Csoda, hogy még élek

Valóban, így belegondolva, kész csoda, hogy még élek. Egyébként egy ember élete ne csak abból álljon már, hogy kap egy betegségüzenetet, azt megoldja, hatalmas csoda, de amint készen van vele, jön a következő! Pedig velem ez történik lassan húsz éve. Na, jó, tizennégy éve volt az első komolyabb kibukásom a cukorbetegséggel, magas trigliceridszinttel és a kezelhetetlen vérnyomással. Akkor sikerült elnyomni a tüneteket gyógyszerekkel és kőkemény diétával. Azt hittem, végre figyelek önmagamra is és ezzel eleget tettem a kihívásoknak. Ám mivel a többi dolgon csak nem változtattam, mint élethelyzetek, életvitel, még nagyobb figyelmeztetés érkezett a rákkal, ami mellett már nem lehetett szimplán elsétálni. Ismét sikerült gyökeresen változtatni pár dolgon, de úgy látszik, még mindig nem az igazi. A folyamatos pofonok erről árulkodnak.

A segítők az arcomba mondják, hogy kettőség van az életemben. Semmi gond azzal, ahol vagyok, amit bevállaltam, de akkor lelkileg, mélyen, legbelül teljes mértékben egyet kell értenem a döntésemmel, vagyis önmagammal. Ez van, ezt kell elfogadni. De milyen nehéz! Komolyan ciki mindig azt hallgatni, meg fogsz gyógyulni, vagy elkeseríteni a családomat a kínszenvedésemmel. A kettősség végigkíséri az életem, kívül jó kedélyű, segítőkész, vidám, belül szomorkodó. A belső harc adja a pofonokat. De miért? Lekötöttem magam az anyaghoz, pedig szárnyalásra születtem. Ám nem repülhetek, mert visszahúz a kötelesség, a fizikai szint. Kevés a tér a szárnyaimnak. Azt az életet, amit élni szeretnék, pusztán képzeletben, a meséimbe szőtt álomvilágban élhetem meg.

Barátnőm az efféle gondolataim után folyton előáll egy-egy frappáns magyarázattal. Most pl. megkérdezte, mélyen, legbelül minek tartom magam? Gondoskodó anyának, odaadó feleségnek, vampnak, vagy harcias nőnek? Hm. Persze, mindegyiknek. Nem-nem, csak egyet választhatsz! Jó, akkor mélyen legbelül amazon vagyok – nevettem. Megvan a megoldás. Milyen egy amazon? Nincs szüksége férfire, független, önálló, erős, bátor, határozott, szabad, határtalan, stb. Azaz, ha amazon vagyok, akkor nem valóak nekem a kötöttségek, én pedig születésemtől fogva abban élek. Kezdetben a szüleim jó kislánya akartam lenni, aztán az iskola, majd pedig tágabb értelemben a társadalom, a munkahely, a családi kötelékek elvárásainak akartam megfelelni. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kielégítsem mások igényeit, hogy jó legyek, hogy elfogadjanak, és ne okozzak gondot. Bocsánat, hogy élek! Azaz, saját igényeimet, álmaimat folyton háttérbe szorítottam.  És tényleg. Még ifjú lányként a nyakamba zuhant a család felelőssége, és ami azzal jár, az otthonteremtés, a gyermeknevelés, a rengeteg munka, nélkülözés, stb. gondjaival. Sohasem jutott időm önmagammal törődni. Szeretem a családom, a gyermeknevelést is imádom, de nekem nem csupán az anyaság a feladatom. Ha az lenne, bizonyára öt gyereknél többet hoztam volna világra, értük élnék, folyamatosan kitöltenék a mindennapjaim és mára már minimum hat unokám lenne, akikkel szintén én foglalkoznék. Ám engem az efféle dolgok sohasem tudtak maximálisan teljessé tenni. Szükségem van az alkotásra, az önkifejezésre, az elmélkedésre. Így kerültem egyre jobban magam alá, amikor láttam, hogy nem vagyok képes kilépni a mókuskerékből. Újabbnál újabb anyagi célok, házak, építkezések orrvérzésig, míg a saját kreativitásom kiélése folyton háttérbe szorult. Ez vezetett a belső harchoz, az önmagammal való csatározáshoz. Próbáltam ezt oldani. Kezdetben az agykontrollal, ám minden áldott nap annyira lefárasztottam magam fizikailag, hogy még este sem jutott időm gyakorolni. Le sem ért a fejem a párnára, már beájultam, hogy azután a következő nap újult erővel, megfeszített tempóban teljesíthessem túl a tervet, amely sohasem a jelenért, mind inkább a soha el nem érkező jövőért folyt. Pontosan tudtam, hogy értelmetlen szélmalomharcot folytatok, de ha már belekezdtünk, nem lehetett abbahagyni. Már nem a saját céljaim voltak, nem tudtam őket magaménak érezni. És itt történt meg az első nagy összeomlás. A végzetes diagnózissal a tarsolyomban már megpróbáltam kiállni önmagamért. Ekkor jött a reiki, amely életem legjobb döntése volt. Csakhogy egy ideig dübörgött is a boldogság, mindaddig, amíg kielégített. Ez alatt kb. hetven könyvet írtam, melyekből már hatvan megjelent. Viszont felismertem, hogy ugyanazokat a köröket futjuk, a soha el nem érkező jövőért gürizünk erőn felül, akár az életünk árán is. Még mindig nem repülhetek, le vagyok fogva. Megvan az újabb ház, az újabb értelmetlen cél, a ragadozó, mely miatt megbénítottam magam, nehogy észrevegyen. Ez itt a probléma. És most hogyan tovább? Vagy itt hagyok csapot-papot, vagy elfogadom, hogy ebben én is benne voltam, tehát illene még folytatni a játszmát, persze egyensúlyban a szabadon szárnyalással. Hogy mindkettő meglegyen.

Eme gondolataimra nagyobbik fiam, a mesterem, ezt felelte: Ha így lekötözve ennyi termelést hajtottal végre, azért legalábbis egy Nobel békedíjat érdemelnél szerintem. Képzeld, mire lennél képes egy kétszáz tonnás ólommellény nélkül?

Annyira jót nevettem. Elszállnék. Lehet, a kétszáz tonnás ólommellény sem véletlen van? Hiszen a súly alatt nő a pálma is. Minden tanulás, lehet ez is az.

Milyen volt?

Milyen volt két kézzel élni?

Nem tudom már,

rajzolni, festeni, írni,

álom csupán.

Milyen volt fájdalom nélkül?

nem emlékszem,

egészség, mit nem értékelünk,

míg a mienk.