Ha segíteni akarsz

 

Tíz év elég nagy idő és azóta gyűjtöm a tapasztalatokat. Megfigyeltem az emberek reakcióit, mit tesznek, amikor rákot diagnosztizálnak náluk. Három csoportra oszthatóak:

Az egyik csoport azonnal feladja és rövid időn belül távozik, senki sem tudja megmenteni, ha ő nem akarja.

A másik csoport azonnal felveszi a bokszkesztyűt és teljes harci díszben harcol ellene, le akarja győzni.

A harmadik csoport felismeri a tanítását és hajlandó változni, változtatni.

Mindenféle ítélkezés nélkül, pusztán tényként közlöm, hogy a harmadiknak van igaza. Miért? Mint azt már sokszor írtam, a betegség egy üzenet, és ha megértjük, miért kaptuk, meggyógyulunk. A lélek egyedül így tud üzenni, a testen keresztül. A legkönnyebb megoldás feladni és távozni, azonban úgy a leckét nem oldottuk meg, tehát következő inkarnációnkban is visszatér, mindaddig, amíg meg nem tanuljuk, mit üzen. Ezt anno is felismertem, és megírtam, a rák egy lehetőség a kilépésre.

A maximális felfegyverkezés sem jó, mert tudjuk, ha ellene vagyunk, mellette vagyunk. Az agy nem ismeri a nemet. Ha harcolunk ellene, bármilyen jó harcosok is vagyunk, veszíteni fogunk.

Ellenben, amikor felismerjük, min kell változtatnunk, és azt meg is tesszük, maximálisan eltűnnek a tünetek. Amíg ott vannak, nem jó az út, amelyen haladunk. Ilyenkor azt mondjuk, a rákból nem lehet teljesen meggyógyulni. De igen. Számos példát tudok. A hölgy, akinek két hetet jósoltak, maximálisan meggyógyult és huszonegy éve vígan él. Persze szöges ellentétben a diagnózis előtti életével. Pont így járt egy másik hölgy is. Tizenegy éve méhnyálkahártya rák miatt kivették a méhét. Csomagolva érkezett, kidobták és kész. Azóta sincs semmi baja. Igen ám, de akkor minden összeomlott benne belül, lelkileg. A hatalmas sokk teljes pálfordulásra késztette, és mivel megtette a szükséges lépéseket a változáshoz, többé nem volt szüksége az üzenetre.

No, de amiért ebbe a cikkbe kezdtem, az az, hogy egy ilyen diagnózis nemcsak az érintett, hanem a környezete kedélyeit is felborzolja. Tíz éve ezt is megírtam, és három csoportba soroltam a reakciókat, valamint üzentem a nem rákos hozzátartozóknak. A bejegyzés végén felidézem. Csakhogy most arról szeretnék szólni, hogyan érdemes segíteni a páciensen, ha valóban azt szeretnénk és nem ráerőltetni saját meggyőződésünket.

Megfigyeltem, hogy erős szeretet kötődéseknél azonnal bevetik az érzelmi zsarolást, hogy a beteg elvállaljon olyasmit is, amit szíve szerint nem tett volna meg. Hogy csak a legutóbbi két esetet említsem, az egyik a mester barátnőm volt. Mikor kiderült a diagnózis, a családja rávette az orvosi kezelésekre. Másfél hónap múlva temették. A másik ismerős hölgy erős elhatározással szeretett volna alternatívan gyógyulni, ám az orvosok sikeresen összetörték az álmait, alaposan ráijesztettek, és rémületében mindent bevállalt, amit felajánlottak. Az életével fizetett ezért.

Mindenkinek van egy elképzelése a „hogyan lehet gyógyulni?” - kérdésre, de azt végre sürgősen figyelembe kellene venni, hogy nem vagyunk egyformák minden ember más, másként reagál a különböző behatásokra. Ami az egyiknek bejön, az a másiknak nem használ. Ha neked bejött, hiába erőlteted rá arra, aki nem hisz benne.

Az orvosok nem mindenhatóak. Ezzel a betegséggel szemben még mindig sötétben tapogatóznak és bár lehet, hogy jó szándék vezérli őket, de sajnos, csupán jobb híján adják a kezelést. Ezt tanulták, ezt sulykolják beléjük, ebben van a pénz. Számtalan példát ismerek, fentebb meg is írtam.

Ha ismersz ilyen beteget, akkor segíted, ha rábízod a döntést. Legyen, ahogy ő akarja. Ha tőled kér tanácsot, igyekezz semleges maradni és őt támogatni a saját gyógymódja kialakításában. Az ér a legtöbbet, ha bízol benne, ha hiszed, hogy meg tudja csinálni. Bármi újat kitalál, ne torkold le, hogy az nem ér semmit, mert te nem hiszel benne, vagy rossz tapasztalatod volt vele. Nem kell azonnal ellenpélda! Az ilyen beteg rendkívül érzékeny és sérülékeny. Az elfojtott sérelmei csúcsosodnak ki a betegségben, épp ezért nagyon könnyű megingatni a hitét.

