3. Élettusa - A kisebb bajok kezdete
v
A KISEBB BAJOK KEZDETE
4 évig tanultam egészségügyi szakközépiskolában. Ott minden területen voltam gyakorlaton, sokszor megesett a szívem a betegeken, akik teljesen kiszolgáltatottaknak érzik magukat. A tapasztalataim alapján arra jöttem rá, aki nem is igazán beteg, azzá is tehetik a terápiájukkal, azzal, hogy az előző betegeken tapasztalt dolgokat belesulykolják a következő fejébe is! Nem biztos, hogy ugyanaz a kór ugyanolyan lefolyást produkál mindenkinél! Lehetnek egyéni eltérések, ami sokban függ a beteg állapotától, a hozzáállásától, a körülményeitől, nem utolsó sorban a beteg hitétől, akaratától. Meg akar gyógyulni, vagy nem?
Van, aki akaraterővel, hittel, árral szemben is bebizonyítja, hogy képes újból egészséges lenni, pedig a helyzete kilátástalan, az orvosok már lemondanak róla. Van, akit pedig hiába próbál bárki meggyógyítani, ha ő eldöntötte, hogy meg akar halni, akkor meghal és kész, miközben az esélyei nagyon jók! Megfigyeltem, aki meg fog halni, már egy héttel előtte tudja, mondja, érzi… Az osztályon dolgozó nővérek ezt alátámasztották.
A kolléganőim tudták, hogy egészségügyi iskolába is jártam, sokszor kérdezgették, melyik betegségre mi a gyógymód. Így alakult ki a még nagyobb érdeklődésem a dolog iránt. Egyre többször inkább természetes gyógymódot javasoltam. 20 éves koromban kezdtem a gyógynövények felé fordulni. Innen már egyenes út vezetett a folyamatos bővüléshez, mindig megtudtam valami újat. Sokszor segítettem tanáccsal a bajba jutottakon, mivel elfogadták, amit javasoltam, további kutatásokra ösztönöztek, növelték az önbizalmamat. Mindig úgy éreztem, segítenem kell mindenkinek, aki beteg, főleg ha még hozzám is fordul, és megfogadja a tanácsomat.
Mindennek oka van! Ahogy haladok az időben, ebben egyre biztosabb vagyok, sőt lehet, hogy semmi sincs véletlen! A gondolataimnak nagyon nagy hatalma van!
„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat.
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
Ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemed,
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat! „
/ Frank Outlaw/
Valóban! Nagyon kell vigyázni, mit mond, vagy mit gondol az ember, mint látni fogjuk a későbbiekben, nagyon sok rosszat elkerülhettem volna, ha ehhez tartom magam, nem beszélek, nem gondolok badarságokat! Persze, megtanultam az agykontrollt, sokáig alkalmaztam, egyszer valahol elveszítettem a fonalat, nem volt rá időm, nem volt alkalmam a meditációra, elveszítettem a hitemet. Már több kellett, már nem volt elég az agykontroll, túlságosan felpörgött az életem, és körülöttem minden…
Amikor kicsi voltam még úgy tűnt, egészséges vagyok. Elég sokszor átestem ugyan légúti fertőzéseken, középfülgyulladásokon, a fülemet felszúrták néhányszor, 6 évesen szemüveget kaptam, de szerencsére komolyabb bajom nem volt.
12 évesen bevittek a kórházba vakbélgyanúval. Alhasi fájdalmaim voltak, amit jegeltek. Éjjel azt „álmodtam”, nem vakbélgyulladás. Másnap a reggeli vizitnél hazudtam, hogy nem fáj már. Szikrát szórt a szemem, amikor megnyomkodták, de fogcsikorgatva kibírtam. Ott motoszkált a fejemben, valamitől mégis lennie kellett, tudni szerettem volna, mi okozta azt a nagy görcsöt? Hazaengedtek, pedig még akkor is fájt.
A görcsök akkor elmúltak, később az élet engem igazolt, újból begörcsöltem, kiderült, hogy vesekövem van. Érdekesnek találtam, hogy 14 évesen magas a vérnyomásom, azt mondták a vese miatt. Elgondolkodtam: ha akkor engem megműtenek vakbélgyulladással, sohasem derült volna ki, hogy nem is az volt! Simán megműtenek, beírják a diagnózist. Még én sem tudtam volna meg! Soha! (ma már a technika lehetővé teszi a legpontosabb diagnózist: Ultrahang, CT, már nemcsak a tünetek után ítélnek)
Majd egy újabb görccsel megint bevittek a gyermekklinikára, ahonnan egy hét múlva átvittek a felnőtt urológiára. A magas vérnyomás ismételten a tüneteim között szerepelt. Ott négy hétig kísérleteztek velem, mire nagy nehézségek árán elment a kövem. (Megpróbálták valamilyen kosárral /Dormia kosár/ katéteren keresztül kiszedni, de nem sikerült, utána altatásban is megpróbálták, úgysem jött össze. Az altatószertől sikerült bealudnom, még a negyedik napon is azt mondta a főorvos a másik orvosnak: „Ez a gyerek még mindig nem tiszta!”) Nagyon mérgesek voltak, amiért nem találtam meg a vesekövem, így nem tudták elemezni, és megállapítani, miből van, mit nem ehetek. Általános diétát írtak elő, ami szinte mindent megtiltott a csokitól kezdve a kakaón, tejen, egyes zöldségeken, gyümölcsökön, mákon át a belsőségekig. Anyukám kétségbeesetten érdeklődött, hogy akkor mit ehetek? Végül is csak teát, burgonyát, pirítós kenyeret, almát ehettem volna. A döntésem az volt, így nem lehet élni, nem diétáztam. Anyagcserezavar - diagnózisomat 14 éves korom óta ”viszem” magammal.
14 évesen 40 kg, 18 évesen már 50 kg voltam. Még egy veseköves rohamom volt. 1980 novemberében bevittek a kórházba fél oldalt lezárt vesével, amit egy datolyamagnyi vesekő zárt el az uréterben (húgyvezeték a vesétől a hólyagig). A kihívott ügyeletes orvos, amikor meglátta a páromat, azt mondta, biztosan méhen kívüli terhesség. A kórházi vizsgálatok során derült ki, hogy a méhen kívüli terhesség egy datolyamagnyi vesekő! Magas vérnyomás! A vesebetegeknek emelkedik a vérnyomásuk. Már ekkor tanácsolták a szoros RR kontrollt, a kímélő életmódot. Megígérték, hogy megműtenek, amitől nagyon megijedtem, nem akartam műtétet!
