2. Élettusa - Elmélkedések, avagy visszatekintés a múltba

ELMÉLKEDÉSEK

 

 

       Gondolkodtam többször azon, hogy megírom az élettapasztalataimat, a bölcsességeimet, pl.: Erzsébet válogatott bölcsességei címmel. Ezen jót nevettem, és nem tettem meg…

Évekig gyűjtöttem a szólásokat, mondásokat, közhelyeket. Megfigyeltem, hogy az emberek észrevétlenül, szójárásként beleszövik a mondataikba, észre sem veszik, át sem gondolják, hogy éppen mit mondtak. Felismertem a nagy igazságokat… Amikor azonban már két spirálfüzetre való összegyűlt, megtaláltam több kiadásban is! Szólások, mondások, bölcsességek… erről lemaradtam…

Azonban mindig írhatnékom volt, van, lesz. Nálam rend a lelke mindennek, mindent lekönyvelek, leírok, ha rendszerbe gyűjtöm a tapasztalataimat,l megnyugszom.

Amióta óvodában dolgozom, gyűjtöm a gyerekek aranyköpéseit, terveztem, hogy nyugdíjba vonulásom alkalmával kiadom. Ennek sem jött még el az ideje, hát másféle történetet, írok, olyat, amilyet biztosan tudok, amit a saját bőrömön kellett megtapasztalnom. Írni mindig akartam, mindig hajtott valami. Már évekkel ezelőtt járt a csoportomba egy kislány, akinek a szülei kertészmérnökök voltak. Ő névről ismerte az összes növényt, azt ajánlotta (3 évesen!), ha megnő, együtt kiadunk egy gyógynövény ismertető könyvet. Ő felismeri, én megírom, lerajzolom, stb. Gyerekektől is lehet tanulni! Sok mindent, szeretetet, nevetést, bölcsességeket, igazságot, őszinteséget. Sokszor olyan jó megfigyelők, hogy egy komoly felnőtt észre sem venné, amit ők természetesen felismernek!

 Mindig nagyon szívesen foglalkoztam azzal, hogyan tudnék másokon segíteni, milyen betegségekre mit lehetne ajánlani. Gyermekkoromban szerettem volna orvos lenni, de nem volt elég kitartásom hozzá, illetve nemcsak az nem volt, mert még kitartás lett volna, hanem sok egyéb körülmény „áldozata” voltam. Közben megismerkedtem a párommal, szakközépiskola 4. osztályában már decemberben terhes voltam az első fiammal, a ballagásig kihúztam úgy, hogy ne tudják meg a tanárok. Érettségizni már csak igazgatói engedéllyel tudtam, mert a ballagás napján mentem férjhez. Ilyen körülmények között érthető, hogy miért nem tanultam tovább… - orvosnak. Emlékszem, senki nem jött el a ballagásomra, mert az esküvői vacsorát készítették elő. A párom jött velem egyedül, ezért több csokor, különböző virágot kaptam tőle, hogy nekem is sok virágom legyen, mint másoknak. Délután nem mentem a bankettre, mert mi esküvőztünk otthon! Azért ezt nem mindenki mondhatja el magáról, nem igaz?

Mindenképpen egészségügyi szakmát akartam választani, ezért tanultam 4 évig az eü. szakközépiskolában. Ott minden területen voltam gyakorlaton, láttam, mi történik, sokszor megesett a szívem a betegeken, akik teljesen kiszolgáltatottaknak érzik magukat az orvosoknak, a nővéreknek. Elhiszik, hogy amit ajánlanak, attól meggyógyulhatnak. Sajnos sikerült orvosi műhibákat is látnom, meg kegyetlen nővért, aki semmilyen együttérzést nem tanúsított a beteggel, azt mondta az ember egy idő után, belefásul a dolgokba. Akkor azt gondoltam, hogy én nem fogok! Így nem lehet élni! Így ezt a „munkát” nem lehet végezni!

