4. ÉLETTUSA - Fogyókúra történetek
Megmondták az orvosok, hogy sürgősen le kell fogynom, életveszélyes számomra a 95 kg! A magasságomhoz csak 50 kg szabad lennem. Kettő az egyben! Brátán Erzsébet kettő az egyben! Meggyőző érvekkel magyarázták el, hogy a szegény szívemnek dupla akkora erővel kell dolgozni minden egyes másodpercben, de nemcsak a szívemnek többletmunka, hanem az egész szervezetemnek. Olyan, mintha minden percben 45 kg súlyt cipelnék pluszban amellett, amit egyébként végzek.
Szégyelltem, hogy egy orvosnak kell megmondania nekem, hogyan étkezzek, mekkora bajt okoztam a nem megfelelő táplálkozásommal. Gyengének, megalázottnak, butának, kicsinek, tehetetlennek éreztem magam.
- Visszafordítható még ez a folyamat? – kérdeztem megalázottan, bömbölve a főorvostól.
- Nézze! A maga esetében még igen! Kőkemény munkával, diétával, gyógyszerekkel, szigorúan, következetesen! – hangzott a válasz.
- Benéztem a hűtőbe, de nem találtam semmit, amiben ne lenne cukor, vagy zsír! – nyavalyogtam.
- Nézze! A szervezetnek szüksége van minden tápanyagra, a szénhidrátokra, a zsírokra, a fehérjékre, csak a megfelelő arányban! Ezért kell elmennie a diétás oktatásra, ott megtanítják magának a helyes arányokat! – felelte a főorvos komolyan.
Ó! Mihez kezdek? Mit fogok tenni cukor nélkül, hogyan fogok élni?
Nem tetszett! Egyszerűen nem akartam elfogadni, meg nem történtté akartam tenni, de sajnos azt nem lehetett. Ezért gondoltam, akkor inkább vállalom a kőkemény diétát. Senki nem mondta, hogy gyógyítható! Senki nem vigasztalt semmivel! Nem volt reményem… Mégis reménykedtem… majd egyszer vége lesz, és én meggyógyulok!
Természetesen szót fogadtam az orvosoknak, a dietetikusoknak, tudom, az én érdekem, nem az övék! Nagy nehézségek árán kínszenvedéssel átálltam másik étrendre. Több diétás megbeszélésre kellett elmennem. Befektettek a kórházba egy hétig, megmutatták, mit ehetek és mennyit. A kórházi tartózkodásom alatt nekem minden diétás oktatáson részt kellett vennem.
A vércukor szintem az elején nem akart lejjebb menni, azt hitték, nem jól végzem a diétát. Arra gondoltam, ki tudja, mióta magas, nem várhatjuk el, hogy egyszerre lemenjen. A diétás tanácsadáson, tányéron műanyag ételekkel prezentálták, mennyi az adott mennyiség! A többi beteggel együtt elképedtünk a látványtól! Csak ennyi? A kórházban csak azt volt szabad ennem, amit ott adtak, így minden látogatónak szigorúan megtiltottam, hogy bármit is behozzanak. Nem is hoztak semmit, pedig ilyenkor kis sovány vigasz az, ha valaki kap valami hazait!
A vércukor szintem miatt javasolták az inzulint. Kézzel – lábbal tiltakoztam!
- Nem! Még nem! Ki akarom próbálni, hátha lemegy nélküle!
A doktornő beárult a főorvosnak, aki a viziten nagyon keményen így szólt:
- Hallom nem akarja az inzulint?
- Nem szeretném… - feleltem szerényen.
- Rendben van! Akkor kap 3 hónapot, hogy bizonyítson! Ha addig nem kezd csökkenni a súlya, nem megy lejjebb a vércukor szintje, akkor kíméletlenül megkapja az inzulint! Bizonyítson! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Köszönöm! Mindent megteszek! – ígértem meg. Úgy gondoltam, tudom, mitől van, ki tudja, mióta magas? Adjunk egy kis időt neki, hogy használjon a diéta, meg a beadott gyógyszerek.
A doktornőtől megkérdeztem, ehetem a krómot, mely szabályozza a vércukorszintet, azáltal, hogy stabilizálja a szénhidrát-anyagcserét.
- Nézze! Kézrátéttel is lehet gyógyítani! – mondta még visszafordulva az ajtóból, sejtelmesen mosolyogva.
