Elég volt!

2016.02.05.: A minap lementem a fiam szobájába, miközben iszonyúan szenvedtem az épp fellángolt krónikus arcüreggyulladástól. Látszott rajtam, hogy teljesen kivagyok és az arcomra lapított a svédcseppes vatta csak tovább fokozta a hatást.

– Hogy nézel ki, miért nem tudod elfogadni, hogy most megfáztál és nem kapsz levegőt? – kérdezte a fiam felháborodva. Igaza volt, teljesen szerencsétlennek, elesettnek és elveszettnek éreztem magam. Így kikészülni attól, hogy nem kapok levegőt, amitől nem bírok aludni, teljesen kiszárad a szám, nem érzek szagokat és ízeket, szétmegy a fejem, fáj az arcom, s még a csont is benne? Komolyan nem értem, miért nem tudtam elviselni türelmesen és nyugodtan, miért harcoltam ellene? Hiszen tudtam, hogy úgyis fölösleges, ha egyszer elkezdődött, végigvonul az egész tünet együttes, ahogyan azt mindig szokta. Később felszaladt hozzám és arcomba vágta az igazságot:

- Azért vagy beteg, mert eleged van valamiből, valamit nem jól csinálsz, menekülnél, mégis egy helyben toporogsz! – jót nevettem, de pontosan tudtam, hogy van benne némi igazságtartalom. Mostanában sorozatban kapom tőle a nagy kiosztásokat, és bár elismerem, hogy igaza van, mégsem változtatok. Következő alkalommal ismét nagyon „megmondta”.

– Rosszabbul nézel ki, mint egy nyolcvanéves, mit csinálsz magaddal?

– Kösz.

– Egy nyolcvanévesnek nincs ennyi baja, mint neked, amikor még csak ötven vagy! Mindened fáj, állandóan beteg vagy, nem bírsz járni, miért nem hallgatsz a belső hangodra?  

És milyen igaz. Valóban, még felsorolni is sok ezeket a borzalmas tüneteket, nemhogy átélni. Leszámítva a szörnyűséges műtéteket: Egekben a vérnyomás, melyre ismét egy marék gyógyszert szedek. Egekben a vércukor, melyre szintén, bár ez nem pusztán a saját hibám, ebbe már belerondítanak a vérnyomásra szedett gyógyszerek is. Magas a triglicerid, az a cukor miatt. Szédülök, mindenem fáj, a karom, a derekam, a lábaim. Nem bírok járni, mert a jobb lágyékban annyira hasogat, hogy néha csaknem összecsuklok, már ott tartok, hogy azon morfondírozok, el bírok-e menni a postáig a csekket befizetni? Szégyen. A jobb lábam nem hajlik, ha zoknit veszek fel, lehajolok és az egyenesre kifeszített lábam végére próbálom valahogy felcibálni a zoknit, amitől alaposan kikészülök. A bal csípőm szintén nem forog, mintha be lenne rozsdásodva. A fejem nem bírom fordítani, mert beállt a nyakam. A jobb karomon kemény nyirkoödéma nehezíti meg az életem, a mindennapjaim, semmit nem bírok csinálni, mert mindentől még jobban bedagad. Ami pedig a legrosszabb, hogy emiatt nem bírok járni, mert olyan nehéz, hogy képtelen vagyok cipelni. Nos, ha végül el is megyek a boltig, szó sem lehet cipekedésről, s mire hazaérek, alig várom, hogy totál kikészülten összeessek. A karomban, a vállamnál, a könyökömnél masszív ízületi gyulladást igazoltak, de ha ez így van, akkor nemcsak ott, hanem a térdeimben, és az ujjaimban is, hisz azok is eldeformálódtak. Hát komolyan, hová fajulhat ez még? Így kell, kinézzen egy ötvenes? Tényleg szétnéztem az idősebbek között, akik vígan élnek. Rohannak a saját munkájuk után még hetven évesen is, vagy szaladnak az unokákhoz, sütnek, főznek, kirándulnak, túráznak, stb.

Mi történt velem, hogy ennyire feladtam? Miért szenvedek ilyen látványosan?

A probléma sokkal mélyebben gyökerezik.  

