8. Élettusa - A családom reakciói
A párom nem hitte el, ugyanúgy kezelt, mintha mi sem történt volna. Azt mondta, én erős vagyok, le tudom győzni, látja, hogy eredményesen belevetettem magam a témába. Az én párom engem soha nem látott betegnek! Nem hitte el rólam, amit a viselkedésemnek is köszönhetek, mert nem is akartam, hogy a világon bárki betegnek, gyengének nézzen! Mindig bizonyítani akartam az erőmet, a kitartásomat, a teherbíró képességemet!
Meg kellett mondanom neki, hogy szükségem van az ő segítségére és támogatására is! Nem lehet a problémát a szőnyeg alá söpörni, tudomást sem venni róla. Kérek több megértést, kevesebb munkát, valami csepp kikapcsolódást, több szeretetet, kedvességet. Bárki kigyógyult a rákból mindig megemlíti a család maximális segítségét. Egy valami mégis jó volt benne, mármint abban, hogy nem kezelt betegként, legalább a betegségtudatom nem alakult ki! Nem noszogatott, hogy menjek el orvoshoz, nem beszélt rá az ott felajánlott terápiákra, sőt inkább mindig visszatartott. Azt mondta, ha el sem mentem volna, lehet, hogy magától meggyógyult volna! Szabadon dönthettem a saját sorsomról, választhattam ezt az utat is. Másoknál gondolom a család nyomása is befolyásolja, hogy alávessék magukat minden felajánlott gyógymódnak. Még egy jó dolog volt benne, bízott abban, hogy másképp is meg lehet gyógyulni, hitt bennem, hogy képes vagyok rá. Visszatartott a természetgyógyászoktól is…
A kisebbik fiam nem akarta elhinni, „egy ilyen mozgékony vitális ember nem lehet rákos”! …megértett, próbál kedvesebb lenni, egyik barátnőjétől szerzett nekem sárgabarackmagot, keserűmandulát.
Egyszer, amikor „leütöttem” a szerencséjét, mert egyszerre mondtunk valamit, azt mondta:
- Legyen a tied a szerencse, neked most úgyis nagyobb szükséged van rá!
Amikor elhagyott az erőm és bömböltem, akkor meggyőző érvekkel vígasztalt.
A nagyobbik fiam sms –t írt, ő sem gondolta volna, azt mondta, ne adjam fel, mindig van remény ezt én tanítottam neki, információkat gyűjt.
Az édesanyám nagyon aggódik, sötét karikák vannak a szemei alatt, annyira fél, hogy mi lesz velem. Sajnálom, hogy ilyesmivel kell elkeserítenem. Keresi nekem az újságcikkeket. Közben ideges, mindig hoz valami példát a környezetből, aggódik, mikor megyek már végre orvoshoz. Nem tudja felfogni, nem hiszi el!
Keresztanyáméknak nem mondtam meg, mert nem akartam a saját problémámmal zaklatni őket, hiszen nekik is van bőven bajuk. Meglátogattuk Augusztus 11. –én, akkor már tudta, mert anyukám megmondta neki, arra ösztökélt, menjek orvoshoz, ne vegyem félvállról a betegségemet, rengeteg barátnője ebbe halt bele! Most, hogy tudja, megint van miért aggódnia! Ezt nem akartam! Nem tudom, anyukám miért mondta el neki! Én csak akkor akartam elmondani, amikor már vége! Amikor már legyőztem, elmúlt! Ő pedig azt állította, ez nem múlik el semmivel!
A kisebbik öcsém is aggódik. Sokszor felhív, mindig mondja, menjek orvoshoz. Ő mindig elfogadta azokat a dolgokat, amiket kitaláltam, vagy olvastam, vele mindenről tudok beszélni. Megbízik a döntéseimben. Igaz, amikor már túl sokat halogattam, de még mindig bizonyíthatóan ott volt a daganat, azt mondta: „Most már dobasd ki onnan, utána nem bánom, mit teszel, de az ne legyen ott! Azt tüntesd el onnan végre!” Ez aztán nagyon komolyan hangzott! Főleg tőle, mert nem szokott így beszélni velem!
A nagyobbik öcséméknek még mindig nem mondtam meg… nem mertem…