Persze, én tudom! Többször olvastam róla, hogy a kézben ezernyi idegvégződés van, lehet vele gyógyítani, többször rá is tettem arra a részre, ahol fájt valami, ösztönösen… de! Ő ezt nem így gondolta, hanem gúnyos felhanggal mondta. Azért én elkezdtem szedni a krómot, a mai napig szedem!
Az ötödik napon hazaengedtek, a buszmegállóig is alig bírtam elmenni, annyira rogyadoztak a lábaim, belül éreztem a remegést, a gyengeséget. Azt hittem, nem leszek képes hazáig eljutni. Arra gondoltam, hazamegyek, jól teleeszem magam valamivel, ami nem tartalmaz szénhidrátot.
Egyszóval rogyadozó lábakkal, elcsigázottan, letörten érkeztem haza a kórházból 5 napi kórházi diéta után…
És…. .és …. és … már nem voltam már képes elrontani az addig elért eredményeket!
A betegség tetőpontján magamtól fogytam 3 kg – ot, az eredmény kiderülésétől a kórházig még 3 kg , a kórházi diétának köszönhetően további 3 kg ment le. Tehát ekkor 86 kg voltam, 9 kg fogyás, nagyon örültem, hogy legalább lefogyok. Minden rosszban van valami jó is, ebben legalább az, ha az étkezésemet rendezem, mert már szörnyű volt, amit eddig műveltem!
Továbbra is rendszeresen mennem kellett diétás tanácsadásra. Fel kellet írnom füzetbe, mikor mennyit ettem, a dietetikus kiértékelte. Pirossal belejavított, hogy mennyit lett volna szabad, ha többet ettem a kelleténél. Pl.: a 3 db sült csirkecombot áthúzta, hogy csak egyet! Csak egyet? Ha tudta volna, hogy a 3 db nálam 3 egészet jelentett, azaz szerinte 6 db lett volna!
Bömböltem, mint egy óvodás minden orvosnak, minden dietetikusnak. Megmondtam, hogy ezt én képtelen leszek megtenni! Én mondtam, hogy az agyammal nincs baj! Csak éhes vagyok! A dietetikus azt mondta, biztosan meg tudom tenni, mert előttem is már rengeteg embernek sikerült. Különben is mit hisztizek, ha naponta ötször is ehetek! Ez valóban igaz, na de mennyit? És mit? Gyakorlatilag egy kis kozmetikai táskában elfér, amit egy napi élelemnek neveznek. Azóta így étkezem, bárhová megyek magammal, viszem a kis csomagomat, és a gyógyszereimet.
Kezdetben a napi ötszöri étkezés határozta meg a napirendemet, mert folyton éhes voltam, alig bírtam ki az egyik étkezéstől a másikig. Amikor közeledett az időpont, már nem voltam képes semmit elvégezni, csak tűkön ülve vártam türelmetlenül, hogy ehessek végre. Esténként szörnyű volt belegondolni, hogy most még 12 óra, mire újra ehetek! Azt néztem, hogy olyan lettem, mint egy pici baba, akit naponta ötször etetnek az egészséges étkezés szabályai szerint. Vártam az etetési időt! Egyébként írtam, hogy a fiaim mit ettek kicsinek, és most, ha elolvasom, látom, hogy az egészséges étrendet javasolták a kicsiknek, én pedig betartottam – náluk!
Egyetlen egy étkezési lehetőséget sem hagytam ki!
Emlékszem, kezdetben mennyire nehéz volt a családnak mást főzni! A rántott halat sült burgonyával zokogva sütöttem, mert ez volt az egyik kedvencem! Párom akkor is mondta, csak egy picit egyek belőle, de nem tettem meg… Számomra iszonyatos erőfeszítés volt beállni az új étrendre, fokozatosan lecsökkenteni a mennyiséget, javítani a minőséget. Emberfeletti küzdelem. Az evés rabja voltam…
Ráadásul cukorfüggő, mindent nagyon édesen ettem, sok cukorral. Kezdetben a kávét 7 szem kockacukorral „ettem”. Erről leszokni egyik napról a másikra! Ezt is csak az tudja, aki benne van! Először az édesítőszerekhez menekültem, de mindegyiknek keserű a mellékíze, így valóban fokozatosan le kellett szoknom az édes ízről.