Láttam, akkoriban hogyan műtötték az ilyesmit! Az előző kórházi tartózkodásom alatt megmutatta egy idősebb hölgy a sebét, ezzel buzdított a terápia folytatására: rengeteg folyadék ivása után ugrálás le – föl a lépcsőn. A sebe fél oldalán végighúzódott! Hátulról előre, szinte félbevágva, hogy a veséhez hozzáférjenek. Persze, hogy ezt egy 14 éves, és egy 18 éves lány sem akarja! Kimondatlanul attól is féltem, talán nem lehet gyerekem, ha megműtenek. Szerencsére, ma már nem így műtik a vesekövet! A kérdésemre válaszként később kiderült, annak is lehet gyereke, akit bármivel megműtenek, de ezt gyermekfejjel még nem tudhattam.
Megint mindent elkövettem, hogy elmenjen a kövem. Gyógyszert ettem, granulátumot ittam és mindenféle teákat, ugráltam a lépcsőn, sarkon lefelé, felfelé, hogy megmeneküljek. A betegek részvéttel nézték, mit megteszek, hogy ne műtsenek. Nekem volt esélyem, hogy elmenjen, mert már a vesevezetékben volt, nem ágyazódott be a vesébe, nem nőtt bele a vesekelyhekbe, datolyamagnyi, sima felületű kő volt. Láttam az imént említett hölgy kövét, mely olyan cirádás, kristályos szerkezetű alakzatot vett fel, ahogyan szépen belenőtt, beleágyazódott a vese szöveteibe, mint egy ásvány, amit az ásványházban veszünk.
Ismét sikerült, elment a kövem, de megint nem találtam meg, nem tudták elemezni. Arra gondoltak, hogy Calcium oxalát kő lehetett. Újra étrend, diéta, amit persze megint nem tartottam be.
14 éves koromtól 17 éves koromig hordott anyukám gyermeknőgyógyászatra, ahol hormoninjekciókkal igyekeztek rávenni a menstruációmat a rendezettségre. Természetesen akkor sem sikerült, nekem nagyon lehangolónak tűnt a diagnózis. Én akartam gyereket! El sem tudtam volna képzelni az életemet gyerek nélkül! A nőgyógyász mondta, hogy nem lehet gyerekem, mert kicsi, hátrahajló, fejletlen méhem van! Mivel nem sikerült a rendszerezés, ajánlották, szedjek fogamzásgátlót. Dehogy fogok olyat szedni! Minek? Csak azért, hogy havonta egy tabletta által mesterségesen előidézett vérzésem legyen? Nem! Nem mentem többé a gyereknőgyógyászatra. A döntésemmel máig egyetértek! Örülök neki! Különben is, féltem, hogy majdani gyerekeimnek kárt okoz a fogamzásgátló!
A fogamzásgátló tabletta olyan hormont tartalmaz, amely mesterségesen előidézett „terhesség” állapotában tartja a nőket. A hölgyeket, akik szedték zavarta a menstruáció hiánya, ezért azt is megoldották, mesterségesen előidézték a vérzést. Ennek a vérzésnek semmi köze nincs a szabályos női ciklushoz. Ezt akkor még nem tudtam, mégis minden porcikám tiltakozott ellene!
Párommal 1980. május elsején ismerkedtem meg. Neki elmondtam mindent, ő pedig azt mondta, nem baj, így is jó leszek. Ahogy teltek a hónapok, mégis arra gondolt, el kellene mennem orvoshoz, hogy kiderüljön, valójában lehet e gyerekem, vagy nem. Ő szeretett volna gyereket, én is, de még iskolába jártam, egyelőre nem izgatott a dolog annyira.
Gyakorlaton voltam egyik gyermekklinikán, ahol iszonyatosan melegnek éreztem a levegőt, rosszul is lettem. Következő hétfőn is rosszul éreztem magam, pici gyermekek között voltam, annyira imádtam őket, egy gyönyörű kicsi lányt simogattam, úgy éreztem, nekem mindenképpen kell gyerek! Ott feküdt az ölemben, rázúdítottam minden szeretetemet, minden fájdalmamat, miszerint nem lehet gyerekem.
Délután a párommal együtt mentünk az orvoshoz.
- Mi a probléma – kérdezte a nőgyógyász gépiesen.
- az utolsó menstruációm november 6. – án volt… - nyögtem ki tétován.
- Úristen! Nem érzi magát terhesnek? Hölgyem! Március 9. e van! – kiáltott fel.
- Nem! Nem érzek semmit, nekem mindig így volt! Hónapok teltek el két menstruáció között.
- Na, nézzük!
- Hölgyem, maga 14 hetes terhes! Már el sem veszik! Mindjárt mozogni fog! Hogyhogy nem vette észre? Mit csinál, dolgozik már?
- Nem, még tanulok! – nyögtem ki, erre a válaszra nem számítottam. Azért
- Adok beutalót a terhes gondozásra, sürgősen jelentkezzen be! – mondta az orvos.
Adott beutalót, én pedig sokkot kaptam. Belegondoltam, hogy érettségi előtt állok, mit szól az anyukám, a családom, mit fognak mondani a tanáraim? Kilátástalannak tűnt minden.
A gyerek kellett, de a helyzet!
Kimentem teljesen kiborulva, összetörve a páromhoz. Amikor meglátott, tudta, hogy baj van, csak azt nem, hogy mi.
- Mi történt? Mi baj?- kérdezte türelmetlenül. Egy szó nem sok, annyi nem jött ki a számon. Megpróbáltam kinyögni, de nem tudtam megszólalni, így még nem jártam.
- Mondjad már mi a bajod! Nem lehet gyereked? – faggatózott a párom, miközben letaglózva átnyújtottam a kezébe a beutalót terhes gondozásra.
Megnézte, de az idegtől nem látta, mi az, lehet, hogy ilyet még ő sem látott. Egyre idegesebben próbálta kiszedni belőlem, mi történt.
- Erzsi! Nem értem, mondd már! – faggatott egyre türelmetlenebbül.