Bármilyen hivatást választ az ember, azt hittel kell tennie, olyan lehetőség, hogy belefásul nem lehetséges! Emellett persze láttam azt is, mennyire lelkes, mennyire önfeláldozó a legtöbbjük, de ezt elronthatja néhány negatív ember, illetve, akinek rossz tapasztalata lesz, az nem arra az egyre fog haragudni, hanem az egész egészségügyre, az összes ott dolgozó emberre.

Láttam elektrosokkot az egyik elmegyógyintézetben. Életemben ilyen embertelenséget nem tapasztaltam! Ráadásul egy csapat tanuló előtt! Hol vannak az alapvető emberi jogok? Megkérdezték azt a szerencsétlent, hogy megengedi? Ki dönt egy másik ember életéről? Az ott dolgozó nővér azt mondta, hogy ezt másképp nem lehet megtenni, csak ha egy kissé ők is „golyósok”. Ez igaz! De még mennyire!

Ennek ellenére nagyon szerettem a szakmát, mert én is, ahogyan az itt dolgozók legnagyobb többsége, segíteni akartam a betegeken, az elesetteken. Gyógyítani akartam!

Mégis magamon is tapasztaltam sokszor, hogy esettanulmányként kezeltek a medikusok előtt! Legalább megkérdeznék, hogy megengedem- e? Biztosan megengedném, hiszen valahol meg kell tanulniuk, de legalább lenne döntési jogom! A fiaim kórházi ápolása közben is ez volt a tapasztalatom! Amikor Robi skarlátos volt, annyira hányt, hogy 15 perc alatt ért be velünk a mentő a kórházba. Aztán ott percek alatt több delegáció vonult át rajtunk, amint azon csodálkoztak, hogy:

• Jé!!!! Egy igazi skarlát! Nahát! Abszolút jó tünetekkel! Málnanyelv, vörhenyes bőrfoltok, dagadt mandula, hányás, láz! Nahát, de jó! Ilyet még nem láttunk!

 Manapság rengeteg skarlát gyógyul meg észrevétlenül, mert a streptococcus pyogenes nevű baktérium által okozott betegséget egyszerű torokgyulladásként kezelik, antibiotikumokkal jól gyógyítható, jól elnyomhatók a tünetek. Azaz, csak akkor derül ki, hogy mi volt valójában, ha torokváladékot vesznek, és kitenyésztik. A fenti esetben egy félholtan beteg gyerek, és egy kétségbeesett anya érzéseit nem vették figyelembe! Csak az eset volt a fontos!

Amikor ugyanezzel a picikémmel másfél évesen voltunk az egyik gyermekklinikán, éppen sétáltattam a fájó fülű, félholt, szédülő beteg gyermeket, amikor fontos orvosi delegáció vágtatott át rajtunk, majdnem elsodorva az amúgy is lázas, beteg gyermeket. Alig bírtam elkapni, hogy el ne essen, az orvosok pedig észre sem vették! Elmentek úgy mellettünk, felettünk, hogy annyira lenéztek minket, mintha ott sem lennénk! A lábaik alatt voltunk mindketten. Gyermekorvos szakemberek! Úgy éreztem, a porban heverünk… Sajnos, ilyen is van!

Pont ebben a kórházban történt meg az is, amit el sem hinnék, ha nem lettem volna ott! Az egyik gyereknek már nem tudom, mi baja volt, de az anyukája mindig egész nap ott volt vele. Lényeg az, hogy másnap műtéte lett volna, ezért azt mondta, hogy csak délután jön be a gyerekhez, mert délelőtt úgyis a műtőben lesz. Én pedig mindig csak munka után tudtam beomlani a fiamhoz (vidékről!)… Ez a nagyobbik volt még… a kisfiú nem ehetett, csak ihatott, és az én 10 éves fiamra bízták, hogy vigyázzon rá. Ő ezért kiírta magának egy papírra, hogy „nem ehet, csak ihat”, hogy el ne felejtse. Ezért aztán ő sem kapott enni, mert az okos, figyelmes nővérek meglátták a papírt! Még az sem tűnt fel nekik, hogy gyerekes az írás! Így az én fiam együtt böjtölt a sorstársával. Amikor beértem hozzá délután, már kopogott a szeme az éhségtől. Mi lett volna, ha nem megyek be?

