Az elfelejtett ebéd

Mielőtt erről beszélek, egy kis történeti és vehemenciai áttekintést szeretnék nyújtani. Gyermekkoromban is szerettem enni, persze leginkább olyasmit, ami a fogamra való volt. Apám és keresztapám hajlottak arra, hogy csak akkor kaptak puszit, ha adtak csokit. Imádtam a sütiket és a gombócot, keresztanya isteni finom tortaszerű krémesét még annál is jobban, még most is a számban van az íze.

Amint azután felnőttem, már nemcsak a nyalánkságok körül forgott a világom, leginkább a rántott dolgok, sült krumpli és rakott krumpli nyertek díjat nálam. Mértéktelen mennyiségben. Kifejezett kínszenvedés volt, amikor a cukorbetegség miatt be kellett osztanom az étkezést, nemcsak időpontokra, kalóriákra, de csökkentett szénhidrátmennyiségre is. Gondolataim folyton az evés körül forogtak, és az etetési időpontok határozták meg a napirendemet. Reggel hatkor kezdődött, aztán kilenc, tizenkettő, három és hat. Később, amikor itthon maradtam, a reggel hatos étkezést kihagytam, a reggelit áttettem akkorra, amikor ébredek. Ám az ebéddel nem sűrűn vártam délig, már félkor majszoltam. Este pedig elérhetetlen távolságnak tűnt a másnapi reggeli időpontja.

11.24. Ezek után fura, hogy mostanában szinte reggelizni sem akarok, mert nem vagyok éhes és nem kívánok semmit. Ilyenkor egy fél kiflit letuszkolok egy kis tejjel és kész. Az ebédidő is kitolódott egy óra felé. Nem vagyok éhes. Ma viszont, mikor kezdtem némi éhséget észlelni, rádöbbentem, hogy két óra elmúlt, vagyis elfelejtettem ebédelni. A hűtőben azonban nem találtam semmi érdekeset, ezért két szelet barna kenyér landolt a gyomromban, némi töpörtyűkrémmel megkenve.

Hát ezt is megértem! A mohó, falánk és telhetetlen zabagép általában nem éhes és ma elfelejtett ebédelni! Este azonban már vágytam egy kis rendes ételre, ezért a fiammal krumplit sütöttünk hal rudacskákkal. A felét tudtam megenni annak, amit elképzeltem.