Több percnyi hüppögés után nagy nehezen sikerült kipréselnem két szót:
- Terhes vagyok…
- Óh! Hát ez a bajod? Ezt akartuk, nem? – kiáltotta örömmel.
Persze, hogy ezt akartuk, de még nem fejeztem be az iskolát, gondoltam magamban. Egy kicsit várhattunk volna még…
- Holnap kilépsz az iskolából, összeköltözünk, feleségül veszlek, én már dolgozom, és szépen megélünk! – fűzögette a terveket. Közben a reakciójától visszatértem az életbe én is.
- Dehogyis lépek ki az iskolából! Minden marad a régiben! Nem mondjuk senkinek, az iskolát befejezem, leérettségizek, aztán majd meglátjuk. – mondtam.
- Jó, rendben, legyen, ahogy akarod! – egyezett bele.
Boldogok voltunk! Gyermekünk lesz! Milyen fantasztikus, mennyire csodálatos dolog! Az a várakozás, milyen lesz, hogyan fog kinézni, fiú, vagy lány? Mindegy, csak egészséges legyen! Csodálatos az élet bennem! A pici mozgások, rugdosások…
A második terhes gondozás után a védőnő javasolta, mondjam meg a szüleimnek, mert megláthat valaki, ne mástól kelljen megtudniuk. A párom mondta el a szüleim számára megdöbbentő hírt, mindenütt vállalta a felelősséget. Összeköltöztünk, anyukám pedig az esküvőt sürgette, ezért lett az esküvőm a ballagásom napján, mert csak akkor volt szabad időpont a tanácsházán.
Felhőtlen boldogságunkat a terhesség második fele alaposan beárnyékolta! 23 kg –ot híztam, dagadtam, terhességi mérgezésem volt. A szülés vakummal történt infúzióval. Belázasodtam, abrázió (egészségügyi kaparás), transfúzió (vérátömlesztés), katéterrel felvitt fertőzés a vesékbe, kétoldali vesegyulladás. Annyira gyenge voltam, a pici babával alig tudtam foglalkozni. Szopott, aztán együtt aludtunk a kimerültségtől, amíg vissza nem vitték tőlem a csecsemőosztályra.
A vér, amit kaptam, 500 ml vörösvértestmassza volt, a vérátömlesztés az életemet mentette meg! Ahogy csepegett belém, úgy éreztem, lassacskán visszatér belém az ÉLET, az életerő. Érdemes vért adni annak, aki tud!
Még egy gondolat nem hagy nyugodni, a vér, amelyet megkapunk, hordozza a tulajdonosa génjeit, tulajdonságait? Vajon változunk ettől mi is? Kapunk egy kis részt a másik emberből? Az ő genetikai kódja beépül az enyémbe? Gondoljuk csak meg, az vagy, amit eszel! Akkor a vérrel mi a helyzet? Ami egy az egyben bekerül a véráramba, beépül a sejtjeimbe?
Gyakorlatom során, az osztályon egy Margó nevű nővérre voltunk bízva néhányan. Nagyon jó nővér volt, sokat tanulhattunk tőle. Egyszer kiderült, hogy kismama. A többiekkel tudtuk, kb. annyi idős terhes, mint én. Egyik nap ketten nem fértünk el egymás mellett, amikor azzal viccelődött, hogy én híztam, azért, mondtam, nem én, hanem ő hízott.
- De nekem van alibim! Én kismama vagyok! – mondta.
Mi pedig az osztálytársaimmal lehajtott fejjel magunkban kuncogtunk, ÉN IS! Ha tudná…
Itt, a kórházban találkoztam Margóval a zuhanyozóban. Megismert, aztán így szólt:
- Értem már! Szóval ezért nem fértünk el egymás mellett! Te is kismama voltál! – mondta nevetve.
- Hát igen, csak ezt akkor még nem mondhattam meg! – feleltem én is nevetve.
Letagadtam a lázamat, hogy hazamehessek. Két hét után sikerült…
A doktornő nem javasolt még egy gyereket! Persze, én sem akartam volna, ezek után? Én itt is zárójelentéssel mentem haza, míg mások 5 – 6 nap után csak kórházi igazolást kaptak. Otthon a háziorvos járt ki még négy hétig, aztán egyszer azt mondta, ha hétfőig nem megy le a lázam, akkor visszaküld a kórházba. Neki is le kellett tagadnom a lázat. Nem akartam megint kórházba kerülni!
Igazából nem emlékszem, végre mikor sikerült jobban lennem, valahogy mégis életben maradtam! Zombiként éltem mindennapjaimat, hagytam, hogy az események irányítsanak!
Amikor kissé életre tértem, folyton a súlyom zavart, 65 kg lettem. Most megkezdődtek a diéták! Az volt a technikám, hogy este nem vacsoráztam, illetve 3 óra után már egy falatot sem ettem. Ez túl hosszú időnek bizonyult másnap reggelig, amikor felkelve egyből csak ettem, és ettem. Délutánonként sóvárogtam, epekedtem, főleg, ha valami finom ételillat szállt a levegőben. Csak sajnáltam magam! Ebből adódóan többször elbukott a diétám, mindig több és több kiló jött vissza rám. Azt hiszem, beleestem a jojóeffektusba: 65 -60-67-60-69-60-71-60-73-60-… 76 kg… ez a jojó effektus..
76 kg?
Nagy elhatározásra jutottam! Most lefogyok végleg! Nyári szünetben két hétig csak őszibarackot ettem, tejet ittam. Beindult a fogyás, folytattam. Nem ettem kenyeret, tésztát, süteményt, nem vacsoráztam. Sikerült ekkor 21 kg – ot fogyni, 55 kg lettem, mégsem voltam elégedett. Nem is tartott sokáig, egy év múlva megint 65, majd szépen 82 kg – ig gyarapítottam a súlyom.
Érdekes, az ember úgy szeretne lefogyni, hogy közben ne kelljen változtatnia az addigi étkezési szokásain! Továbbra is szeretne mindent megenni, mindenből jó sokat, ezért megy annyira a fogyi tabletta üzlet! Azt hisszük, bekapunk valamit, és minden rendben lesz! Jómagam is mindig azt mondtam:
- Én mindent megeszek, hogy lefogyjak!