Ami ezután következett azonban, még rosszabb volt! Azon a délutánon, amikor szívfájdalommal, aggódva végre beestem a fiamhoz, láttam a másik anyukát bömbölni a folyosón. Együttérzéssel tekintettem rá, közben megérdeklődtem, mi a helyzet! A FIÁT ELFELEJTETTÉK MEGMŰTENI! Micsoda? Ilyen nincs! Ha nem vagyok ott, ezt el nem hiszem soha! Hát ez is megtörténhet! Egy műtétet el lehet felejteni!? Ebbe a kórházba biztos, hogy nem vinném többé a gyermekeimet! Itt még a takarítónő is olyan úr volt, hogy azt el nem lehet mondani, pedig a fiam 3 hétig benn volt, az ágya lábánál heverő pormacska mindvégig ott éktelenkedett. Azért nem vettem fel, mert kíváncsi voltam, meddig lesz ott! Kisebbik fiam itt kapta el a pneumococcust a fülébe, ami után évtizedig tartó borzalmas kúrákat, válogatott kínzásokat kellett elszenvednünk. Igen, elszenvednünk, mert én ugyanúgy szenvedtem, mint ő, ha lehet azt mondani, talán még jobban is!

Láttam boncolást is tanuló koromban, ma sem felejtem el , ahogyan a néni üveges tekintettel nézett a szemembe . A boncmesterek rajtunk nevettek, hogy mennyire kikészültünk. Az egyik a halottra könyökölve szendvicset evett, ezzel is mutatva, hogy őt mennyire nem érdekli az egész, azt hitte, hogy ezzel jópofa, pedig csak elítéltük a tettéért. Aztán minden szervet egy konyhai vágódeszkán szépen felszeleteltek, merőkanállal merték a „levet” a mellkasból, majd a bemutató végén az egész feldarabolt szervhalmazt az aggyal együtt bedobták a mellüregbe, bevarrták és leöblítették tussal a testet. A testen csak egy lábcédula jelezte, hogy ki volt valaha ez az ember.

 Ez nagyon embertelen volt számomra! Hol vannak a halott jogai? Az is egy ember volt? Hol a kegyelet? A tisztelet? Belegondoltam, hogy a gyerekeinek, az unokáinak milyen szívfájdalom a néni életének elvesztése, miközben a család vérző szívvel, sírva gyászol, a boncmester pedig itt mit művel! Szívtelenségnek, gyalázatnak tartottam! Persze, lehet, hogy ez is csak egyéni túlérzékenységi reakció volt, lehet, hogy már változott a helyzet!

Az egyik barátnőm rosszul lett, ki akart menni, de zavarában a hullaházba nyitott be, ahol a holttestek egymásra dobálva feküdtek mezítelenül, lábukon a cédulával. Megmondom őszintén, hogy ezt az „élményt” máig sem hevertem ki, pedig eltelt 28 év! Sokszor eszembe jut, ennyit ér egy emberi élet? Itt gondolkodom el azon is, hogy az egyiptomiak mennyire tisztelték halottaikat, az indiánok mennyire tisztelték az öregjeiket.

 Mi magyarok kit tisztelünk?

A tapasztalataim alapján arra jöttem rá, hogy aki nem is igazán beteg, azt azzá tehetik a terápiájukkal, meg azzal, hogy az előző betegeken tapasztalt dolgokat belesulykolják a következő fejébe is! Nem biztos, hogy ugyanaz a kór ugyanolyan lefolyást produkál mindenkinél! Lehetnek egyéni eltérések, ami sokban függ a beteg állapotától, a hozzáállásától, a körülményeitől, nem utolsó sorban a beteg hitétől és akaratától. Meg akar gyógyulni, vagy nem?

 Van, aki akaraterővel, hittel, árral szemben is bebizonyítja, hogy képes újból egészséges lenni, pedig a helyzete kilátástalan, az orvosok már lemondanak róla. Van, akit pedig hiába próbál bárki meggyógyítani, ha ő eldöntötte, hogy meg akar halni, akkor meghal és kész, miközben az esélyei nagyon jók!