Bármit alkalmaz, nem számít, akár ajtófélfát is rágcsálhat, ha képes benne rendíthetetlenül hinni, amikor az egész világgal szembemegy, mert biztosan TUDJA, neki az használ és a vége a gyógyulás lesz. Csakhogy pont az ilyen páciensek legtöbbjénél nincs meg ez a vas kitartás. Tehát, ne vedd el a kedvét, ne rombold le hitét és a bizalmát, bármibe is fektette! Egyébként is, akármit alkalmaz, az mind csupán mankó, mert végső soron az elme, a szervezet öngyógyító képessége hozza meg a várt eredményt. Én is erre kértem az aggódó édesanyámat, aki tíz éve számtalanszor megjelent nálam a kemoterápia nagyköveteként. Képes voltam ellenállni az érzelmi zsarolásnak és kitartani amellett, amit a szívem diktált. Annyit kértem csak, bízzon bennem. Sikerült neki és máig imádkozik értem. Ettől többet nem tehet egy anya, és az a MINDEN, amit tehet. Nem élheti az én életem, nem dönthet helyettem, de lélekben maximálisan támogathat.

Továbbá, ha egy-egy gyógymód nem jött be, ne hibáztasd a pácienst, hisz ő is jót akart. Bejöhetett volna, de megingott a hite a módszerben. Miért nem teljesülnek a kívánságaink? Nos, mert végtelen hitünk óceánját megmételyezi egy cseppnyi kétely, és azzal vége.

Aki egyszer beleesett, nem lazíthat, muszáj tudatosan odafigyelnie önmagára, különben visszatér a régi kerékvágásba, ami ismét a betegséget eredményezi.

Tehát szeretettel támogasd, meghagyva neki a szabad akaratot, a döntést és  vegyen részt tevékenyenaz élete átalakításában. Ne szabd meg neki, mit tegyen, mit ne, nem vagy a cipőjében!

 

 

A NEM RÁKOS CSALÁDTAGOKNAK ÜZENEM

 

Meglátogatott egyik barátnőm, ki a hír hallatára jött el hozzám. A kapuban láttam, fürkésző szemmel néz.

Az emberek nem tudják elképzelni, hogy bírja ki valaki az ilyen dolgot, hogy tud vele együtt élni? Hogyan lehet tovább folytatni az életet ilyen diagnózissal? Ezt láttam az ő szemében is…

Régen én sem tudtam ezt elképzelni másról. Mindig azt hittem, tőlem távol áll ez a dolog, velem nem történhet meg, a családommal, a barátaimmal sem. Mindig csak másokkal, távoli idegenekkel, akiket nem is ismerek, tehát nekem nem kell vele foglalkoznom… Én sem tudtam elképzelni, valaki hogy tud tovább élni egy ilyen diagnózis után, mit kell tennie, hogy viszonyul ezen túl mindenhez? Lehet, hogy egy közeli ismerőssel én is így bántam volna? Homokba dugott fejjel, nem beszélve a dologról, vagy jó messzire elkerülve? Azt hisszük, a rákos beteg egy másik emberfaj?

Nem! Nem az!

Igazi, hús- vér emberek, ugyanolyanok, mint mindenki más! De lelkileg sokkal sérülékenyebbek, érzékenyebbek… (hisz maga a rákos megbetegedés is azért van…)

 

Furcsa dolog volt a reakció mindenki részéről:

1. volt, aki tudomást sem vett róla, homokba dugott fejjel tovább folytatta az életet, mintha mi sem történt volna. Nem beszélt róla… (amiről nem veszünk tudomást, az nincs is…) - De láttam a szemeit…

2. Volt, aki kétségbeesett, még nekem kellett vigasztalni, pedig én szorultam segítségre.

3. Volt, aki csodált, hogy így bírom, így állok hozzá.

 

Sokféle a reakció, mindenki a saját tapasztalatain keresztül viszonyult a betegséghez.

 

- Nem kell haragudni senkire, akik nem vettek tudomást róla, olyan csapás volt ez számukra, nem csoda, ha homokba dugták a fejüket, nem voltak képesek felfogni! Mindenki azt hitte, ha nem vesz tudomást róla, akkor nincs is! – mondta a barátnőm.