Na. Persze, így nem lehet lefogyni! Ha már egyszer elhíztál, keményen meg kell dolgozni azért, ha le akarsz fogyni! Csakis úgy megy! Nem lenne szabad fogyókúrába kezdeni, mert ott dől meg minden! A szervezet beáll a tartalékolásra, amitől az anyagcsere még jobban lelassul, a kevesebből többet raktároz el! Mindig többet, gondolva az ínséges időkre!
Így 82 kg – al, 1992. júliusban lettem terhes a második gyerekkel. Az orvos mondta, túlsúlyos vagyok, nem hízhatok. Vacsorára csak gyümölcsöt ettem. Ne feledkezzünk el a terhességi mérgezésről itt sem! A terhesség elején éhségrohamaim voltak, verítékezés, gyengeség érzés, hányinger. Hiába néztem meg a hűtőt, semmi nem felelt meg! Ilyenkor mindig kiflit ettem, tejet ittam hozzá, attól jobban lettem. Az édességeknek még a reklámjától is rosszul lettem. Később társult a magas vérnyomás, sőt a cukorbetegség gyanúja is felmerült. A magas vérnyomás miatt kedvenc kórházamba kerültem, ahol gyakorlaton is voltam, így sok mindenkit ismertem. Egyik osztálytársammal a vérnyomásom rendezésére beadott infúzió után a nővérszobában társalogtunk, az orvos ott talált rám. Mivel reggel azonnal ennem kellett, vérvétel előtt éppen sütit falatoztam, a vércukorszintem 7 lett, ezért kerültem át egy másik kórházba, ahol a szülészek diabetológusok is. Cukorterhelést végeztek, amiből kiderült, hogy nem vagyok cukorbeteg, de a vérnyomásom miatt már nem engedtek haza. Már aznap éjjel a szülőszobán aludtam, az éjszakás nővér nem merte vállalni értem a felelősséget.
A szülőszobán a vajúdó szobában feküdtem egy másik hölggyel, aki éppen a fájásaival küzdött. Egész éjjel neki segítettem. Mondtam, ez egy természetes folyamat, ne görcsöljön, ne feszítse be magát, amikor jön a fájás, hanem képzelje el, hogy ennek így kell lennie, engedje el magát, lazítson, lélegezzen jó mélyeket, egyenletesen. A hölgy szót fogadott, a következő fájásoknál így tett, valóban jobb lett neki. Reggelre megszültük a szép kislányát! Én meg visszamehettem az osztályra, további megfigyelésre.
Itt mindent megpróbáltak megtenni, hogy minél tovább benn maradjon a gyerek. A doktor úr, aki felfedezte a 24 órás vérnyomás ellenőrző gépet, rajtam is tesztelte. Feltette a mandzsettát a karomra, a gép a derekamon volt. 10 percenként pumpálta fel, mérte a vérnyomásomat, addig meg kellett mindig állni nyugodtan. Egy monitoron megjelent az érték, közben belső memóriában tárolta az adatokat. A nagyviziten a többi orvos tőlem tájékozódott a működési elvéről. Amikor letelt a 24 óra, kiértékelték az adatokat. Egy – egy nagyobb vérnyomáskiugrásnál érdeklődtek, hogy éppen mit tettem. Nekem mindig akkor ment fel jobban, amikor a látogatók megjöttek! Az örömtől!
Végül addig gyógyszereztek, hogy nagy nehezen még két hétig sikerült kihúznom több mázsa vérnyomáscsökkentővel. Napi 11 szemet írtak elő, 2 óránként kellett bevennem, mégis akárhányszor megmérték, mindig kaptam még plusz adagot is, amely a nyelv alatt felszívódik, azonnal csökkentve a túlnyomást! Olyan volt a fejem, mintha nem az enyém lenne! Már nem érdekelt, hogy mi történik, csak legyen vége… Ekkor beindult a fehérjevizelés, ami azt jelenti, hogy a vesék nem bírják tovább, a halál ilyenkor azért áll be, mert a vese, az a létfontosságú kiválasztó szervünk leáll.
Este lettem rosszul, egész éjjel kijárkáltam a toalettre hányni, görcsölni. A nővérke azt mondta, hogy gyomorrontás. Már 4 db görcsoldót megetetett velem, de nem lettem jobban. Aztán orvost akart hívni, de nem tudott, mert mindenki egy sürgős császármetszés miatt a műtőben tartózkodott. Sajnos így, már fejen állva, összegömbölyödve görcsöltem reggelig. Azt hittem, meghalok, kibírhatatlan volt. A reggel megérkező másik nővér nézte meg a vizeletet, ő találta meg benne a fehérjét. Ezután hirtelen felgyorsultak az események, szólt a beérkező orvosoknak. A reggeli viziten összegyűlt az összes orvos. Azonnal felküldtek a szülőszobára az éppen megérkező műtőssel az emeletre. Hasamat fogva jajgattam csendben, fertelmesen rosszul voltam, szédültem, hányingerem volt, nyomott a fejem, feszített mindenem, görcsöltem.
- Szülünk? Szülünk? – kérdezte a műtős.
- Én? Nem! Én még nem! Még túl fiatal a baba! – nyögtem ki lassan.
- Dehogynem! Aki így jajgat, az már szülni fog! – mondta magabiztosan a műtős.
- Én aztán biztosan nem! – mondtam erre.
Ekkor megérkeztünk, bekísért az egyik szobába, ahol megnézték a baba szívhangját. Közben az orvos csapat konzíliumot tartott rólam, mi legyen velem. A professzor megnézte, mekkora lehet a baba súlya. Kb. 1200 g, arra tippelt.
- Asszonyom! Sürgősen meg kell műtenünk! Lemegyek, megbeszélem a fő professzorral a kialakult helyzetet, ha engedélyezi, akkor megyünk a műtőbe! – mondta, és már rohant volna…
- Mi lesz a babával? – kérdeztem aggódva, visszatartva a futásból.
- Az most nem fontos! Most a maga életéről van szó!
Később visszatért, megkapták az engedélyt, vihetnek a műtőbe. Ekkor jött az említett műtős.
- Ugye, mondtam, hogy szülünk! Én már tudtam! Aki jajgatva jön fel ide, az már csak két darabban távozik!
- De… még olyan kicsi a baba… - görbült sírásra a szám.