Emlékszem egy 50 éves férfire a sebészeti gyakorlatomból. Vakbélműtéte volt, én ápoltam, többször beszélgettünk. Elmondta, hogy van felesége, akit nagyon szeret, meg egy 10 éves kislánya. Láttam őket, amikor meglátogatták. A lényeg az, hogy egyik reggel bementem, láttam, hogy teljesen kikészült állapotban fekszik az amúgy ereje teljében lévő derék férfiember. A nővérek elmondták, hogy tüdőembóliát kapott, éjjel felment a vérnyomása, leesett az ágyról az embólus felment az agyába, most agyembóliája is van. Vért hányt, vért köpött. Felvitték az intenzív osztályra, ahonnan két hét múlva levitték a belgyógyászatra. Akkor már pont ott voltam gyakorlaton. A férfi azt mondta nekem, hogy azt, amit ő szenvedett nem kívánja a legrosszabb ellenségének sem! Megfogta a kezem, mondta, hogy meg fog halni. Én biztattam, hogy nem fog, most már biztosan meggyógyul! Nem hitt nekem! A következő gyakorlati napomon meghalt. Egy vakbélműtétben! Egy életerős fiatalember! Megtudtam, hogy azért, mert besűrűsödött a vére. Akkor hallottam ilyet először. Láttam a feleségét, a kislányát sírni, nekem kellett segédkezni az ellátásában. Nagyon megviselt az eset, soha életemben nem fogom elfelejteni! Több halálesetet is láttam a belgyógyászaton, egyenként mind nagyon lehangolt és megviselt.

Megfigyeltem, aki meg fog halni, már egy héttel előtte tudja, mondja, érzi… Az osztályon dolgozó nővérek ezt alátámasztották.

Mindezek ellenére ismerek olyan orvosokat, akik tényleg a betegért küzdenek, segíteni akarnak, nem csak a beteganyagot, nézik benne. Nekem kell a bizalom egy orvos – beteg kapcsolatban. Kell , hogy higgyek neki, érezzem , hogy amit tesz, az tényleg a javamat szolgálja , nem pedig csak a pénzért teszi, nem csak egy beteganyag vagyok neki, egy munkadarab…

Most csak a rosszabb, extrémebb élményeket ecseteltem, de valójában sok gyógyulást, sok boldog, hálás arcot is sikerült látnom. A negatív élmények azonban mintha mélyebben rögzülnének, különösen most, ebben a lelkiállapotomban…

Bárki megfigyelheti, ha kórházba kerül, hogy az orvosok mennyit dolgoznak! Tényleg hivatásuk, nem pedig csak a munkájuk a gyógyítás! Reggeltől estig, ügyeletben, műtőben, rendelőben, naponta sok, sok beteget látnak el. Egyszóval nem tudom, hogy bírják, mi ad nekik erőt? Ehhez képest mi, akik nem dolgozunk ennyit, nem tudom, miért panaszkodunk? Nekik is kijut bőven a stresszből! Miket látnak egész nap? Mindenütt a sírás, a baj, a betegség. A múltkor meghallottam, amint a két háziorvos beszélgetett, az egyik kérdezte, mennyi beteg volt ma a rendelésen. A másik válaszából kiderült, hogy 94. Kilencvennégy! Kilencvennégy ember baját kellett végighallgatniuk, megvizsgálniuk, gyógyszert felírni, injekciózni? Mondja valaki, hogy ez semmi!

