Hol volt Isten?

Mostanában „véletlenül” mindig belefutok olyan filmekbe, amelyekben rákos betegek küzdelméről és a család fájdalmáról láthatok részleteket. Soha nem akarnék ilyet megnézni, de amikor kiderül, már érdekelni kezd a vége és végignézem. Persze, mélységesen átélem. és jól megsiratom.

Néhány hete a „Szólít a szörny” című filmre került a sor, amelyről azt hittem, horror, ezért délután kapcsoltam be. Mire kiderült, miről szól, már megint késő volt. Egy tíz év körüli kisfiú szenvedéseit kísérhettem végig, amíg az édesanyja a rákbetegségtől haldoklott. Egy öreg tiszafa személyesítette meg a szörnyet, aki a tanácsaival próbálta átsegíteni a fiút a nehézségeken, valamint a bűntudaton, amit a miatt érzett, hogy azt kívánta, legyen vége már. Azaz ezzel ő maga engedte el az édesanyját. Végigbőgtem az egészet. Mind a fiú, mind az édesanya, valamint a nagymama szemszögéből szörnyen fájdalmas volt az egész. Különösen, hogy az én fiam is pont akkoriban kiabált, hogy legyen már vége! Nem igaz, hogy egy embernek ennyit kell szenvedni! Miért?

Minden esetre elhatároztam, hogy többé ilyen filmet nem nézek. Az ám, csakhogy a filmek alattomosak, már nemcsak a horror, thriller, akció, de a vígjátékok is sunyiban rejtenek ilyen tartalmakat. Ebben az állapotban érdemes sokat nevetni, és hasznos vígjátékokat nézni. A „Kőkemény család” épp ilyennek ígérkezett. A különböző extrém jellemű családtagok összegyűltek a szülői házban karácsonyozni. No, és mi derült ki? Naná, hogy az édesanya halálos beteg, már nem sok van neki hátra. Nem mondták ki nyíltan, hogy hamarosan meg fog halni és azt sem, hogy rákos. Ám egy pillanatra félrehúzta a blúzát és láthattuk a levágott jobb melle helyén a heget. Szerencsére nem futtatták ki a végéig, de akkor benne volt.

Jó, nézzük a következő filmet, megtörtént esemény, Anthony Hopkins, csakis jó lehet. Az „Árnyékország” egy íróról szólt, aki az egyetemen tanított és előadásokat is tartott. Az egyik ilyen jelenetben számomra is fontos kérdéseket boncolgatott. Egy tragédiáról beszélt, mely után feltették a kérdést az emberek: „Hol volt Isten? Miért engedte ezt, miért nem akadályozta meg? Talán mégse jó az Isten? Talán nem szeret minket? Azt akarja, hogy szenvedjünk? Mi van, ha a kérdésre a válasz igen? Nem hiszem, hogy Isten akarja, hogy boldogok legyünk. Csak azt akarja, hogy képesek legyünk szeretetben élni. Azt akarja, hogy felnőjünk. Állítom, hogy éppen, mert szeret, azért ajándékoz meg minket a szenvedéssel. Más szóval kifejezve a fájdalom Isten megafonja a süketek világa felé. Olyanok vagyunk, mint az építőkockák, amelyekből a szobrász kifaragja az ember alakját. A vésőre mért ütések fájnak nekünk, de tökéletessé tesznek.”