A kávét egy évig 1 pöttyel ittam, tejjel. Egyszer véletlenül megkóstoltam pötty nélkül, rájöttem, hogy isteni finom. Rájöttem, hogy a kávénak van íze! Különbséget tudtam tenni a minőségek között. Mivel a vérnyomásom nem engedett sokat, úgy gondoltam, akkor az a kevés legyen minőségi! Az olasz robusto kávékat szerettem: Piázza d ’Oro, Omnia, Nescafé. Egyszer az automatában véletlenül belekerült a cukor, megállapítottam, hogy elrontotta az élményt! Jól mondják az igazi kávéimádók!
A gyógyteát előbb 8 pöttyel, majd 5 pöttyel ittam, tudtam, hogy ez sem egészséges. Megpróbáltam nélküle, ez is nagyon nehezen ment, több mint 2 év múlva bírtam csak rávenni magam. Ma már csak citromlét teszek bele, a teáknak is van íze!
A befőtteket simán eltettem üresen. Ezek egy évig bírják, azután sokat veszítenek élvezeti értékükből.
Süteményeket először szorbittal sütöttem, attól annyira rosszul vagyok, már nem használom. Utána jött a gyümölcscukor (fruktóz), ami nagyon jó, egyharmad annyit teszek bele. Minden ételnek van íze! Addig a cukor mindent elnyomott! A tejfölben, a túróban, a tejben, a zöldségekben is megérzem a saját szénhidráttartalmat! Ez volt a nyereségem ebből! Már szinte kezdtem örülni a cukorbetegségnek, hiszen annyi változást hozott az életembe, megjegyzem pozitív irányban!
Több összejövetelen, esküvőn, ünnepen megfigyeltem, az emberek az ünnepet összekötik azzal, hogy a bendőjüket degeszre tömjék mindenféle étellel, itallal, süteménnyel. Az ünnepeket az evés – ivással azonosítják. Nézzük csak meg a pánikot, ami ünnepek előtt kialakul, ha véletlen nincs kenyér! Meg, ha van, akkor is!
Hol van már a bőgés a krémesért?
Történt ui., hogy a főnököm krémest hozott a névnapjára, mindenkinek 1 db – ot. Amikor megláttam, egészen magam alá kerültem, de én győztem! Nem ettem meg! Viszont lett volna rá jelentkező, de nem adtam oda másnak! Gondoltam hazaviszem a fiamnak, majd ő megeszi. (Érdekes, milyen önző voltam, miért nem adtam oda másnak, aki megette volna?) Így is lett, beletettem egy margarinos dobozba és vittem hazafelé. Útközben egyre rosszabbul éreztem magam, egyre jobban sajnáltam magam, hogy itt ez a finom rezgő fenekű krémes süti, a kedvencem, jaj, én soha többé az életben ilyet nem ehetek!! Brühühühühühü… Az utcánk elejére érve már a visszafojtott sírás fojtogatott. (kellett egy kis önsanyargatás…) Alig vártam, hogy hazaérjek! Rohanva futottam be, szóltam a fiamnak, hogy mentsen meg a krémestől. Gyorsan elvette tőlem, bevonult a konyhába, én a szobába vonszoltam magam, ledőltem az ágyra, illetve inkább csak leomlottam bömbölve. Kisvártatva szólt:
- Előjöhetsz anyuci, megettem!
Porig sújtva előtámolyogtam, végeztem a szokásos háziasszonyi teendőimet. A rossz hangulat, az önsanyargatás rányomta bélyegét a nap további részére. Este előadtam a páromnak teljes átéléssel, bömböléssel az egész történetet.
-… és?... és?… megetted?.. – kérdezte.
- Nem! – mondtam nyögve, a szemeimet törölgetve, az orromat fújva.
- Hát, akkor nagyon ügyes vagy!
- Nem érted? Nagyon - nagyon sajnálom, meg akartam enni, vért izzadtam, hogy legyőzzem a vágyamat! - Megint zokogtam egy nyavalyás krémes miatt! Hullott a könnyem, mint a záporeső…
- Ha krémes kell, hozok én neked 4 - et is! – mondta a párom, aki megsajnált.
- Dehogyis! Nem kell! Hiszen ezt is alig bírtam ki, hát még, ha 4 db krémes lenne! ..... - meg aztán… az már nem ugyanaz a krémes… - újabb brühühühü, orrfújás, szemtörölgetés…
- Akkor miért nem ettél belőle csak egy picit? - kérdezte.
