6. Élettusa - Megfordult a világ

A mammográfián gyanúsan néztek rám, egészen megváltozott a viselkedésük… Azt mondták várjak kinn, míg a főorvos asszony is megvizsgál.  Személyesen kijött értem, hátraküldött az ultrahangvizsgálóba. Akkor csak csodálkoztam, hogy a mammográfiához, UH is tartozik? Egy kinn ülő beteg mondta, hogy neki nem volt olyan, én vidáman hátramentem. …Komolyan mondom szégyelltem, hogy ilyen kis csomócskával feltartom a sort, a tőlem betegebbek pedig később tudnak csak bejutni….

Azonnal behívtak, már vizsgáltak is. A doktornő egyből kérdezte, van e panaszom. Mondtam, nincs. Miközben megcsinálta az UH – t, a másik nőnek sugdosott valamit. A kérdésekből, amit feltett nekem rájött, (vagy inkább a válaszokból), hogy egészségügyi végzettségem van. Kérdezte , hogy kerültem ide , járok- e orvosi ellenőrzésekre. Igen! 3 havonta járok rendszeresen a szénhidrát, a zsíranyagcserémet ellenőrzik, ami legutóbb is tökéletes volt, ahol rendszeresen megdicsérnek, mert olyanok az eredményeim, mint egy egészséges embernek, ami a fegyelmezettségemnek köszönhető. Rendszeresen szedek étrend-kiegészítőket, vitaminokat is… mégis? (A diabetológián már többször elhangzott, hogy „maga nem is cukorbeteg”, két doktornő, és egy ifjú férfi orvos szájából! A gyógyszert mégsem engedték meg, hogy abbahagyjam, szedjem csak megelőzésképpen!)

Mindezek mellett csupa tünetmentesen kialakulhat a rák? Vagy van tünet, de direkt nem figyelünk? Ki gondolta volna? Egyszerűen hihetetlen!

A mammográfián készítettek a csomóról még egy célzott felvételt is. Amikor az is elkészült, egy nagy borítékba tették, majd azt mondták, sürgősségileg jelentkezzek be a sebészeten, ott kapok beutalót az aspirátiós cytológiára, ők minden papírt kiadnak, bárhová megyek, mindig mindet vigyem magammal, ezt a csomót sürgősen ki kell venni még a nyáron, egy percig sem szabad késlekedni! Emlékszem, még azt is mondták, hogy ők fedezték fel!

…Na! ... Ilyen prognózissal mehetek is! ... A Dunának…

Délben voltam a rtg. – en, de csak este 7 – re kaptam időpontot a sebészetre. Addig egyedül kóvályogtam a városban, nem akartam senkit látni, szólni sem akartam senkihez, csak reménykedtem, hátha csak tévednek, hátha nem igaz, nem biztos, csak olyannak látszik, mennyire reméltem, hogy nem igaz! Hiszen nem fájt sohasem! Tényleg csak fürdés közben vettem észre véletlenül… mintha… lenne ott valami… de talán még sincs… Küldtem olyan sms- t a páromnak, hogy az csak, na! Azonnal felhívott, menjek el keresztanyámhoz addig, amíg bejutok a sebészetre, de nem akartam! Csak tétován kóboroltam, azt sem tudom merre, azt sem tudom hova… Olyan mindegy volt minden! Úgy átértékelődött egy csapásra az egész ÉLET! Mindezek ellenére mégsem hittem el, hogy igaz lehet! Ekkora pofont kapni az élettől? Miért? Mit tettem? Mit vétettem? Miért? Miért? Miért? Ez biztos, hogy nem igaz, nyugtattam magam! Majd meglesz a citológia, aztán belátják ők is, hogy tévedtek! Ez valami kis zsírcsomó… Én úgy tudtam, a rák belekapaszkodik a környezetébe, nem lehet kitapintani, ezért reméltem, hogy ez jóindulatú csomó, igen, csakis az lehet!

Ezt a napot nem kívánom még az ellenségemnek sem! 

A mammográfián nagyon megijedtek, viszont ahogy a sebész közölte, az egyenesen embertelen volt! Kaján vigyorral az arcán, viccelődve, nevetgélve… ilyenkor az ember nincs vicces hangulatában!

- Hmm… hmm.. És maga dolgozó nő? ...hmm…hmm…Itt van az ,hogy nincs szűrés!...Lehet, hogy nem is kell levágni az egészet!...hogy került maga a doktornőhöz? ....Hogy került a mammográfiára?

Én azt kérdeztem, ez komoly? De nem a levágásra gondoltam, hanem arra, hogy rák - tényleg? Mitől olyan biztosak benne? Láttak már ilyet sokszor? Hogy lehet már látványra megállapítani? Persze, hogy kétségbe estem, sírásra görbült a szám, remegtem, mint a kocsonya…

Az orvos azt mondta: mitől lennék boldogabb? Mondtam, ha azt mondaná, nem biztos, hogy az, mert akkor még addig reménykedhetnék, amíg elkészül az eredmény!

– Jó, akkor, ha ettől boldogabb azt mondom, de én tudom, hogy az!-… hihihi, nagyon viccesnek találta, nevetett cinikusan, felsőbbrendűen lekezelt engem. Nagyon rosszul esett!

Köszönöm szépen! Így megmondani valakinek, hogy mellrákja van! Aki simán vidáman sétál az utcán semmi tünettel, bemegy egy rutin vizsgálatra, - derékba törik az életét! Azonnal kétségbe estem, most mi lesz velem? Bejelentkeztem a cytológiára, vadul reménykedtem, hogy nem lesz a leletem pozitív.

