5. Élettusa - A legnagyobb bajok kezdete
2007. januártól úgy éreztem, hogy valami megváltozott, világvége hangulatban vagyok, kezdek nagy igazságokat, bölcsességeket mondani. Valójában már előbb elkezdődött, csak még nem figyeltem fel rá! Magamban eldöntöttem, ha az élet így megy tovább, akkor nem érdemes élni. Nem találtam új célt, nem találtam értelmet, megint úgy éreztem itt a vég, az élet súlya alatt, összeroppanok. Állandóan csak a munka, a hajtás, a stressz, ebből nincs kiút? Gondoltam, jól van, ezt az életet már elszúrtam, majd a következő életemben másképp lesz…
Titokban mégsem akartam meghalni, az ember idős korban is találhat szépséget az életben! Meg kell látni egy szép virágban, az égkékjében, a gyerekeinkben, majd jönnek az unokák, akiket imádhatunk. A negatív hangulat mégis erősebb volt…
Nagyobbik fiam mindig igyekezett célt keresni nekem, tudta, hogy cél nélkül nincs élet. Rengeteg jó könyvet hozott, amiben mindig találtam valami újat. Sokszor talált nekem való zenét is, tudta, hogy szeretem a metál zenét, de már ezt is feladtam, nem találtam újakat, nem volt elég. Ő még ezt is talált nekem! Mindig kereste azokat a dolgokat, aminek tudta, hogy tudok örülni. Mégis… kicsúszott a talaj a lábam alól.
Szóval feladtam. Önmagamat emésztettem, nem gondoltam arra, mennyire igaz! Egyszerűen nem tudtam, hogyan lehetne ebből kimászni? Nem tudtam elfogadni a dolgok menetét. Egyik ismerősöm meghalt autóbalesetben, még azt is kimondtam, miért nem engem ütött el az autó? Legalább vége lenne a szenvedésnek…
Észrevettem a szemeimen, hogy olyan csúnyán néznek. Nem tudom megmagyarázni hogyan, de láttam valami „sötétet” a tekintetemben. Reggelente borzadtan néztem magam a tükörben, ha napközben véletlen megláttam magam, fel sem ismertem: Ez én vagyok? Hát még a hangulat, ami ehhez járult hozzá! Mindig mérges, haragos voltam, dühös, elégedetlen, bosszúvágyó, borús hangulattal fűszerezve. Minden mindegy! Legszívesebben meghaltam volna, hogy vége legyen a kínoknak… ennek az életemnek már úgyis mindegy, ha nem megy, nem kell erőltetni, majd a következő életemben… Észrevettem, hogy megint fáradékonyabb lettem, nem tudtam, miért.
Mondogattam a bánatomat másoknak, de ők nem vették komolyan, mert, mint mondtam, vidám alaptermészetű vagyok, jó kedvű, másokba lelket öntő, segítőkész, a gyerekek pedig fel tudtak vidítani, mert ők még annyira tiszták, őszinték, édesek, aranyosak… A kolléganőim között jól éreztem magam, mindig vidám voltam. Sokat segítettem nekik abban, hogy ők is vidámak legyenek, ösztönösen, a gyermekek között is vidám voltam, mert szerettem őket, ők is szerettek engem. Otthon azonban nem tudtam a helyzettel megbirkózni. Másoknak tudtam segíteni, de magamnak nem. Amikor hazajöttem, mindig morózus lettem. Kisebbik fiam igyekezett felvidítani, e helyett csak idegesített a viselkedése. Összecsaptak a hullámok a fejem felett! Rajtam senki nem tudott segíteni, csak egyre jobban magam alá kerültem.
Egyszóval senki nem vette komolyan, amiket mondtam, senki nem hitte, hogy komoly baj lehet velem! Sikerült jól titkolnom! Valóban belülről rágtam magam! Csak én éreztem valamit… csak belül, csak legmélyen…
Több ismerősöm elment íriszdiagnosztikára, ahová én nem mertem elmenni, nehogy kiderüljön valami gyógyíthatatlan betegség.
Majd egyszer találtam egy kis csomót a jobb mellem felső részében, olyan volt, mintha ott is lenne, meg nem is. Zizunak mondtam, biztosan mellrákom van, amin aztán együtt nevettünk, mert mindketten lehetetlennek tartottuk. Mutattam a páromnak is, de ő is lehetetlennek tartotta, azt mondta, ne törődjek vele, nincs ott semmi! Hiszen tényleg alig érezhető, csak én sejtettem, csak valami azt súgta, ez most lehet, hogy tényleg „valami”. Elmentem nőgyógyászati szűrővizsgálatra, több hónap múlva, ahol javasolt az orvos egy mammográfiát, mivel 40 éven felül vagyok, így neki nem tettem említést a kis csomóról. Két hónap múlva kaptam időpontot.
Pont ezekben, az időkben volt húsundorom, gondoltam, a rákosoknak van húsundora. Ez először szöget ütött a fejemben… Aztán elhessegettem a gondolatot, mert a diétának, vagy a cukornak tulajdonítottam.