukli keletkezett és az egész karom óriás lufi méretűre dagadt. Érdekes, a svédcseppes borogatásnak és a ricinusolajos kenegetésnek köszönhetően akkor visszahúzódott és csak a kicsi pukli maradt meg, ami egy nyirokcsomó áttétből keletkezett érgombóc lett az utóbbi időkben. Mivel azonban egyre jobban fájt, szinte minden szakorvost felkerestem, akik bármiféle vizsgálat nélkül a gyanús nyirokcsomókra kenték az egészet és nem küldtek semmilyen vizsgálatra. 2016 áprilisában döbbentem rá, hogy kiment az erő a kezemből, romlik a finommozgása és bénulnak le az ujjaim. Bármit tettem a javulás érdekében, a folyamat megállíthatatlanná vált. Májusban már kiesett a kulcs, majd a toll is a kezemből, júliusra csuklóig lebénult. Hiába futottam fűhöz-fához, senki sem segített. Még a meridián torna sem. Augusztustól fásliztam, nyirokdrenázsra jártam, novembertől kezdve huszonhét kínai akupunktúrán is részt vettem. A fájdalom mégis egyre erősödött. 2017. februártól a Bioptron lámpát is használtam, nem sok eredménnyel.

A vicc az egészben, hogy közben, 2016.11.07.-én jártam egy olyan ultrahangon, ahol azt az eredményt kaptam: „megnagyobbodott nyirokcsomó nem látható”. A hamis diagnózis álboldogságot okozott, úgy véltem, legalább rák, illetve áttét nincs a háttérben. Megnyugodtam. Ám a karom és a kulcscsont alatt egyre erősödő fájdalom nem hagyott békén. Az újabb, 2017-es ultrahangon ismét jelentkeztek a megnagyobbodott nyirokcsomók, de semmi más extra. Áprilistól kezdett lebénulni az egész karom. Júniusra bevégezte, már előre is esett. Az ortopédiai röntgenen derült ki, hogy lóg a felkarcsontom, mivel a deltaizom is lebénult és elengedte. Ott küldtek el egy sürgős MR vizsgálatra. Az eredmény miatt egy citológiára. Akkor dőlt össze a kártyavár. Kiderült az a lágyrész folyamat, amely szépen beszőtte az idegeket, meg is rágta őket. Ekkor mondott le rólam minden orvos, mondván, ez a tíz évvel azelőtti emlőrák áttéte. Aki tesz is bármit, pusztán azért teszi, hogy amíg még élek, elviselhetőbbek legyenek a kínszenvedéses napjaim. Egyik napról a másikra azon kellett tűnődnöm, vajon milyenek az élet kilátásaim, van-e még esélyem a túlélésre? Senki sem hajlandó megműteni. Amit kaphatnék, az a hagyományos kezelés, de csak azért, „hátha jobb lesz”. Köszönöm, de ezt nem. A kulcscsont alatt a pukli egyre nagyobbá és keményebbé vált és most megindult a mellizom bénulása, valamint a jobb mell is nyiroködémás. Megfulladok, nem bírok rendesen levegőt venni. Bizonyára nyomja a jobb tüdő felső lebenyét is.

Ezek után vajon mi maradt? Igen, már csak a csoda. Csodák pedig vannak. Nem hiszem, tudom. Az emberi elme csodákra képes. Az élni akarás szintén. Hát most bizonyíthatom önmagamnak az élni akarásom, valamint az elme hatalmát. Ha úgy látom jónak. És ha a nagykönyvben is ez szerepel.