- Mert akkor nem tudtam volna megállni, hogy az egészet be ne faljam! – sóhajtottam.
Ez valóban így van! Nekem teljesen meg kell vonnom magamtól a dolgot, középutat nem ismerek! Vagy megeszem mindet, vagy egy falatot sem! Ha mindet, akkor meg már a mennyiség sem számít!
Így állunk! Ez voltam én! Most pedig itt tartok, nem is tudnám megenni! Legalább mutatkozik valami fejlődés is! – Na, jó, meg tudnám, de nem cirkuszolok! Észérvekkel meggyőzöm magam! Tudom, hogy az én érdekem, ide kell eljutnia mindenkinek, akinek erre van szüksége!
Miért nem adtam másnak? Talán így büntettem magam a betegség miatt, egy jó kis kálvária, egy kis kínszenvedés kellett nekem…
Sohasem hittem, hogy meg tudom tenni, le tudom győzni, sőt azt hittem, nincs is akaraterőm. Bevallom, valószínűleg csak a kényszer miatt tudtam megtenni, mivel a cukorbetegség mellékhatása, hogy muszáj egészségesen élni, ha nem akarsz elpusztulni, nem akarod megkapni a súlyos szövődményeket. Asszisztens tanulmányaim révén jól is ismerem a dolgot…
Először, amikor befektettek a kórházba, 6 idős hölggyel voltam, akiknek agyi érelmeszesedése volt. Egyik sem tudta magáról, hogy olyan! A másikról viszont igen! Én ilyen nem akarok lenni!
A nővérek megkérdezték, hogy hová szeretnék feküdni?
- A fiatalokhoz, ahol beszélgetni is lehet, vagy az idősebbekhez szeretne befeküdni?
- Ha választhatok, akkor a fiatalabbakhoz, ahol beszélgetni is lehet! – mondtam.
- Rendben! – és megmutatták a helyemet.
6 ágyas kórterem volt 7 ággyal, az volt a pótágy. Középkori hangulatot árasztott…
Bemutatkoztam, és kinyomoztam, ki hány éves. Megállapítottam, hogy 5 fő 78 éves, egy fő 93 éves volt. Szegénykéim… eddig nem is beszélgettek arról, mennyi idősek, most derült ki, hogy egyidősek. Kivéve a 93 éves nénit, meg engem, aki csak 40 éves voltam. A szomszédom is cukorbeteg volt, de őt nem zavarta semmi. Én diétáztam, ő meg szalonnát evett paprikával, tepertőt tárolt az éjjeli szekrényének a fiókjában. Úgy aludtam éjjel, hogy odabújtam a fiókhoz, mélyen beszippantottam a mesés illatokat, melyek számomra mostantól tilossá váltak. Elmeséltem nekik az utolsó csülökpörköltemet, ami olyannyira isteni finom volt, milyen sokat ettem belőle, és soha, soha többé nem ehetek ilyet! Bömböltem nekik, sajnáltattam magam, volt, aki velem sírt! Mit tehetek, ha ilyen vagyok? Egyszer a krémest siratom, máskor a csülökpörköltet! Nevetve sírok, mert mindig kinevetem magam, amiért ilyen csekélység ennyire letör! Így akik velem vannak, nem tudják eldönteni, hogy most sírok, vagy nevetek…
- Sírok! Közben kinevetem magam, amiért ilyen butaságot követek el, hogy „ezért” sírok! – válaszoltam ilyenkor hüppögve, miközben rázott a bőgés, a nevetés, és folytak a könnyeim. Ilyenkor mindig csak a zsebkendőért kiáltottam.
A szemben fekvő hölgynek hozott a fia egy rúd szalámit, és egy szép nagy kerek sajtot! Meg akart kínálni, de hát nem… hiszen a család sem hozhatott be semmit, itt tényleg csak azt ettem, amit adtak. Jó nagy önmegtartóztatásra volt szükségem! Karikákat láttam az éhségtől…
A 93 éves néni magatehetetlen volt, pelenkázni kellett. Sokszor nem akarta megenni az ételt, jó messzire kiköpködte, amikor a nővérke etette. Eltalálta az én vacsorámat is, ami barna papírzacskóban volt…
- Ugye, nem etted meg, anyuci? – kérdezte a fiam.
- De igen! Megettem, mert csak az az étel volt számomra, de hát csomagolva volt minden!