- Nem baj! Higgye el, itt megmentik! Láttam én már olyat is, aki 700 g volt, mégis megmaradt! Nyugodjon meg! Na, menjünk a műtőbe! – mondta.
A műtőben beszéltem az altatóorvossal, beadták az érzéstelenítőt gerincbe, lefektettek az ágyra, közben megtudtam, hogy az aneszteziológus direkt miattam maradt itt, pedig lejárt már a munkaideje, de miattam nem tudott elmenni! Megint tapasztalhattam, hogy valaki hivatásból dolgozik, nem csak „úgy”! A hasamat láttam, megijedtem, hogy végignézhetem az egészet.
- Látni fogom? – kérdeztem meg a mellettem álló asszisztenstől.
- Jaj! Dehogyis! – kiáltotta, miközben elém fordított egy törölközőtartó szerű valamit, amin egy zöld lepedő lógott. Most eltakarták előlem a képet. Sajnáltam! Jobb lett volna látni! Miért szólaltam meg?
Megcsászároztak spinál anaesthesiában (gerincvelői érzéstelenítés). Szerencsére azonban a gyerek, akit kiszedtek belőlem 1850 g – al, úgy ordított, hogy betelt a hangjával a műtő. Az orvosok örültek, hogy mindketten megmaradunk, énekelve varrtak össze. Közben a szülésznő megmutatta a pelenkába tekert kisbabámat nekem. Akkor már megnyugodott, csukott szemmel pihent. Annyira aranyos volt! Elolvadtam a gyönyörűségtől. Az egész kisbaba akkora sem volt, mint egy kg liszt! De gyönyörű élmény volt!
A szobatársaim, akikkel két hét alatt jól összebarátkoztunk, mérgesek voltak az éjszakás nővérre!
- Itt a gyomorrontás! 1850 g, és fiú!
Engem még az sem érdekelt, hogy műtét közben a bal combomon sikerült két mély, fájdalmas sebet ejteniük az orvosoknak, amiért nem akarták vállalni a felelősséget. Az egyik nő azt mondta, ha vele tették volna ezt, akkor úgy ordítana, hogy zengene a 4 emelet! Tény, hogy ki tudja, mitől van? Elégették, vagy sav folyt rá, nem tudtak rájönni, mindennel megpróbálták kezelni, de semmivel nem javult! Én égésre tippeltem… Az orvos a varratokat kiszedte 5 nap után, pedig a kövéreknek szokták hagyni még egy napig. Az alsó varrat kiszakadt, akkora lyuk tátongott ott, hogy az ujjam belefért, jó mélyen. A hasi vágás elég tűrhetően gyógyult, de a combomon a két nedvedző, bűzös váladékozó, fortyogó valami csak 12 hét után kezdett el javulni.
A kórházba vittem svédcseppet, azzal borogattam a friss vágást, így nekem nem húzódott. Amikor sikerült végre felállnom, akkor csak szálfa egyenesen tudtam járni, úgy nem éreztem fájdalmat. A kórházban dicsértek, hogy még senkit sem láttak ilyen szép egyenesen menni császármetszés után. Való igaz, mások hasukat fogva, hétrét görnyedve mentek, de én úgy nem bírtam volna, mert a belső szervek ránehezedtek a varratokra, és iszonyú fájdalmat okoztak. Így könnyebb volt menni. A másik vicces dolog: nagyon nehéz volt felállnom, de ha már álltam, akkor aztán egész nap mentem minden felé, mert nem akartam a felállás – lefekvés szenvedésein mindig átesni. Így esett meg az is, hogy egyszer, illetve többször is már fekve jutott eszembe az evés. A szobatársaim viccesen azt mondták.
- Nehogy megfulladj itt nekünk, nem tudunk felkelni hozzád, hogy megmentsünk!
- Még ilyet! Egész nap fenn járkál, aztán fekve eszik! – mondták.
Persze ettől nevetőgörcsöt kaptunk mindannyian, hasunkat fogva, nyögve a fájdalomtól fuldokoltunk a röhejtől! Mindig ilyenkor jut eszünkbe a legviccesebb dolog, amikor iszonyatosan fáj a nevetés!
Érdekes, nekem minden nehézség ellenére szép élményként maradt meg az egész az emlékezetemben!
A párom bejött, csak neki mutatták meg a gyereket, aki inkubátorba került.
- De szép kisfiút szültél! – szólt elragadtatva.
- De én nem szültem, hanem kiszedték belőlem! Most már sohasem fogom megtudni, milyen egy igazi szülés! – kezdtem bőgéssel az önsajnálatot, mert az első fiamat vákuummal, a másodikat császármetszéssel szedték ki belőlem. Őszintén sajnáltam, hogy a szülés csodájában nem lehet részem! A szenvedésből pedig így is kijutott…
A picinyem inkubátorban volt, pont akkor kell influenza járványnak lennie, amikor velem ez történik. Kiderült, ezért látogatási tilalom lesz, szülés után a 3. napon. Én úgy magam alá kerültem, ettől egész nap bömböltem. Fel alá bujkáltam a kórházban az orvosok elől, nehogy észrevegyék. Estig zokogtam, anyukám bejött, akkor a nagyobbik fiamat akartam látni. Az egyik hölgy bement a nővérszobába, kedélyállapot javító tablettáért. Amint megtudtam, én is mentem, de azt mondták, kismamáknak nem adnak, nekem meg főleg nem… Továbbfolytattam tehát a bömbölést. Estére sikerült úgy feldagasztani a fejemet, meg a szemeimet, hogy felismerhetetlenné váltam. Az ügyeletes doktornő a régi kórtermemben talált éppen, amikor este vizitelt. Meglátta, hogy nézek ki, megérdeklődte, miért. Hatalmas bömböléssel a nyakába zúdítottam a bánatomat.
- Egy cseppet se aggódjon! A látogatási tilalom arra jó a kórházakban, hogy még több látogató csempéssze be magát, bujkálva az alagsorban, a büfében, meg egyéb helyeken. Ilyenkor még több látogatója van a betegeknek, mint egyébként! Majd meglátja! – nevette, hogy én ilyen csekélységért ennyire kikészültem.
Mit mondjak? Igaza lett! Valóban még több látogatóm volt, mint addig!