Akkor este hazafelé a buszon olyan fejjel, olyan negatív kisugárzással ültem az ülésen, hogy nem ült mellém senki, pedig tele volt a busz! Rengetegen még álltak is, munkából hazafelé jöttek, fáradtan. Biztosan látszott rajtam valami elborzasztó! Valami sötét!

Kedves nőtársaim! Csak azt tudom tanácsolni a saját bőrömön tapasztalva, bármit észleltek, azonnal menjetek orvoshoz, mert úgy tűnik, ez a mellrák nagyon alattomos! Egyszerűen nem lehet észrevenni, az elején nincs semmi tünete, nem fáj, megbújik, ugyanúgy élsz, mint előtte, a vizsgálati eredmény mégis lehet pozitív! Történetesen, ha nekem ez a kis csomó (mindössze 12 mm) beljebb helyezkedik el, soha nem vettem volna észre! Mi lett volna akkor?  Vajon mikor kezdődött? Mióta van ott? Miért pont most vettem észre?

Másnap elmondtam a kolléganőimnek, akik megdöbbentek, hogyan lehet ez, hiszen már 4 éve teljesen egészséges életmódot folytatok, diétázom, sok gyümölcsöt, zöldséget, vitaminokat, étrend-kiegészítőket szedek. Ők azt mondták, ne essek egyből pánikba, a végső diagnózist a citológia mondja ki! Persze ebben bíztam én is, hogy odamegyek, azt mondják, nincs semmi baj, csak egy zsírcsomó, „borogassa és elmúlik”.

Bár nem tudom még mit reméltem, amikor aznap voltam mammográfián, ultrahangon, célzott mammográfián, aztán még a sebészeten is! Sehol nem mondtak bíztatót! Egyszerre több oldalról bizonyították! Hiába vagyok asszisztensnő, hiába tudom, hogy a rák nem fáj, de azt hiszi ilyenkor az ember, ez csak mások gondja lehet, az övé sohasem!

Gondoltam, a világon már hányan legyőzték a rákot, miért ne tudnám én is megtenni, ha eléggé akarom? Attól féltem azonban, nekem nincs elég erőm, kitartásom! Ha én magam vagyok a betegség, akkor lehet, hogy szenvedni akarok tudat alatt? Miért? Bűntetem magam? Miért? A gondolatok, a miértek csak úgy kavarogtak a fejemben, egyikre sem tudtam a választ! Azt hiszem teljesen összeomlottam, pánikba estem. Tudtam, ezt most nem lesz egyszerű megoldani, ez nem olyan, mint egy megfázás, itt nincs rövid, csakis hónapokig tartó, hosszú határidő van, a kimenetele pedig bizonytalan… előrevetítettem azt a gondolatot, hogy 9 hónap múlva gyógyult leszek… ez olyan távolinak tűnt, olyan elérhetetlen célnak, pedig gondoltam, hogy 9 hónapnál biztosan nem lesz kevesebb…

Majd elmentem a citológiai vizsgálatra, ott is nagyon csínján bántak velem, megkérdezték, hogyan kerültem ide. Nem mondtak semmit csak azt, hogy 1 hét múlva a lelet az orvosnál lesz. Minden esetre itt nem beszéltek velem lekezelően, nagyon rendesek, kedvesek voltak. Itt is az érdekelte őket, hogyan kerültem a mammográfiára, vagy egyáltalán én észrevettem – e?

Megbeszéltem a fiammal egy találkozót, de már nem volt kedvem, túl sokat kellett volna várni rá, elfáradtam, felhívtam, hogy hazamegyek…

- Jó, de most azonnal elmész, megveszed a vitamint, aztán a könyvet, utána hazamehetsz! - mondta, ellentmondást nem tűrő hangon:

Elmentem a vitaminboltba, megvettem az alapvitamint, amit aznaptól szedek, a könyvet nem tudtam megvenni, nem volt. Kezdeti pánikom után megpróbálkoztam valamiféle terápiát alkalmazni:

A csomót svédcseppel, gyógyteával borogattam, mégis többször rám tört a kétségbeesés. Elképzeltem magam elaltatva, levágott mellekkel, vagy kivágott mellekkel, kihullott hajjal, szempillával, szemöldökkel, sugárkezeléssel, sötétszürke bőrrel. Tehetetlennek… Nem tetszett a kép! Elképzeltem magam halottnak, de ez sem tetszett… Egyszerűen ezt el sem tudtam képzelni! Nem hittem, hogy nekem ebben részt kell vennem! Ezt nem akarom! Nem! Nem! Nem akarom!!!!

Szerettem volna még a műtétet is megúszni. Közben azt gondoltam mi van, ha nem akarom eléggé? Ha nem lesz elég az erőm? Mi van, ha tudat alatt meg akarok halni, ha tudatosan élni akarok, de tudat alatt nem? Most itt a lehetőség! Miért nem tetszik?

Arra az elhatározásra jutottam, mivel már 100 évvel ezelőtt is sokaknak sikerült legyőzniük a rákot, mielőtt az orvosi műtétre kerülne sor minden más természetes, természetfeletti gyógymódot kipróbálok. Úgy is mindegy alapon, ha nem használ, nem is árt! Ha azokkal sem sikerül legyőznöm, akkor megműttetem, de nem altatásban, a kemoról meg a sugárkezelésről akkor sem lehet szó. Legalábbis nagyon elszántnak tűnök, de még nem tudhatom, mit hoz a jövő…