- Nahát! Ezt nem gondoltam volna rólad! – csodálkozott a fiam.
A kórterem hangulata nagyon lehangoló volt, láthattam sanyarú jövőmet, mellyel nem akartam azonosulni, kíváncsi lettem, ha ők a fiatalok, akkor kik az öregek?
Átnéztem a másik kórterembe… Csupa magatehetetlen, pelenkás öreg feküdt ott. Sajnáltam szegényeket, de örültem, hogy nem kell velük feküdnöm. Itt betegként is kibújt belőlem az ápolónő! Több idős beteget elkísértem vizsgálatokra, megmutattam hová kell menniük, én ismertem a kórházat, az időmből is kitellett. Identitás zavarban szenvedtem… nem beteg, hanem nővér akartam lenni…
Másodszor, amikor befektettek vércukorprofilra, egy 3 ágyas szobában feküdtem együtt két asszonnyal, akik közül az egyiknek levágták a lábát az érszűkület miatt, a másik megvakult a cukortól.
Szép kilátások, ezzel nem akartam szembenézni, ezt nem akartam magamnak! Ezek után nem csoda, ha betartom a diétát, mindent elkövetek a gyógyulás érdekében.
Van egy olyan mondás, vigyázz mit mondasz, vagy gondolsz, mert megvalósul!
Sohasem gondoltam volna, hogy teljesül minden kívánságom! A gondolataimnak mekkora hatalma van!
- amikor a 2. gyerekkel terhes voltam, nem mutatta meg a baba, mi lesz, én azt gondoltam bárcsak fiú lenne, hogy neki ne kelljen ennyit kínlódnia, a szülés gyötrelmeit ne kelljen átélnie! - Az lett!
- Azt mondtam, ha kibírom 7 hónapig, már megmarad… - ez is így lett!
- Amikor már menni is alig tudtam a kövérségtől, fulladtam, verítékeztem, arra gondoltam, kellene egy olyan betegség, amitől, magamtól lefogyok. – itt van!
- (A vérnyomáscsökkentőkről tudtam, hogy mellrákot okoznak, úgy szedtem őket,- bejött!)
- (A vérzsírcsökkentőkről tudtam, hogy rákot okoznak, - megvalósult ez is!)
Most azonban még csak a cukorbetegségnél tartunk…
Na, tessék! Ezt is sikerült elérnem pedig nem így akartam, nem ilyen áron! DE ezt az ÉLET nem kérdezi meg! Kell? Nesze itt van! Megkapod! Most oldd meg magadnak! Te akartad!
Milyen igaz! Én akartam! Lehetett volna több eszem is! - késő bánat… Már itt van, birkózom vele!
Mivel tudtam, hogy én tettem, szégyelltem a betegségemet, senkinek nem mondtam meg az igazat. Letagadtam, egyedül küszködtem vele. Nem ismertem be, nem vállaltam el! Bár néhányan sejtették…
A párom, látva, milyen fegyelmezetten betartom a diétát, azt mondta
- Jó neked, mert most már teljes mértékben TE irányítod az életedet!
Én persze ebben nem voltam olyan biztos…
Két évvel a diétám kezdete után már más szemmel néztem az ilyen dolgokat! Az evést is! Már nem az volt a legfontosabb dolog az éltemben, hanem az önmegtartóztatás, a fegyelem, az akaraterő, a kitartás, a következetesség! Találtam másik célt, hogy az embereket erre tanítsam, saját példámon keresztül bizonyítsam a tétel igazságát, miszerint meg lehet gyógyulni a cukorbetegségből!
Visszatérve a diétára, sokat segített, hogy az ismerősök, rokonok csodáltak a kitartásomért, bíztattak a további folytatásra.
Melinda azt mondta, amikor megtudta:
- Ne fogyjál le! Akkor nem ugyanaz a Brátán Erzsi leszel, akit én megismertem!
- De ugyanaz a Brátán Erzsi lesz, akit én megismertem! – kiáltott fel Angéla barátnőm. Még lépett is egyet felém ennek nyomatékosítására. Ő emlékezett, mert vele dolgoztam, amikor egyszer 21 kg –ot fogytam.
- Biztos, hogy le tud fogyni, mert van akaratereje és kitartása! – tette hozzá még.
Sokat segített ez a bizalom! Ez a hit bennem!