A diabetológián már reggel kezdenek az orvosok az osztályon, aztán délután van ambuláns rendelés, ha pedig még ügyeletesek is, akkor vissza a kórtermekhez másnapig. Ahol bármi megtörténhet…

A sebészeten ugyanez! Rendelés, kórterem, műtétek, délutáni rendelés, ügyelet… sürgősségi műtétek…

A belgyógyászati gyakorlatom során találkozhattam kegyeletet tanúsító orvosokkal is. Most, ennyi év távlatában már nyugodtan elmondhatom Márta néni esetét. Egy 90 évhez közelítő néni volt, akinek hófehér haja, kivehető műfogsora, Parkinson kórja, meg annyi lázlapja volt, hogy már a kórházat ki lehetett volna tapétázni vele. Ez a hölgy kissé mogorva modorával néha megijesztett, de a fiatalságom, vidámságom rá is hatott, a gyakorlati hetek alatt jól összebarátkoztunk. Elmondta, hogy a férje is itt fekszik, csak az alattunk lévő emeleten. A doktornőtől megtudtam, hogy mindketten a kórház dolgozói voltak régen, de nincs senkijük, most pedig sajnos ápolásra szorulnak, itt szorítottak nekik helyet, amolyan elfekvőként működött az a kórterem…

Márta néni egyik reggel arra kért, hogy készítsek neki frizurát, mert délután feljön hozzá a férje meglátogatni. Nem tudtam, mitévő legyek, mit kezdjek a hosszú fehér hajával. A doktornő engedélyezte, hogy tegyem, amit jónak látok. Ekkor megmostam a haját, s mivel loknikat akart bele, ezért papírból próbáltam meg hajcsavarót készíteni neki. Persze, nem sikerült, mert nem maradt ott, meg elázott… Akkor jutott eszembe, hogy befonom neki sok kicsi copfba, hagyjuk úgy megszáradni, akkor göndör lesz! Nekem is volt nemrég ilyen frizurám, 42 copf után egy egész hajzuhatag volt a fejemen… Lényeg az, hogy ez bejött! Márta néni beleegyezett, 13 szép fehér copfja lett. Ezután sétálni akart. Betette a műfogsorát, felvette a köntösét, és elindultunk a folyosón. Belém karolt, úgy mentünk, hogy a remegés miatt engem is rángatott, közben csattogott a műfogsora, a copfok meg ide – oda libegtek. Nagyon tetszett neki a séta. A barátnőm meglátott a folyosón, odaszaladt mellénk, majd halkan megkérdezte.

• Mit eszik a néni?
• A fogait… - feleltem, majd lehajtott fejjel kuncogtunk, mert annyira aranyos volt szegényke, és mindez együtt elég jó mulatságnak tűnt. (nekünk)

Tovább sétálva a folyosón, megérkeztünk az orvosi szoba elé, ahol a doktornő komoly beszélgetést folytatott a professzorral. Amikor meglátta a jelenetet, elnevette magát, majd így szólt:

• Erzsike! Mit csináltál szegény Márta nénivel?
• Ő akarta! – szabadkoztam feltartott kézzel.

Igen, ő akarta! Amikor megszáradt, szép hullámos lett a fehér haja! Másnap megköszönte, mert délután valóban meglátogatta a férje, aki megdicsérte a frizuráját. Így az akció sikeresnek bizonyult. (Szegény ember vízzel főz! A semmiből kellett valamit alkotni)

 

Közben kutattam más, mellékhatásoktól mentes gyógymódok után. Az a véleményem, hogy az ember ne feküdjön le a betegségnek, aktívan vegyen részt a gyógyulásában, ne fogadjon el ész nélkül mindent, amit mondanak, ne hagyja magát beteggé tenni, nem kell, hogy kialakuljon a betegségtudata! Teljes gőzerővel tanulmányozza át a betegség mechanizmusát, keresse meg a legjobb gyógymódokat, amik főleg természetes gyógymódok legyenek, mellékhatásoktól mentesen! Én személy szerint mindig ezt tettem! Őseink is túléltek sok mindent, meg tudtak gyógyítani szinte minden betegséget! Miért felejtettük el? Miért nem hallgatunk az 5000 éves tanácsokra? Sorra bizonyítja be a tudomány, hogy melyik módszer miért volt hatásos! Használjuk hát elődeink tapasztalatát!

