Innen szép nyerni?

Ismét nyirokdrenázsra járok, ám az ünnep miatt csak négy napig. Most már az is kérdéses volt, hogyan vonszolom el magam odáig? Reggel a párom kivitt a buszmegállóba. Azon nevettem, hogy hazafelé meg majd leülök a sarkon és várok, amíg arra nem jön valaki, aki hazahoz. No, most emberfeletti erőfeszítéssel szó szerint vonszoltam magam odáig, és minden lépésnél ültem, ahol lehetett. Csaknem kánikulában, kardigánban, kesztyűben, sállal, mert nem bírom a huzatot, de a buszon és a metrón olyan cúg volt, majdnem kivitt a szélvihar az ablakon. Hiába takartam a karom, belehaltam. Nem is tudom, megéri-e az a fél órás kezelés, hogy ennyire kikészüljek miatta? Ma mégis akadt néhány szerencsés pont. A karom állaga és mérete miatt megdicsértek, de én sírtam, mert még bénább és még jobban fáj. Hazafelé pedig, mint a mesében. Az első kerítésre lerogytam és a következő lépésen gondolkodtam, amikor lefékezett egy autó. A megmentőm. „Szia, rosszul vagy? Hazavigyelek?” Jaj, mekkora volt, nem is számítottam erre az ismerős hölgyre, talán szinte soha nem is találkoztam még vele, és minő szerencse, „véletlenül” épp akkor járt arra és megismert.

06.07. A karom a huzattól teljesen begyulladt, az eddigiektől is sokkal jobban ég. Ám a tegnapi kezelés elvezette a hátamról a nyirkot, úgyhogy éjjel tudtam feküdni rajta. A felkar hátsó része is jól bekeményedett tegnap, mára fellazult. Most hasonlították össze a méreteket a régivel. Meglepően sokat javultak. Ma is végigbőgtem a kezelést, mert már abszolút nem éreztem, hogy a gyógytornásznő masszírozta. Ráadásul annyira segítőkész, még a pólót is rám adta. Ültem ott, mint egy magatehetetlen óvodás. Ma még nehezebben vonszoltam el magam.

06.08. Ha lehet, még érzéketlenebb a karom, mintha a kezelés rontott volna a bénuláson. Hazafelé egy másik soha nem látott ismerős hölgy ajánlotta fel, hogy hazahoz, mert látta, hogy rosszul vagyok.

06.09. Jellemző, tízmilliószoros nap és letaglózó hír. Azonban furcsa, sorozatos jelhalmaz érkezett. A karom annyira égett, legszívesebben üvöltöttem volna és mintha az alkar ismét dagadtabb lenne. Már az egész karom a vállamtól az ujjak végéig teljesen érzéketlen, mintha be lenne zsibbasztva egy műtéthez. Nem mozog, érzéketlen, közben szénné ég és zsibbad. Egy kotnyeles hölgy tolakodott elém. Kilencre volt időpontja, de fél tízre ért oda, amikor már én következtem volna. A szokásos kezelés alatt sem fejezte be az okoskodást, és még fel is tartotta a gyógytornásznőt. Közben engem is alaposan kioktatott, miután megtudakolta, mi a probléma. Ajaj, tizennégy hónapja béna? Sürgősen tenni kell valamit, mert elhalnak az idegek. Neki sclerózis multiplexe van, mindkét keze lebénult, mire a neurológus azt mondta, törődjön bele. Ő kijött az ajtón és befordult egy másikon. Nem szabad annyiban hagyni, ha hülye a neurológus, másikat kell keresni. Neurológiai gyógytorna is van.  És lám, milyen szépen tud fogni mindkét kezével. Hajrá nekem is menni, menni és menni, amíg jobb nem lesz. Amikor végre sorra kerültem, ő tovább kotnyeleskedett és foglalkoztatta a gyógytornásznőt. A következő időpontján lovagolt egy óráig. Ilyen még nem volt, de legalább négy részletben sikerült befejeznie a nyirokelvezetést, közben is az előző hölgyre fordította a figyelmét, valamint háromszor hívták telefonon, kétszer meg a doktornők kérték a segítségét. Végül tapaszt tett a hátamra és mehettem az ambuláns lapomért. A doktornő felírta a karharisnyát. Közben beszéltük, hogy jobb lett a karom állaga és a mérete.

– Csak ez a bénulás mikor múlik el? – kérdeztem.

– Nem látok rá esélyt – felelte.

– De ha megtaláljuk az okot és azt megszüntetjük?

– Akkor sem.

– Így marad örökre?

– Igen. Az okot eddig nem sikerült megtalálni, legalábbis nekem nem. Amúgy meg mitől gyógyulna meg? Voltunk már annyi orvosnál.

Szóval szerinte örökre béna marad a jobb kezem. No, de mondtak már olyat az orvosok, ami nem állta meg a helyét! Pl. betegnek, hogy két hete van hátra és huszonegy éve vígan él. Amikor januárban megtudtam, hogy júniusban kell visszamennem, azt gondoltam, addigra leviszem az ödémát és tadam, egész jó lett! Jövő januárban pedig jobb kézzel fogom aláírni a papírokat!

A metrónál egy teltkarcsú feltűnő rózsaszín pólós idősebb hölgybe botlottam, akinek rózsaszín toll fülbevaló lógott a fülében. Kérdezte, mi a baj, s elmondtam.

– No, kedvesem, hisz Istenben? – no, gondoltam egy hittérítő.

– Miért? – kérdeztem gyanakodva.

– Nézze a két kezem! Mindkettő lebénult könyékig, enni sem tudtam, és senki sem segített, mindenki azt mondta, így marad. Hát nem, Isten megsegített. Imádkoztam és helyreállt minden! Nézze meg! És most Isten azért küldte magát ide hozzám, hogy megüzenje, meg fog gyógyulni! Semmi sincs véletlen! – ekkor beállt a metró és felszálltunk. Nem volt pimasz, sem hittérítő. Felszállás közben még annyit mondott: - Én az élő hitről beszélek, nem vallásról – azzal leült a másik oldalon. Nem figyeltem, hol lehet, mert előre hajoltam a fájdalomtól. Szó szerint forró lávában égett a mancsom, de kibírhatatlanul. Amikor a tömeg ritkult, újra megpillantottam, nem akartam zavarni, gőzerővel túrt a szatyrában, és mielőtt leszállt, megajándékozott egy csomag tigris tapasszal, hogy oda ragasszam, ahol a legjobban fáj. Minden jót kívánt és leszállt. Én pedig csak mosolyogtam.

Nem hiszek Istenben, hanem tudom, hogy létezik. Még ha nem is olyan formában, mint sokan feltételezik. Isten a MINDEN, az élet szikrája. Nevezzük az összes élet mozgatórugójának, magasabb intelligenciának, vagy bárminek. Felsőbb énünk segít, ha kérjük. Egy ilyen lesújtó hír után sem omlottam össze, mert bár a karom a kisebbsége ellenére most a legborzalmasabb, és a fizikai állapotom szintén, mégis minden azt üzeni, hogy ezután jobb lesz. Bizakodom és remélek.