Részt vettem 3 esküvőn úgy, hogy betartottam a diétát, semmivel nem tudtak elcsábítani, még fogyni is sikerült. Ebben az egy dologban sikerült úgy kivívnom a párom elismerését, hogy még nekem is megmondta.
A párom azt mondta, nekem van akaraterőm, kitartásom, nem gondoltam, hogy ezt gondolja rólam! Nem is tudtam róla, nem tudtam ezt magamról! 40 évesen még mindig megtudok magamról valami újat!
Meggyőződésem, hogy a vérnyomáscsökkentők váltották ki a cukorbetegséget. Több helyen olvastam, hogy a ß blokkolók hajlamosítanak a cukorbetegségre! Na, ugye, hogy igazam van, ezt addig nem is tudtam, csak saját magamon éreztem és megtapasztaltam! Sajnos… no meg benne van a betegtájékoztatóban is! Többször mondtam az orvosnak, hogy attól fáj a bal bordaív alatt, azt mondta, lehetetlen, mert ilyen mellékhatása nincs a vérnyomáscsökkentőknek. (mondta ő, én meg éreztem, csak attól lehet!)
Ott van a hasnyálmirigy! Az fáj a bal bordaív alatt, pont úgy, mintha hirtelen futnánk, aztán a jobb bordaív alatt fáj a lépünk, szúr. Ilyen fájdalom volt, minden étkezés után, csak sokkal erősebb!
Amikor kiderült a diabétesz egy világ omlott össze bennem! Ezt nem hiszem el, hogy velem megtörtént! ... Hogyan lehetséges? ... Miért? ... Nem lehet igaz! ... Nem akartam elfogadni, le akartam győzni! Már említettem, hogy nem mondtam el senkinek, annyira szégyelltem. Biztosan hozzájárult az életmódom is, az állandó kényszeres evés, a sok rántott dolog, már mindent rántottam, szinte egész nap a konyhában tevékenykedtem, bő olajban mindent kisütöttem, szó szerint „betegre zabáltam magam”. Tudtam, hogy egyszer fel kell majd nőnöm ezen a téren is, de olyan jó volt belefeledkezni, élvezni az ízeket!
Pótcselekvés volt! Az orvos azt mondta, keressek más örömforrást az evésen kívül. De mit? Mi lehet olyan jó naponta többször? Belemerültem a csecsebecsék vásárlásába, ez lett az újabb pótcselekvésem. Mindenféle ásványokat, köveket, gyűrűket, láncokat vásároltam, ha már nem ehetek, legyen valami örömöm az életben…
Most jött el az étrend-kiegészítők kora. Meggyőződésem, hogy nem lehet egyiktől sem fogyni, csak a diétától, de segíteni tudnak az önsanyargatás betartásában, van bennük némi vitamin, ásványi anyag, ami pótolja a szervezet hiányosságait! Úgy tapasztaltam, mindegyik jó volt valamire. Ha nem használ, nem is árt alapon fogyasztottam őket. Volt olyan, amelyiktől még híztam is! Rájöttem azóta, hogy miért: Olyan hatóanyagot tartalmazott, ami nálam visszatartotta a vizet! Mivel azonban kiadtam érte a rengeteg pénzt, nem tehettem meg, hogy kidobom, így megettem. Amikor elfogyott, újabb szer után néztem, már egészen mániákussá váltam! Folyton az ilyesmit kerestem, pedig nem fogytam tőlük, de mégis…
További 3 évig éltem így, a diéta mellé mindig volt valami csodaszer, de csak a súlyomat tartottam, további kilók nem olvadtak le rólam. Mindezek mellett, és a diétának köszönhetően 2003 év végéig sikerült 17 kg – ot fogynom. 2004 – ben még további 10 kg –ot. Azóta itt jojózok még további 3 kg – al le – föl, azaz 65 és 68 kg között. Emlékszem mennyire örültem, amikor elértem végre a 30 kg fogyást!!
A háziorvosom, amikor meglátott, azt mondta:
- De jól néz ki! Jót tett magának ez a cukorbetegség!
Azért szívesen kihagytam volna! – Bár ismerjük be, rendszerezte az életemet! Szinte még örültem is… Valaki egyszer ecsetelte, hogy ismer egy férfit, aki dúsgazdag, nem számít a pénz! Mindene megvan, ugyan cukorbeteg, de olyan szerkezet van a hasfalába beépítve, ami adagolja az inzulint neki, tehát semmi nem számít… Ezt olyan természetességgel mondta, mintha akkor nem lenne semmi probléma.
