Az akaráson túl

Legtöbb spirituális tanító arra buzdít, hogy ne foglalkozz a múlttal, mert az már megtörtént, úgysem változtathatsz rajta, ne merülj el benne. Ne aggódj a jövőért, mert az még nincs itt, és sohasem lesz itt, mert amikor itt van, az már a jelen, ezért élj a mának. Még gyermekkoromban én is eljutottam erre a következtetésre, mert sem az múlt pillanatot, sem a jövőt nem tudtam elkapni, pedig lótuszülésben azt gyakoroltam a házunk hátánál. Szerettem volna megállítani az időt, akkor biztosan képes lettem volna rá, de rájöttem, hogy nem, akkor is a jelen pillanat fagyna le. Sohasem vagy sem a múltban, sem a jövőben, egyedül a jelenben itt és most. A jelenben lenni, a jelen pillanatot megélni viszont nem olyan könnyű, mert amint nem figyelsz oda, máris elkalandoznak a gondolataid, és vagy a múltban, vagy a távoli elképzelt jövőben landolnak. És itt álljunk meg egy szóra! Ki is a spirituális tanító? Számomra az, aki mellett nem kell megszólalni sem, mert olyan magas a rezgése, hogy pusztán a JELEN-léte elég ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem és azonnal a jelenbe kerüljek. Elérte a Buddha állapotot, magas szinten rezeg, érezhetően vibrál körülötte a levegő. Mellette nem kell semmin agyalni, abban a pillanatban ott vagy, ahol lenned kell, megvilágosodik életed célja, megszűnik minden körülötted, leáll a vágtázó gondolatfolyam. Fényével megemeli a rezgésed. A lángoló farönk lángra lobbantja a pislákolót. Persze, nem csak ilyen tanítók vannak, illetve ebből akad a legkevesebb, de azért szerencsére néha fürödhetünk a fényükben. Manapság a legtöbb tanító az, aki már (remélhetőleg) találkozott ilyen mesterrel és maga is eljutott valameddig, ha nem is odáig. Kitanult egy „mesterséget” és azt oktatja a többi embernek. Tanító azonban nemcsak belőlük lehet. Mint már említettem, nem vagyunk egy hullámhosszon, tehát mind tanítók és tanítványok vagyunk egyszerre. Van, akitől mi tanulunk, van, aki tőlünk tanul, attól függően, ki hol tart a rezgésben. És itt most nem alá-fölérendelt viszonyról beszélünk. Mindenki ott van, ahol lennie kell, betölti azt a pontot, amely számára kijelölt hely. Nem érdemes tehát azon morfondírozni, hogy én, vagy te épp melyik szinten, vagy hol tartasz, mert ez nem számít. Akkor lépsz tovább, amikor eljött az ideje, ha elérkezett a következő lépcsőfok. Az ébredést biztosan észreveszed, mert az olyan élmény lesz, mint amikor egy ezeréves álomból ébrednél fel. Olyasmit is észreveszel, amit addig nem, és kezded felismerni, hogy ami eléd kerül, az mind jel, üzenet, ha már tudsz olvasni belőle. No, de térjünk vissza a tanításokra, melyek nemcsak, hogy nagyon hasonlóak, hanem szinte mind ugyanazok, bárki oktatja őket. Ugyanazok, mert nem lehetnek mások, hisz az Univerzumot egyazon törvény működteti, amelyben mind egyek vagyunk, összefüggünk, sokkal hasonlóbbak vagyunk, mint gondolnánk.