Szülés után nem akartam szedni a vérnyomáscsökkentőt, azt gondoltam, hogy elhárult a veszély. Az orvos azt mondta, akkor ne szedjem. Sajnos azonban rosszul lettem néhány nap múlva, ijedten rohangáltak körül, mert a gyermekágyi magas vérnyomás még a terhesség alattinál is veszélyesebb.
A kórházból ismét zárójelentéssel távoztam, ahol tanácsolták a szoros szénhidrát anyagcsere ellenőrzést, valamint a vérnyomás kontrollt, a kímélő életmódot.
Amikor hazajöttem a kórházból (6 hét után), a párom csak azt nézte, mennyi lyuk van rajtam mindenütt, mennyire elesett vagyok. Megint a halál torkából táncoltam vissza, elég sok erőfeszítés árán. Én nem akartam veszekedni, pereskedni, mert ott voltam, láttam, mennyire küzdöttek az életemért, mennyire megörültek, hogy a gyerek is megmaradt, én is, énekelve varrtak össze. Mégis azt hiszem, átküldhettek volna a sebészetre, ahol kivághatták, összevarrhatták volna, sokkal hamarabb meggyógyult volna, nem látszana annyira, most is, ott van kettő csúnya, vastagon kiforrt háborús sebesülés. Ugyanezt ők is megtehették volna, ha nem akarták, hogy fény derüljön a dologra. A zárójelentésen természetesen nem szerepel sem a két műhiba, sem az alsó kiszakadt varrat, csak a pp. gyógyult sebbel, tanácsokkal ellátott beteg.
Megint olyan állapotban voltam, azt gondoltam itt a vég. De! Ha ezt túlélem, akkor többet nem panaszkodom, teszem, amit kell, élek, amíg élek! Ilyen helyzetekben az embernek megváltozik a véleménye a világról, az életről, átrendeződnek a dolgok fontossági sorrendjei…
Persze semmit nem tartottam be a tanácsokból. Nem jártam orvoshoz, nem ellenőriztem a vércukromat, a vérnyomásomat, és annyit dolgoztam, amennyit csak kibírtam. Az életem folyamatos pörgés, állandó harckészültség volt.
Nem emlékszem, mikor hagytam megint abba a gyógyszerszedést, bár mindig volt otthon vérnyomáscsökkentőm. Soha nem akartam azonban állandóan gyógyszert szedni!
Próbálkoztam gyógyteákkal, gyógyító növényekkel. A fagyöngy teakúrát 6 hétig folytattam, aztán, mert isteni jó volt további 105 napig ittam. Olyan allergiát kaptam tőle, hogy két hónapig jártam kezelésre, a fülészetre, még a fülemet is felszúrták. Közben a gyerek is nagyon beteges volt, nem győztem orvostól orvosig járni, műtétekről műtétekre. Ez is idegesített, ráadásul folyton cipelnem kellett, miközben én is kimerült voltam. Aki vitte már a beteg gyerekét buszon, villamoson, kórházról kórházra, az tudja, miről beszélek. Közben persze egy anyának vérzik a szíve, amikor a gyereke szenved, hát még akkor, amikor neki kell tiszta erőből lefogni, hogy az orvos fájdalmat okozzon neki! Akár a fülfelszúrásokról, akár egy injekcióról, vagy vérvételről van szó! Ez biztosan a legnagyobb kínzás, rosszabb, mintha az anyát műtik! Én két gyerekkel ezt végigcsináltam! Ha meghallottam, hogy köhögnek, vagy nem kapnak levegőt, már én voltam rosszabbul! Annyit aggódtam értük! Annyit szenvedtem miattuk, mert tehetetlen voltam!
Náluk is bevetettem minden természetes gyógymódot, amit csak tudtam! A frissen felvágott vöröshagyma szagolása volt a legjobb az eldugult orr, a köhögés ellen. Amikor egy évig a gyerek ágya mellé minden este tettem két félbevágott hagymát, akkor a légzése javult, nekem, meg a páromnak szinte elmúlt az allergiánk, és a krónikus arcüreggyulladásom is!
Ezután a pásztortáska kúra következett, ami korántsem volt olyan jó, mint a fagyöngy. Volt többször fokhagymás alkohol kúra, citromos fokhagymakúra, fokhagymakapszulák, galagonya kapszula...
Egyre jobban érdekeltek a gyógynövények, a természetgyógyászat. Minden könyvet beszereztem, elolvastam, alkalmaztam, amit tudtam. Voltam ugyan agykontroll tanfolyamon, amit terhesség alatt megismételtem. Az agykontroll egy szuper technológia minden bánatára az embernek! Egyetlen hátránya van, hogy csend, és nyugalom kell hozzá, ami innen kezdve nekem többé nem volt! A kicsi gyermek hiperaktív lett, mint a legtöbb koraszülött. Ettől kezdve egyetlen hatalmas túlpörgéssé vált az életem! Ha azt mondom, viharos sebesség, akkor még keveset mondok! Állandó harckészültség, futás, folyamatos figyelem! Mindig történt valami extra dolog! Egy egész könyvet tudnék arról is írni! Egyszóval, csak éjjel lett volna nyugalmam, amikor alkalmazhattam volna az agykontrollt, de akkor már félholtan rogytam az ágyba, úgy, hogy még le sem ért a fejem a párnára, már aludtam. Másnap kora hajnaltól kezdődött minden elölről!
Elolvastam a testkontrollt, az összes létező diétát ismerem, de egyiket sem tartottam be. Pontosan nem tudom mikor lettem 95 kg, úgy felkúsztak a kilók, észre sem vettem, de már nem is törődtem vele. Ettem és ettem, szinte mindent rántva bő olajban kisütve: húst, szalámit, sajtot, karfiolt, kelbimbót, burgonyát, virslit, és mindent, amit csak lehetett. Azt mondtam, hogy jól van, ha nem megy, nem kell erőltetni, hagyjuk a diétát…
Eldöntöttem, hogy soha többé nem foglalkozom a diétával, nem érdekel, egy gonddal kevesebb.