Igen! Ezzel egyetértettem, már nem haragszom, eddig sem haragudtam, csak rosszul esett, mert azt hittem, több támaszt kapok, több lelki segítségre lett volna szükségem az elején, amikor még azt sem tudtam, merre tovább. Sajnos, az orvosok sem mondtak semmit, nem tudtak bíztatni, csak azt mondogatták, hogyan fogok meghalni, hol lesznek áttétek, ha nem vállalom el a terápiájukat.

Ez alól csak egy kivétel volt, aki személyesen is ismert egy olyan hölgyet, akinek két hetet javasoltak az orvosok, mégis meggyógyult alternatívan, máig él, pedig ez már 29 éve történt meg vele. Még ez az orvos sem tudott biztosat mondani, mert ilyenkor minden önmagunkon, a hitünkön, a kitartásunkon, az erőnkön múlik!

 

Javaslom a rákos beteg környezetének:

 

1. Biztosítsák arról, hogy mellette állnak, szeretik, mindenben számíthat a segítségükre.
2. Nem szabad semmit erőltetni, a beteg maga dönthessen a sorsa felől, melyik utat választja
3. Amelyiken elindul, abban támogatni kell! Soha ne mondjuk neki, hogy nem jó, amerre megy!
4. Mindenki, aki él, és mozog, kutasson, keressen, segítsen!
5. Fontos a pozitív hozzáállás, a bíztatás.
6. Fontos ilyenkor a jó példa
7. Fontos a konkrét segítség. Nekem is jól esett mindenki részéről, aki felajánlotta, hogy elvisz, vagy elkísér.
8. A legfontosabb, hogy lelki támaszt kapjon a beteg, mert az elején iszonyú összeomlásnak lehetünk tanúi. Nem szabad ilyenkor arra gondolni, na, kész, már úgyis meghal!
9. Hinni kell a gyógyulásban, ha mindenki hiszi, sikerülhet!
10. saját módszer kidolgozása
11. a betegség üzenetének megértése, belső utazás, lelki útkeresés
12. új célok felállítása, ha régit nem tudjuk már kinyomozni, mit adtunk fel, ÉLETCÉL, amiért érdemes élni!
13. változtatni mindenen! Hozzáálláson, életmódon, mindenen, amin csak lehet!
14. rejtsük el az aggodalmunkat, a szemünket előle! Pozitív hozzáállás!
15. nevettessük! Szerezzünk be vicces videókat, mi is nevessünk, hogy a légkör pozitív legyen! A nevetés nagyon sokat segít! Közben nem gondolkodik, nem gondol a betegségre! A nevetés sok szeretet hormont szabadít fel, az endorfinokat! Hatása a morfiuméhoz hasonló: Fájdalomcsillapító, gyógyító, jó kedvre derítő.

 

Nincs gyógyulás változás nélkül!

Nekem az volt a legjobb, amikor azt mondták: „Bárhogyan döntesz, melletted állunk!”

Térjünk vissza a barátnőmre. Végighallgatott, megnézte a gyógymódjaimat. Előtte préseltem ki a búzafüvet. Ivott egy kortyot a levéből, ivott a céklalevemből. Evett a sárgabarackmagból… Kifaggatott, mit eszem, mit találtam ki gyógymódnak? Egyetértett a döntésemmel, végre csak eljutunk oda, hogy a beteg maga dönthessen a sorsáról, ne más szabja meg, mit tegyen!

Amikor kikísértem a buszmegállóba, megkérdeztem tőle, látszik- e rajtam ez a rengeteg megpróbáltatás? Azt mondta, egyáltalán nem! Vidáman fogom fel!

A kollégák is figyelték minden rezdülésemet, miben változtam, mit teszek másképpen, mint eddig? Még ők sem tudták teljesen megemészteni, azon tanakodnak, ez hogyan sikerülhet nekem? Azt mondják, más vagyok, mint aki voltam!

Csodálkoznak?

Egy ilyen mindenkit megváltoztat! Nekem a műtét kellett a legnagyobb változáshoz. Egyik kolléganőm szerint külsőleg nem is, de belsőleg teljesen megváltoztam, a gondolataim mások!

Valóban MÁS vagyok!

Nagyon sokat tanultam! Más ember lettem, új ember lettem! Már nem azok a dolgok fontosak az életemben, amik eddig voltak. Szinte egy mély álomból ébredtem, már úgy érzem, mindig is tudtam, hogy ez van nekem kitervelve. Újjászülettem, kaptam még egy lehetőséget!

Egy másik barátnőm a negatív eredményeim után vallotta be, azt hitte az áttétnél, most vagy végem van, vagy pedig én bebizonyítom, hogy akkor is meggyógyulok! Megkérdezte, mire gondoltam, hogy csináltam?

Azt tudom mondani, akkor is elvakultan, rendíthetetlenül HITTEM a saját erőmben, a gyógyulásba vetett hitem megingathatatlan volt, akkor is, amikor az eredmények mást mutattak!