Nagyot fordult a világ. Manapság már bárhová lépünk, spiritualitás terem, még a vízcsapból is az folyik. Kövesd az álmaid, a vágyaid, azt tedd, ami jól esik, örömet okoz, akkor boldog leszel. Ám, ha körülnézünk, azt látjuk, hogy az emberek mégis szenvednek. Sokan nem tudják, még mindig nem hiszik el, hogy mekkora hatalom van a kezünkben, mi vagyunk saját valóságunk teremtői, akkora teremtő erővel rendelkezünk, hogy ezen (is) bármikor változtathatnánk, mégsem tesszük. Inkább elmerülünk a mocsárban és teljes szívvel-lélekkel hisszük, hogy nem tehetünk semmit, a körülmények áldozatai vagyunk. Mástól, másoktól várjuk a megoldást. „Valaki mondja meg, mit tegyek!” Mivel a gondolatok által beindított folyamatok teremtő erejűek, az történik, amit hiszünk, amit el tudnunk KÉP-zelni, vagyis magunk teremtjük azt a világot, amelyben élünk. Mindegy, mit hiszel, mit KÉP-zelsz el, megvalósul, akár azt hiszed, igen, akár azt, hogy nem, igazad van, mert megteremted, hited és gondolataid szerint alakul a világod. A vonzás törvénye, amit hittel kérsz, és várod, hogy megvalósuljon, az megvalósul. Amit el tudsz képzelni, azt megteremted. Bármit elérhetsz és mégsem biztos, hogy eléred, mert ha csupán egy cseppnyi kétely is megmételyezi a túlságosan nagynak, vagy elérhetetlennek vélt álmaid, máris megvétóztad azt. Akiknek rendíthetetlen kitartásuk van, lazán, mégis céltudatosan, de nem görcsös akarással törnek a céljaik felé, előbb-utóbb sikerül nekik.

Rengeteget írtam a szenvedésről, hogy amíg itt élünk és vannak vágyaink, melyeket látszólag sohasem érhetünk el, addig bennünk buzog a ragaszkodás, aminek megvalósulását pontosan a görcsös vággyal, akarással akadályozzuk meg, ezért szenvedünk. Valóban nehéz ezt a fajta lelki változást megélni, s feladni minden vágyunkat. A vágy evilági természetű. Élni, csak úgy, bele a nagyvilágba, amikor már semmi és senki sem számít, minden mindegy, jöjjön, aminek jönnie kell.  De lássuk csak, miből is fakad a vágy? Általában nem befelé, hanem kifelé fordulunk és a külső történésektől, a külső bőségtől várjuk a boldogságot, vagy azt, hogy kielégítsen bennünket. Egy-egy ilyen cél elérése után azonban belül még mindig ürességet érzünk. Lehet, hogy pillanatnyilag örömet okoz, de hosszú távon megmarad az üresség, melyet már képtelenek vagyunk elnyomni, vagy betömni egy újabb anyagi dologgal. Van egy pont, ami után ennyi már nem elég. Ilyenkor nagy összeomlásnak lehetünk tanúi. Ha eddig kifelé fordítottuk a figyelmünket, akkor ettől kezdve biztosan befelé irányulunk majd, megkíséreljük felismerni, kik is vagyunk valójában. Bizton állíthatom, nem azok, akiknek elsőre mondanánk magunkat. Nők-férfiak, anyák-apák, ilyen olyan foglalkozásúak. Nem. Ha befelé fordulunk, szinte MINDEN-t felismerhetünk és megtalálhatunk önmagunkban, mivel a belső utazás során egyre közelebb kerülünk a csodálatos éltető Forráshoz. Ha eddig arra törekedtünk, hogy minél inkább megéljük a boldogságot, az örömöt, mely mindenkinek mást jelentett, és mégsem sikerült tökéletesen, mostantól arra fogunk törekedni, hogy bármi jön, a lehető legnagyobb természetességgel fogadjuk azt, mintha eleve úgy lenne elrendelve. Vagyis, ha éppen fájdalom és szenvedés érkezik, merüljünk el benne bátran, mert amíg homokba dugott fejjel menekülünk előle a „csakazértis” pozitív hozzáállásunkkal, nem juthatunk el az akaráson túlra. Ezen a szinten polaritásban élünk, azt is el kell fogadnunk, hogy nem lehet mindig repkedni, az élet hullám, egyszer fenn, máskor lenn. S bármennyire is elértél egy csúcsot, onnan is vissza lehet esni. Miért? Mert ilyen az élet, ez az élet. Nem menekülhetsz előle, fogadd el. Vannak dolgok, melyeken át kell esnünk, és ha jót akarunk magunknak, akkor ne tanúsítsunk ellenállást, hanem menjünk bele, éljük át teljes mélységében. Igen, a szenvedést is, hogy túl tudjunk jutni rajta. Mai világunkban mindent túlkomplikálunk, ahelyett, hogy haladnánk az áramlattal.   