 Egy évig otthon voltam a fiammal, majd elmentem képesítés nélküli óvónőnek, onnan pedig tanulni munka mellett egy óvónőképzőbe. Ez a hivatás annyira megfogott, azóta is ott vagyok, mert nem tudok szabadulni a csöppségektől. Nagyon imádom őket! Vidámabb, boldogabb a kórházi munkánál. Az is nagyon felemelő, ha valaki gyógyultan távozik, de sajnos sok a reménytelen eset. (Mégis imádtam, imádom az egészségügyet, szerettem tanulni, segíteni, folyamatosan hasznát veszem az ott szerzett tudásnak. Az óvoda mindig a második otthonom volt, annyira szeretek bemenni oda! Szeretem a gyerekeket, a kolléganőimet, a szülőket, egyszóval szeretem az embereket! Ha bemegyek egy kórházba, ott is otthon érzem magam. A kórház is az otthonom… - talán ezért produkálok néha betegségeket, hogy bemehessek oda?

Még egy gondolat felmerült bennem az egészségüggyel kapcsolatban: Járnak oda egészséges emberek? Nem! Egyet sem láttam! Szóval a megnevezés sem túl szerencsés! Nem a megelőzésen, és a valódi meggyógyuláson van a hangsúly, hanem a folyamatos gyógykezelésen, az állandó gyógyszerszedésen. Hányszor hallottuk már azt egy orvostól: Ezzel együtt kell élni, bizony élete végéig erre már szedni kell a gyógyszert! Ugye, milyen ismerős?)

A gyerekek boldog mosolyában, szeretetében, ölelésében mindenki megtalálhatja élete reménységét, boldogságát. Addig csendes, visszahúzódó, nem túl jókedvű ember voltam. Az óvodában lettem teljesen nyitott, vidám, boldog, jókedvű.  Itt mindig vigaszra várnak a gyermekek, akik nem akarnak elszakadni az édes szüleiktől, ezért hivatásommá vált a vigasznyújtás. Sokszor kellett szülőket, kollégákat is támogatnom. Szerencsém volt, hogy olyan főnököm volt, aki hagyott szabadon kibontakozni, adhattam önmagam, sőt dicsértek, ha voltak jó ötleteim. Rengeteg plusz feladatot bíztak rám.

A kolléganőim tudták, hogy eü. iskolába jártam, ezért sokszor kérdezgették, hogy melyik betegségre mi a gyógymód. Így alakult ki aztán a még nagyobb érdeklődésem a dolog iránt. Egyre többször inkább természetes gyógymódot javasoltam. 20 éves koromban kezdtem a gyógynövények felé fordulni. Innen már egyenes út vezetett a folyamatos bővüléshez, mert mindig megtudtam valami újat. Sokszor segítettem tanáccsal a bajba jutottakon, mivel elfogadták, amit javasoltam, további kutatásokra ösztönöztek, növelték az önbizalmamat. Mindig úgy éreztem, hogy segítenem kell mindenkinek, aki beteg, főleg ha még hozzám is fordul, és megfogadja a tanácsomat. Nem szerettem a szenvedő arcokat! Vidám, egészséges embereket akartam látni, ezért segítettem! Sokkal jobban éreztem magam, ha más is jól érezte magát. Azt hiszem nevelő – oktató munkám során is inkább gyógyítottam, bátorítottam…

 Időt, fáradtságot, pénzt nem kímélve állandóan csak az olyan témájú irodalmat bújtam, amiből megtudhattam valami újat, legyen az a gyógyászat, technika, csillagászat, alternatív gyógymódok, vagy egyéb segítő technológia. Környezetem tudta ezt, ezért sokszor ajándékba is ilyesmit kaptam.

Rengeteg könyvem van, otthon vagyok minden témában az orvosi gyógymódoktól kezdve a szellemgyógyászatig. Agykontroll, testkontroll, mindenféle diéta, jóga, ezotéria, gyógynövények, gyógyító zöldségek, gyógyító fűszerek, kínai gyógymódok, indiai gyógymódok, ősmagyar, indián terápiák. Pszí sebészet, dianetika, nemeskőgyógyászat, feng shui, parapszichológia, ABO étrend, étrend-kiegészítők, vitamin kúra stb. Az összes diétát ismerem, amiről csak tudni lehet így az Atkins –től a Norbi féléig a Demis Roussos diétán át a szétválogatós, az ősember diétáig mindet.