Sokkal nyugodtabb lettem, megszabadultam egy gondtól. Annyit ehettem amennyit csak akartam, innen már nem híztam tovább! Rengeteg sütit, csokit, burgonyát, húst, és sült szalonnát ettem. Ekkor éreztem, hogy valami nem jó, nem olyan, mint kellene lennie… Úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy hiányom van, de fogalmam sem volt, hogy miből lehet. Folyton éhes voltam még, még, még akartam enni! Azt hittem, hogy egészségesen étkezem, ha sok sajtot, tejterméket, zöldséget eszem a többi egészségtelen étel mellé. Érdekes módon egy idő után már nem kívántam az édességeket. Nem tudtam már megenni a csokit, egyre ritkábban ettem süteményt is. A kávé 5 – 6 szem kockacukorral „beleállt a fejembe”, vagyis nyomott a szemem, és a tarkóm tőle.
A vérnyomásomat sem bírtam sokáig legyűrni, 1996 –ban annyira rosszul lettem, azóta egyetlen napot sem hagyhattam ki a gyógyszerevésben. Én egyedül elmentem az üzemorvosomhoz, azt mondta, szerencsém van, hogy ilyen fiatal vagyok, még jók az ereim, különben már valamelyik megpattant volna, aztán ki tudja, mi lenne a következménye! 227/182 volt a vérnyomásom, pulzus 120! Az orvos nyelv alatt felszívódó tablettát adott, vártunk, amíg lejjebb megy. Csak 170/100 – ig vitte le, azt mondta, hirtelen nem szabad csökkenteni az ilyen magas vérnyomást, mert nagyobb bajt okozhatunk vele. Hazaküldött, hogy feküdjek le, és sürgősen menjek el a háziorvosomhoz, küldjenek kivizsgálásra.
Többféle tablettát kipróbáltam, mindegyikkel volt valami bajom. Az egyiktől még a lépcsőn sem tudtam felmenni, a másiktól a karomat nem bírtam emelni, persze van, aki tünetek nélkül szedi ezeket, neki nem okoz gondot, de úgy látszik, én nem az vagyok…
Kórházi kivizsgálás során megállapították, hogy esszenciális hipertónia, mivel szervi okot nem találtak. Itt mindig azzal példálóznak, hogy a családomban szinte mindenkinek magas a vérnyomása, hát ez akkor amolyan öröklött dolog lehet. Benne van a génjeimben! Lehet, hogy ebben is van valami…
Itt a kórházban megint feltették a vérnyomásmérő gépet 24 órára, majd hazaengedtek vele.
Hazafelé csendben ültem a buszon, a villamoson, egyszer csak jó hangosan elkezdett a gép pumpálni, mint egy gőzmozdony, egyre emelkedő hangon: Pfffffúúúúúúúúúúúúúúú!!!!! Mindenki felfigyelt, hogy mi lehet ez, aztán meg pityegve kezdett leereszteni: tidip..tidip…tidip..tidip..pfúúúúú. Ha pedig sikertelen volt, újra kezdte! Ezt 10 percenként átéltem, a kórháztól a villamos fél óráig vitt, amíg 3x kerültem ilyen helyzetbe! Mindeközben én úgy ültem ott, mintha nem velem történne, az utasok szemének kereszttüzében.
Egy nagyon rendes ember mondta nekem, örüljek, hogy a magas vérnyomást hozza ki nálam a stressz, mert akinek magas a vérnyomása az nem lesz rákos! A stressz mindenkin kijön valahol! Még szerencse! Gondoltam, legalább rákos nem leszek!
Egy vérnyomáscsökkentő meg egy ß blokkoló lett az állandó gyógyszerem, amelyektől nem voltam rosszul. Legalábbis a karjaimat fel tudtam emelni, a lépcsőre is fel tudtam menni.
Most a bal bordaív alatti fájdalommal kellett felkeresnem a háziorvosomat. Mindenre gondoltak! Hasi ultrahangon át a gyomor rtg. –ig. Még a rekeszizomsérv gyanúja is felmerült… Nem találtak semmit. Javasolták, hogy vastagbéltükrözésen vegyek részt, lehet, hogy krónikus vastagbélgyulladás okozza. Ide nem mentem el, ettől kezdve nem érdekelt a dolog!
A fájdalom azonban egyre erősödött, főleg evés után, később már hasmenés is társult hozzá. Így tengettem a mindennapjaimat, evés utáni rosszullétekkel. Holott az evésnek, örömnek, energiaadónak kellene lennie! Nem hagyott nyugodni, mi okozza azt a szörnyű nagy fájdalmat, mert valami okának kell lennie!
2002 – ben sósavat szippantottam be, így kénytelen voltam elmenni az orvoshoz 3 hónap múlva, mert nem javult a helyzet. Kiderült a 22 éve tartó krónikus arcüreggyulladásom, allergiás vagyok a fekete ürömre, a rézre. Fel kellett szúrni az arcüregemet. Részt vettem egy felnőttek számára kifejlesztett antibiotikum kísérletben, hogyan gyógyítja az arcüreggyulladást, milyenek a mellékhatások? Vért vettek előtte és utána megfigyelve a vérképen okozott elváltozásokat. Az eredményeket nem mutatták meg nekem soha, nem kérdezték meg, hogyan bírtam ki. Pedig elmondhattam volna, hiába ettem joghurttal, a gyomromat kikészítette, a torkomat marta a sav tőle, alig bírtam ki a 10 napot napi 4x, szerintem candidiázist kaptam tőle, amit egy év alatt sem sikerült kikúrálnom (természetesen orvosnál nem jártam!)!
A háziorvosom javasolt másik vérnyomáscsökkentőket, mondván, ezek jobbak az előzőeknél. A váróban beszéltem egy nővel, aki azt mondta, nála ezek kiváltották a cukorbetegséget, én arra gondoltam, hogy nálam biztosan nem fogják, mert én nem lehetek cukorbeteg. Egyébként is szedem a Q 10 -et már 1997 tavaszától, ami megakadályozza a cukorbetegséget. Belementem a gyógyszerváltásba. Megnéztem a betegtájékoztatót, amely akkora, alig fér el a dobozban. Olvastam rajta azt is, hogy emeli a vércukorszintet. Én kívülállónak éreztem ettől magam, egyszerűen figyelmen kívül hagytam, továbbra is szedtem. Fel sem merül bennem, hogy rám hathatnak az itt leírt dolgok. A hatóanyag tartalom pedig ugyanaz volt, mint abban, amit eddig szedtem, ezért úgy gondoltam, mindegy, melyiket veszem be minden nap.
