Kőgyűjtő...

Szeptember 9. : Sebészeti kontroll: A seb gyógyult, de még fél évig fájhat, hisz túl hosszú a vágás. Voltam ott vérvételen, az eredmény csaknem teljesen jó! Lép nélkül is.

Szeptember 10. : A hasi UH – ra csak másnapra sikerült bejutnom.

Elborzasztó… Az az épület még a sebészeténél is rosszabb állapotban roskadozik. Omladozik a vakolat, ezeréves, kopott a csempe, rosszul záródó, ütött-kopott ajtók, vaskalapos régi személyzet, mintha az időben még korábbra cseppentem volna visszafelé. A várakozási időről nem is beszélve… Nem értem, minek az időpont, ha mégis kétezren vannak előttem? Természetesen ki kellett várnom, addig viszont sok mindent lát-hall az ember…

Az ultrahangos (osztályvezető főorvos) igen harsány és erőszakos volt. Úgy leteremtette előttem az egyik kollégáját, hogy azt hittem, nekem, az utolsó munkadarabnak már nem is érdemes bemennem. Ám velem rendesen viselkedett, csak a „tudását” és a „fölényét” éreztette. Cinikusan kérdezte:

- Mit szólnak az epekövéhez?

- Mihez? Epekőhöz? Nem is tudtam, hogy van…

- És a vesekövéhez?

– Arról tudtunk…

- Csakhogy én nem tudtam, de most itt látom! – mondta.

Kikérdezett, hogyan vettük észre a léptályogot. Részletesen elmondtam a tüneteket, külön ecsetelve a hidegrázást. Ő pedig azt felelte, ez tankönyvi anyag. Vagyis hoztam a papírformát.

A lépágy és egyéb dolog rendben, de van egy 6 mm – es epekő, amiről eddig nem tudtam, sőt, még a CT – n sem jelezték. És persze kivételesen most a bal vesében egy 8 –es mm vesekő…

Hát… kőgyűjtő lettem… de nem tudom, miért?

A sebész főorvos ellenőrizte a leleteket, és rákérdezett:

- Az epekövéről tudtunk?

– Nem… ez most derült ki, amikor a doktornő mondta, ki is akadtam rajta rendesen. Epekő? Még mit nem? Ez a test már tönkrement, amiben élek, mindig mindenütt van valami… - dohogtam.

– És a veseköve?

– Az meg a másik… Bal oldalon, amikor mindig jobb oldalon szokott lenni? Á! – soroltam felháborodva, ő meg mosolygott és a nővérke is.

– Azért mutassa meg a leleteket a háziorvosnak, hogy tudjon róla, és három hónap múlva jöjjön vissza egy ugyanilyen kontrollra. Aztán majd csinálunk valamit az epekövével!

– Most biztos, hogy nem! Addig meg hátha elmegy magától!

– Az nem megy el magától! Sajnos… vagy szerencsére? – nevette a főorvos.

Látnotok kellett volna a sebész arcát, milyen boldog volt, hogy most még van mit vagdosnia rajtam! A sebészek imádnak műteni, nem számít hány évesek! De engem nem fog! Ezeket majd én elintézem, a lépet sem műthette volna, ha nem lett volna sürgős és nem úgy érzem magam, ahogy!

Az epekőtől puffadhatok? Akkor azért lehet, ha megeszem egy almát, nagy lesz a pocakom? Mert most élvezettel konstatálta, hogy híztam is egy kicsit, de mondtam, hogy nem. Kilóra legalábbis nem, csak a pocakom puffad fel mindentől. Ezzel a lép dologgal összesen tíz kilótól sikerült megszabadulnom, abból kettő jött vissza, miután rendesen ehettem, de annak a nagy része is csupán víz… mindig sok víz van a lábamban, bár most éppen két teljes nap rohangáltam a városban - jól ki is fáradtam - és a víz lement a lábamból, vagyis többet kellene csatangolnom! Nem szabad egész nap a gép előtt ülni és írni. – Pedig mennyi írnivalóm van…

Szeptember 11. : Ma ismét egy kis nagyvárosi csatangolás következett.

Azt csupán azért írom le, mert kit láttam meg a metrón?

Hiába, kicsi a világ…

A smasszer nővér szállt fel, és kettővel előttem leült. Ő bizonyára nem ismert fel engem, mert most nem az ágyban tapadtam a lepedőhöz és ruhát is viseltem. Amikor felállt, és leszálltunk, követtem, hogy jobban megnézzem magamnak. Egy megfáradt, beteg vénember caplatott előttem, legalább 56 - os lábbeliben, amikor melléértem, szembejött vele a főorvos asszisztensnője. Tőle kérdezte rögtön:

- Él még az öreg?

A választ nem hallottam, csak azt, amit ő felelt:

- Jaj ne… annyira fáj a derekam…

Hát igen… és így megy be dolgozni. Egy ilyenre vannak bízva a frissen műtöttek! Ezért nem látja el rendesen a betegeket, akiket rábíztak, akik tőle függenek! Elblicceli a munkát, amit csak lehet! Nem mosdatja meg, akit ki tud hagyni, mert esetleg nem tud magáról, vagy annyira kiszolgáltatott. Nem viszi oda az ágytálat és még sorolhatnám…

Egészen felvillanyozott a látvány. És mégsem tudtam rá haragudni…