2007- ben azt hittem, a legmélyebb és legsötétebb Pokolban járok, csaknem feladtam, amikor a diagnózis útra terelt, mert rájöttem, hogy minden fejben dől el és még élni akartam. Újjászülettem, új világot fedeztem fel és nem hallgattam senki másra, mint saját belső hangomra. Úgy véltem, megleltem az utat és képes lettem megköszönni a betegségnek az üzenetet. Mély hálát éreztem és élveztem minden percét annak az útnak, amely felvezetett a Pokolból a Mennybe. Útközben kiélesedtek a szenzorjaim, vettem a jeleket rendesen. Csodálatos álmok, asztrál utazások, jelek, jelek és üzenetek érkeztek, mindig a megfelelő ember, szó, könyv, mondat, idézet, vagy zene került az utamba, amely feljebb lendített. Kiteljesedtem, megkaptam az írás képességét, már nem csak magamnak vettem a jeleket, hanem általam üzentek is a többieknek. Tisztán, sőt, egyre tisztábban érzékeltem a túlvilágot és a magasabb dimenziókat. Nem érdekelt már, ha meghalhatok, mert tudtam, mi vár rám odaát. Mindent szerettem, elfogadtam úgy, ahogyan van, minden így van jól, ott vagyok, ahol lennem kell. A halál átlépés egy másik síkra, egy új, másik élet kezdete. Csak az nem képes elfogadni az elmúlás tényét, aki nem végezte el a feladatát, amiért leszületett, amiért anyagi testbe materializálódott. Rájöttem, anno attól féltem én is, hogy idő előtt távozom, még nem vagyok kész, mert még hozzá sem fogtam a karmikus leckéimhez, de miután megleltem az utam, úgy véltem, lassan elvégzem, amit rám mért a sors, melyek az előző életbeli cselekedeteim által következtek be. Annyira belelovalltam magam ebbe, hogy teljesen elfordultam az evilági élettől. Már nem számított, mikor távozom, megbékéltem a sorsommal sőt, kíváncsi lettem, hogyan távozom, milyen lesz a halál, milyen a halál utáni élet. Több írásomban is foglalkoztam ezzel. Csakhogy ha valaki elkezd a halállal táncolni, csakhamar elfelejti, milyen az élet. Itt már nem lát célt, nem is keres kiutat, belefárad az élet nevű játszmába, távozni akar, hogy ott újra kezdhesse. Ha itt és most mindent elrontottál és nincs már több lehetőséged, majd megoldod a következő életedben, hiszen van rá lehetőség. Ha nem fejezted be, megkapod máskor, vissza kell jönnöd. Ez egészen jó ötlet, talán tudat alatt nem is akartam befejezni, mert szerettem volna visszajönni és újra kezdeni. Meghaltam volna anélkül, hogy éltem. Mert mit is nevezünk életnek? Nem azt, ha egyik naptól kihúzod valahogy a másikig, és most nem az anyagiakra gondolok, hanem a lelkiekre. Ha nem élsz, csak túlélsz úgy, ahogy, az nem igazi élet. Igen, azt is tudom, a testet sem lehet kizsákmányolni, mert amit nem bír, azt nem bírja, belepusztul, de! A testet is az elme irányítja és az nem engedte meg, hogy jól érezzem magam. Mindig akadt valami, ami hiányzott, ami nem úgy sült el, amitől jobb kellett volna. Már nem tudtam örülni a csodáknak. Addig-addig agyaltam ezeken, amíg ismét lefelé süllyedtem a mélybe. Sodródtam az árral, szinte megállíthatatlanul. Egy nap azon kaptam magam, hogy csaknem olyan rossz hangulatban vagyok, mint amikor megtudtam a diagnózist. Folyton a halál, az elmúlás lebegett előttem. Bármi történt, rálegyintettem, mit számít ez arra a kis időre? Pedig nemcsak tudtam, hanem teljes mértékben átéltem az ellenkezőjét is, az életörömöt, az elfogadást, a minden szeretetet. Akkor miért hagytam abba? Mi változott meg? SEMMI! Na, ez itt a gond. Tudtam a receptet, átéltem, csináltam is egy ideig, de abbahagytam és máris ugyanabban a cipőben jártam, mint akkor, amikor a betegség üzent. És most is észrevehettem volna, hogy ez a probléma, de elfoglaltam magam. Már az írás sem tudott megvigasztalni, több kellett volna. Sokkal több, sokkal nagyobb csodák, hirtelen változások, tőlem függetlenek. Talán azt vártam, hogy valaki más, valami más oldja meg azokat a dolgokat, melyekkel nekem van feladatom. Elméletben, de még gyakorlatban is tudom ezt, mégis elsüllyedtem. Teljes mértékben igaz, hogy vissza a Pokolba. Ha az ember abbahagyja, visszaesik. Ez van. Nem láttam a célt, nem voltam képes feljebb lépni a létrán, megtorpantam, már megint nem hittem önmagamban és az erőmben. Pedig az írás nem hagyott el! Sőt, amikor azt mondtam, vége, mindjárt kész a LECKE, újabbak jöttek, mint megáradt folyó. Talán attól féltem, hogy már nem lesz miről írni? Ugyan. Mindig van. Ha pedig nincs, akkor vége és kész, nem dől össze a világ. Mi történik akkor? Semmi különös, lesz majd más. Voltak már olyan emberek, akik évekig tobzódtak a sanyarú sorsukban, aztán egyszer csak öntudatra ébredtek, felálltak és nekiláttak felépíteni magukat. Még ötven felett is újjá lehet születni, újat lehet alkotni, új életet lehet kezdeni.

Elég volt a kesergésből, a nyomorúságból, a panaszkodásból! Azt hiszem, ismét új fejezet kezdődik az életemben. Már megint elestem, de ismét felállok, és újult erővel vetem bele magam az életbe. Nem igaz, hogy nincs holnap, hogy nincs miért élni. Az élet értelme maga az élet, hogy egyáltalán részt vehetek benne. Az élet maga a csoda, mely minden pillanatban elém tárul az ég mesés kékjében, a tündöklő napsugárban, a madárdalban, az esőben, a hóban, a sárban. Minden fejben dől el, attól függ, hogyan látom a világot, amint bent, úgy kint. Felállítok egy akciótervet, melybe beletartozik a mindennapos séta, és a testgyakorlás, hogy a berozsdásodott ízületek újra olajozottan szolgálják a testem és a lelkem! Hajrá!