2003 – ban a bal bordaív alatti fájdalom, a hasmenés, a gombásodás mellé még a forgó jellegű szédülések is társultak, az állandó szomjúság, a vizelési inger. Annyira rosszul voltam, alig bírtam ki. A kolléganőm azt kérdezte, nem vagyok cukros? Mondtam nem, az nem, biztos, hogy nem! Nálunk a családban senki nem az, csak az anyai nagyapám volt, ő is csak 75 évesen, az meg már nem számít! (mert úgy tanultam, hogy addigra már elfáradnak a hasnyálmirigy Langerhans szigeteinek ß sejtjei, amelyek az inzulint termelik, azaz ilyen korban szinte természetes, ha valakinek van egy kis „cukra”)
Mégis kénytelen voltam elmenni az orvoshoz, aki adott beutalót vérvételre. Amikor levették a vért a laborban, a másik asztalnál tanulók végeztek gyors cukortesztet, annak, aki akarta. Egyik idős hölgynek jó magas értéket mértek. Tőlem is megkérdezték, akarok- e egy cukortesztet? Természetesen én nem akartam! Nekem a cukorral biztos nincs semmi baj! Addig győzködtek, hogy beleegyeztem. Jól van, legyen eggyel több eredményük! Mit veszíthetek? Legfeljebb kiderül, hogy nekem minden rendben van!
A vércukorszintem éhgyomorra 16,7 volt! Egyszerűen nem hittem el! Teljesen elképedtem, leesett az állam! Micsoda? Nekem? Nem kaptam levegőt, nem tértem észhez! Ilyet? Hogyan? Hogy lehetséges ez? Miért? Ismét megfordult velem a világ!
A karomon még fogtam a vattát a vénás vérvétel miatt, úgy mentem ki a páromhoz, aki ott várt. Ismételten egy letaglózó eredményt közöltem vele!
- Értem már! Szóval ezért vagyok rosszul! Ezért voltam annyira rosszul mindig, ezért vagyok hulla fáradt, ezért szédülök! Mégsem hiszem el! – fakadtam ki.
- Hátha csak rosszul mérték! – próbálkozott a párom.
- Dehogy mérték rosszul! A teszt jó! Azért megvárom a „rendes” vérvétel eredményét! – bizakodtam.
A további vizsgálatokból kiderült, hogy metabolikus szindrómában szenvedek: magas vérnyomás, magas vércukorszint, kevert típusú hyperlipidaemia, elhízás, alacsony HDL szint, stroke és infarktusveszély, sűrűvérűség, rossz májfunkció… és még nincs vége!
Igazából figyelhettem volna jobban is, csak nem akartam beismerni magamnak a bajt. A tünetek pedig magukért beszéltek: Túlsúly, verítékezés, iszonyatos fáradtság érzés, Kussmaul légzés… Ebben az időben vettem egy kamerát, amikor felvételt készítettem csendben, akkor hallatszott a fújtató légzésem. Gondoltam, pont olyan, mint a nagyapámé, de neki asztmája is volt, ezért inkább arra gondoltam, csakis asztma lehet. Az allergia vizsgálatra ezért vállalkoztam, a légzésemmel megelégedtek, de én tudtam, hogy valami baj van, de mi lehet? Eme vizsgálat után még egy évet kellett várnom, hogy kiderüljön az igazság.
Miért nem gondolnak az orvosok egy túlsúlyos, fulladó, verítékező embernél a cukorbetegségre? Miért csak éhhomi vércukrot vizsgálnak? Ui. az még a betegség kezdetén sokáig normális, amikor már az étkezés utáni emelkedett. Gyakorlatilag az ember egész nap csak étkezések után van, azaz mindig terhelés alatt áll! Persze, ha a beteg nem megy orvoshoz, nem mondja el a tüneteket rendesen, akkor mit akar? Most az foglalkoztatta a gondolataimat, hogy mióta lehetek cukorbeteg, mikor kezdődött, mióta tart? Miért nem vettem észre? Miért nem gondoltam rá? Hatalmas sokkot okozott a magas vérnyomás betegség is, meg az, hogy állandóan gyógyszert kell ennem, most meg ez? Minden képzeletet felülmúlt!
Miért csak utólag elemezzük a jeleket?
Diabetes mellitus… kevert típusú hyperlipidaemia… metabolikus szindróma…
Vége a boldog zabálásnak! Pontos időre, meghatározott mennyiségű, jó minőségű táplálék elfogyasztása. Egy világ megint összeomlott bennem, azóta sem vagyok képes elfogadni, nem akarom elhinni, hogy ez velem megtörténhetett. Nagyobbik fiam azt mondta:
- Anyuci! Most nehogy ettől kiborulj, most is ugyanaz az ember vagy! Nem történt semmi! Akkor eddig is cukorbeteg voltál, most nem változott semmi! Tegnap is az voltál! – minden érvet bevetett, hogy megnyugtasson.
Valóban! Mi változott meg? Az ember attól, mert megtud egy ilyen diagnózist, még ugyanaz az ember, aki előtte való nap volt! A mindennapjaim ugyanúgy folytatódtak, az élet ment tovább, nem dőlt össze a világ. Ezen csodálkoztam is! Mások is ugyanolyanok, a környezetem is, de nekem akkor is szörnyű sokkot okozott.
A háziorvosom, amikor megtudta, azt mondta:
- Nézze! Maga egy szép nő, most lefogy gyönyörűen, és még szebb lesz! Akkor nem csak szép lesz, hanem csinos is! Különben is! Mit van úgy oda? Egy cukorbetegség nem a világ! – próbált meg teljes erőből hétköznapi érvekkel vigasztalni.
Másnak nem is, csak nekem! Én nem számítottam rá! Én nem akartam! Én szégyelltem! Rettenetesen szégyelltem, nem is mondtam el senkinek! Ha a világ nem változott körülöttem, de bennem igen, a belső világom, a gondolataim, a saját magamról kialakított képem… az bizony változott!
Más is így van ezzel? Mindenkit ilyen felkészületlenül ér?
Most megijedtem, mert tudtam, hogy a betegség én magam vagyok, én teremtem meg magamnak! Ezt pedig nem tudtam elfogadni! Ezt nem akarhattam!