Ezek nagyon jó felvetések és igaznak tűnnek. Régebben azt gondoltam, Isten engedi, hogy azt tegyük, amit akarunk, hogy saját bürünkön tapasztaljuk meg a következményeket. Azt gondoltam, végtelen szabad akaratunk van, és a választásainktól függ a jövőnk. Ma már nem vagyok biztos benne. Mi van, ha az, amit szabad akaratnak vélünk egy felsőbb irányítás eredménye? Mi van, ha sohasem mehetünk arra, amerre szeretnénk, mert akkor is terelnek minket? A szabad akarat kamu, vagy fele-fele arányban létezik a tereléssel? Mi van, ha tényleg minden lépésünket sugalmazzák? Ha a szenvedés direkt része az életünknek, hogy általa többek, jobbak legyünk, hogy elérhessük a tökéletességet? A film azután pergett tovább. Az író megismert egy írónőt, aki nagy hatást gyakorolt rá. Később barátok lettek és a nő arra kérte, névházassággal segítse hozzá a brit állampolgársághoz. Még mindig nem derült ki, hogy halálos beteg, hogy csontrákja van, és hogy ezzel mekkora fájdalmat okoz az írónak. Az írónak, aki attól kezdve imádkozott és elmondta, neki van erre szüksége és nem Isten lesz ettől több, hanem ő. Ám hiába imádkozott, az imádott nő végül mégis meghalt. Hatalmas űrt hagyva maga után. Mondván: „A mostani fájdalom része a majdani boldogságunknak.”

Az efféle rákbetegek halálával foglalkozó filmek fontos kérdéseket boncolgatnak életünk értelméről. A fájdalom nemcsak a betegnek borzalmas, hanem a környezetének is. Gondoljunk csak bele, nemcsak mi szenvedünk, hanem azok is, akik szeretnek minket. A családunk, szüleink, gyerekeink, testvéreink, párunk és a barátaink. Nézni, mennyire szenved, akit szeretünk, és semmit sem tehetünk érte. Ugye? Persze, hogy szabadulnánk, és azt kívánjuk, legyen már vége! Természetes, hogy nem kívánnánk részt venni benne, hogy menekülünk. A fájdalom iszonyatos, úgy átélni, mint nézni. Én keresztanya fájdalmánál éltem át ezt, aztán három éve magam is szenvedek, nem is akárhogyan.

Talán mégis Madách Imrének volt igaza, hogy „az élet értelme a küzdés maga”? Hát én küzdök, bár nem tudom, miért?

A boldogság csalóka ábránd. Talán mégsem az a földi élet célja?

Nemrég beszéltem egy barátnőmmel, aki elmesélte, mit érzett. Éppen, amikor végre megszerezte a diplomáját, elérte a lánykori súlyát és boldog családban élt. Azt gondolta, hurrá, most minden jó, s azonnal derült égből csapás. A férje másfél éve szeretőt tartott, és aznap mondta meg, hogy lelép, mert neki jár még egy esély az élettől. Eladták a közös otthont, a pénz elment a férj adósságaira, ő pedig mehetett a gyerekekkel… vissza az édesanyjához. Ezzel magam is így voltam. Anno úgy gondoltam, most még megcsináltatom a fogaim és utána Hawaii. Ezt nem szabad soha. Elégedettnek lenni. Mert utána jön a sokk.

Csak azt nem értem, mire való érzés a hála? Ne merjünk hálát adni azért, ami van, mert utána jön az összeomlás? Pedig a hálaadás eddig jó stratégiának bizonyult. Ha annak örültél, ami van és hálát adtál érte, még több jót vonzottál be. Vagy az elégedettség nem egyenlő érzés ezzel a hálával?

„Hol volt Isten? Miért engedte ezt, miért nem akadályozta meg? Talán mégse jó az Isten? Talán nem szeret minket? Azt akarja, hogy szenvedjünk? Mi van, ha a kérdésre a válasz igen? Nem hiszem, hogy Isten akarja, hogy boldogok legyünk. Csak azt akarja, hogy képesek legyünk szeretetben élni. Azt akarja, hogy felnőjünk. Állítom, hogy éppen, mert szeret, azért ajándékoz meg minket a szenvedéssel. Más szóval kifejezve a fájdalom Isten megafonja a süketek világa felé. Olyanok vagyunk, mint az építőkockák, amelyekből a szobrász kifaragja az ember alakját. A vésőre mért ütések fájnak nekünk, de tökéletessé tesznek.”