- Hidd el, hogy mindenét odaadná az a valaki, csak még egyszer egészséges lehetne! – feleltem erre.
Ilyen gondolatok foglalkoztattak akkoriban, mit meg nem adnék az egészségemért még egyszer! Ha valaki azt mondaná, hogy adjam oda, amit eddigi életem fáradtságos, önsanyargatós módszerével, vért izzadva megszereztem, nem lenne semmim, csak az egészségem, én odaadnám! Legközelebb jobban vigyáznék rá! A legeslegnagyobb kincsemre, az egészségemre! Ezt a kincset miért csak akkor tudjuk értékelni, ha már elveszítettük?
Mit érnek a kincsek, a gazdagság, ha beteg vagy? Ha nyomorúságos szenvedéseket kell kiállnod nap, mint nap, kit érdekel, hogy van házad, autód, vagy palotád? Nem érzed jól magad a bőrödben, szédülsz, rosszul vagy, fáj a fejed, vagy a gyomrod?
2003 - ban a sima ACE gátlót vízhajtósra cserélték, kaptam még vérhígítót, szulfonamidos vércukorcsökkentőt, inzulin-termelést fokozó gyógyszert, vérzsírcsökkentőket. 600 mg 3x1, fél év múlva 2x1, majd 1x1, aztán 1x 300 mg. Kb. 1 évig etették ezt velem. Végig próbáltam szinte az összes fibrátot, és sztatint.
Tudom, hogy a vérnyomáscsökkentők hosszú távú szedése mellrákot okozhat nőknél, így sohasem adtam fel a keresést, hátha találok más megoldást a gyógyszeren kívül. Sajnos azonban bármit kipróbáltam (a fagyöngyön kívül) semmi sem bizonyult elég hatékonynak. Arra meg ugye allergiás lettem… Egyedül nem mertem abbahagyni a gyógyszer szedését. (Természetgyógyász magazinokban, Maria Treben: Egészség Isten patikájából” című könyvének előszavában is szó van róla, hogy 3 egymástól függetlenül tevékenykedő kutatócsoport is ugyanerre az eredményre jutott Bostonban, Bristolban, Helsinkiben: „a tartósan szedett vérnyomáscsökkentők nőknél kiválthatják a mellrákot” – íme, az egyik élő bizonyíték ÉN magam vagyok!)
Olvastam azt is, hogy a vérzsírcsökkentők rákot okoznak, emberben még nem bizonyított, de akárhányszor megpróbáltam abbahagyni, a trigliceridem mindig feljebb ment, így azt mondták az orvosok, hogy muszáj szednem. Én elhittem, szót fogadtam…
Továbbra is zavart, hogy gyógyszert kell szednem, gyakorlatilag, ha kidobnának egy lakatlan szigeten, talán életben sem maradnék nélkülük. Reggelire, ebédre, vacsorára gyógyszer, már majdnem 10 – 11 szem…
Az inzulin-fokozót sikerült elhagynom, de a másikat nem mertem. Aztán a vérhígító helyett C vitamint kezdtem enni. Az orvosnak is megmondtam, nem szólt semmit rá, azaz beleegyezett, (a C-vitamin ugyanolyan jól hígítja a vért, de legalább nincs mellékhatása!) - Illetve rám hagyta!
Még egy gondolat kívánkozik ide: azt mondta az egyik doktornő, hogy a fiataloknak másképp állítják be a vércukrot, mint az idősebbeknek! Ez szöget ütött a fejemben! Miért? Miért más a vércukra a fiataloknak, mint az idősebbeknek? Itt csúnya dolgok jutottak eszembe! Talán azért, hogy valahogy nyugdíjig még kibírd, azután már nincs szüksége rád a társadalomnak? Mi lesz velem öreg koromban? Akkor nem leszek már fontos ember, tehát nyugodtan tovább rombolhatom az egészségemet, csak minél előbb bújjak a föld alá? Vagy valami másra gondolt? Mire? Kár, hogy nem kérdeztem meg! Talán arra, hogy az öregek már nem képesek változtatni addigi szokásaikon? Én nem hiszem! Csak megteszik az életükért? Ismerek olyan öregeket, akik megtették saját magukért! Példa az én nagyapám!