Az oroszlán barlangjában

Kora reggel szívdobogással és gyomorgörccsel ébredtem. Tudtam, nem lesz egyszerű a mai nap. Amikor a kórház elé értem, felhívott a barátnőm, hogy ott vagyok-e már? Éppen akkor értem oda és lerogytam a kőkerítésre, mielőtt beléptem volna. Persze, eltört a mécses. Minden sejtem tiltakozott, ide ne! Bár a szerda a rossz hírek napja, de a péntek se kutya.

08.11. Vannak elképzeléseim, és adott egy olyan intézmény, ahová SOHA nem akartam elmenni, mégis annak reményében, hogy megműtenek, rávettem magam. A mellkassebészeti asszisztens rögtön elküldött, hogy ez nem oda tartozik, próbálkozzak a fej-nyak sebészeten. Még jó, hogy nem küldött haza, csak tíz ajtóval odébb. Ott érdeklődtem. Elfogadtak, de mire behívtak, már tétován néztek.

- Mije van magának? – megutattam - De hiszen ez a kulcscsont alatt van, ez mellkassebészet! – méltatlankodott a nő. Felhívta őket és érdekes hangnemben közölte, hogy a hölgy abban a speciális kartartóban mellkassebészeti eset, mert a terime a kulcscsont alatt van. Oké. Vissza a feladónak, az asszisztens arcot vágott, de bevette a papírjaim. Utolsónak hívtak be tizennégy óra körül, nyolc után már ott ültem. A kedvesnek látszó molett ifjú orvos felháborodottan, fennakadt szemekkel érdeklődött, hogy tulajdonképpen mit akarok tőlük, miért mentem oda? Ez idegsebészeti eset. Onnan jöttem, ők ajánlották.

- Ki volt az az állat? Mondja meg a telefonszámát, azonnal felhívom! - kiabálta. Kiderült, nem is olvasta el a papírom. De eldöntötte, hogy ez nem műthető. A mellkassebészet ezzel nem tud mit kezdeni. Nehogy már ők oldják meg ezt úgy, hogy még az idegeket is megmentsék. Kis kioktató hangoskodás után visszább vett, mert én csendben néztem a reakcióját és nem öntöttem olajat a tűzre. Megnézte a puklit, mondta, hogy az nem érgombóc, az együtt van a lágyrésszel és jól besugarazva lehet, jobb lenne. Kiderült, hogy anno nem vállaltam a kezeléseket. Azt mondta, ezért van ez most. Egy telefonálgatós okoskával akadtam össze. Ne ítélj elsőre, ugye? Piknikus alkatából, meleg barna szeméből arra lehetett volna következtetni, hogy egy kedves orvos, akinek szíve is van. Kapásból hívott valakit, aztán még akart mást is, de mondtam, ne hívja az emlősebészetet, mert most sem fogok semmit bevállalni. Szinte már a haját tépte, hogy most akkor mit kezdjen velem, és önmaga megnyugtatására csak felhívott egy emlősebészt. Jelentette neki, hogy egy évvel ezelőtt volt emlőrák műtétem, kijavítottam, hogy tíz, és most egy áttét beszőtte a plexust. Mivel nincs onkológusom, kellene valaki, aki gondozásba vesz. A túloldalon csak hümmögött a másik orvos az áradatra, amit a nyakába zúdított.

- Le van bénulva a karja! – méltatlankodott.

– Ennyire? – kérdezte a másik orvos.

– Ennyire.

– Ajaj, no, nem baj, küldheted! – így elintézte, hogy hétfőn bemenjek egy emlősebészhez, aki gondozásba vesz, mert úgysem úszom meg.

- Jó lesz így? – kérdezte tőlem.

– Igen – hagytam rá. Épp harsányan telefonált valaki mással, aki közben felhívta, amikor csendben kioldalogtam tőle, nem is köszönt vissza. És még nem is tudja, hogy egy könyv mellékszereplője lett ezzel. Nem fogok elmenni hétfőn. No, most maradtam végleg magamra. Úgy értem, az orvostudomány magamra hagyott. A mai nap kizárólag arra volt jó, hogy megint megtudtam valamit, mégpedig a műtét hivatalos elnevezését: plexus felszabadító műtét daganatos környezetben.

Egyébként nem értem. A sebészek szeretnek műteni. Ja persze a gyorsan kész, egyszerű eseteket, mert abban van a pénz. Aztán miért akarják tudni, hogy van-e máshol is? Ezzel a műtéttel pusztán palliatív jelleggel is segíthetnének egy szenvedő betegen. De nem, ha az az öngyilkosjelölt nem vállalja be az általuk standard protokollt, akkor hadd dögöljön meg, nem segítünk. Hát innen is kiebrudaltattam magam. Különben attól nem félek, hogy bármikor nem vennének „gondozásba”, ha én is úgy akarnám. Hiszen rengeteg pénzről és jutalékról van szó. Valahol nagyon félresiklott minden, aminek a páciens issza meg a levét.

Ismét megnyugodtam, teljesen jól lettem a döntésem után. Ez ellen a terápia ellen minden sejtem tiltakozik. Tíz évvel ezelőtt óriási dilemmát okozott, hogy mit tegyek. Ám már akkor is, ha eldöntöttem, nem vállalom, megnyugodtam. Mára lelkiekben sokkal erősebb vagyok. Biztosan tudom, mit akarok és mit nem. Jelenleg ugyan fizikai mélyponton vagyok, hangosan és látványosan szenvedek, de biztosan tudom, a kemo- és sugárterápia nem megoldás, az nem ment meg semmitől. Sőt! Egy ismerősünk rokona büszkén jelentette, hogy az ismerős elvállalta a kezeléseket, mert ő csak az orvosokban bízik. Néhány héttel később örömmel újságolta, hogy már zsugorodott a daganat. Aztán pár héttel később tragikus hírt közölt, a gyógyuló, orvosokban bízó beteg meghalt.

Hazafelé a villamoson az jutott eszembe, hogy akkor két eset van: vagy hanyatt fekszem és megvárom a halált, megveszem a sírhelyet és a koporsót, vagy az a feladat, hogy nekem kell helyrehozni. Páromnak említettem, hogy magamra maradtam, mire rögvest tiltakozott, hogy ő itt van mellettem és segít zöldséget pucolni, meg amiben tud. Igen, de meggyógyítani nem tudsz.

- Hol van Jézus? – kérdezte - Hiszen én mindig jó keresztényként éltem, akkor most kérem, sőt, követelem, elvárom, hogy segítsen!

– Ez nem így működik. Egy Istenségtől nem követelhetsz, nem várhatsz el, csak kérhetsz és megköszönheted, ha megkaptad – ám továbbra sem tudott csak simán és alázatosan kérni. Viszont abban igaza van, hogy most már csoda kell. Egy Jézus kaliberű gyógyító. Aki csak itt a Földön számít csodának, tőlünk magasabb kategóriájú bolygókon teljesen természetes a betegek energiával, kézrátéttel való gyógyítása, valamint a halottak feltámasztása. Talán éppen ez a küldetésem, hogy ezt bebizonyítsam? Az a feladatom, hogy helyrehozzam ezt a hibát orvosi kezelések nélkül, energiával, tiszta gondolatokkal, fejben történő változással?