Ismeritek, amikor addig-addig akartok valamit, amíg végül már rálegyintetek, hogy nem számít, már nem fontos, inkább nem is kell? Abszolút nem számít, nem érdekel, feladjátok a görcsös ragaszkodást. Engedtek az élet áramlásának. És pont akkor hirtelen megvalósul az álmotok. Miért? Mert elengedtétek és ez által a megvalósulás útja szabaddá vált előtte. Ez az a pillanat, amikor az akaráson túlra jutsz. Már csak az a kérdés, ha ezt már néhányszor sikerült elérned, miért nem megy mindig? Az emberek még mindig benne élnek abban a miliőben, amelyben felnőttek, ahol elvártak tőle olyan dolgokat, melyekre nem biztos, hogy képesek voltak. Nem engedték szabadjára az érzéseiket, a vágyaikat, meg akartak felelni másoknak, másokra akartak hasonlítani, vagyis követtük az őseink által belénk plántázott mintákat. Több nagy sorsfordulónál azonban sikerülhet eljutni ebbe az állapotba, pl. amikor megérint a halál, mert olyan betegségen, vagy baleseten mentél keresztül, amikor világosan láttad, hogy amit most csinálsz, az fölösleges színház, és talán a létezés szempontjából egyáltalán nem fontos, illetve nem ez a fontos. Tudod, hogy néha a Pokolból látni legjobban Istent. Odaát, a túlvilágon, vagy a másik szinten ezek, amik itt történtek veled, semmit sem érnek, illetve csupán tapasztalatok, tanulások. Rájössz, hogy tévúton haladunk, nem ez a fontos, másra helyezzük a hangsúlyt. Mégis, amikor „visszatérsz az életbe”, lassan feledésbe merül ez az érzés, ez a felismerés és újra benne vagy a játszmában, ráadásul élvezed. Újra szenvedsz, szenvedhetsz.

Miért nem vagyunk képesek bölcsen mosolyogni, biztosan tudni, hogy minden így van jól? Elfogadni mindent feltételek nélkül úgy, ahogyan elénk tárja az élet? Ellenállunk, nem fogadjuk el azt, akik vagyunk, mindig többek, jobbak, vagy mások szeretnénk lenni. Kiválasztunk példaképeket, akikre hasonlítani akarunk, ahelyett, hogy elfogadnánk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ezek vagyunk, nem lehetünk mások, itt a Földön ezt a lényt testesítjük meg, ezen az úton haladunk, pontosan ott, ahol vagyunk. Kevesen vannak, akik, ezt így beismerik, de ha igen, még kevesen élik meg, élnek így. Ebből fakad a szenvedés. Aztán levonjuk a konzekvenciát, azt gondoljuk, az élet szenvedés, de mi szeretünk szenvedni, nem számít, mit hoz az élet, mégis ragaszkodunk hozzá. Szenvedünk, mert olyan dolgok elől menekülünk, melyeket nem akarunk átélni. Ebből fakad a vágy. Nem akarunk elmerülni abban az érzésben, abban a helyzetben, amelyben éppen benne vagyunk. Ezért akarunk minden áron meggyógyulni, elvágyódunk, távoli tájakra, ezért választunk folyton másik társat, lakhelyet, autót, vagy hasonló jelentéktelen dolgokat. Nem érezzük jól magunkat, mert nem akarunk abban a helyzetben élni, amibe a „körülmények belesodortak” bennünket. Sok tanító még buzdít is arra, hogy nem szégyen kilépni az ilyen helyzetekből, nem szégyen, sőt jó dolog, ha követed az álmaid, az örömöd, mert a boldogság érzése visz előre, egyre feljebb. Már taglaltam régebben, hogy a titok miért nem működik mindenkinél. Hát ezért, mert ha elmenekülünk attól, amit nem szeretnénk megélni, ha ebben a poláris világban csupán az örömöket hajszoljuk, akkor nem éljük meg teljességében önmagunkat, sőt, önmagunk elől menekülünk. Aztán csodálkozunk, miért olyan ismerősek azok a helyzetek, amelyek sorozatosan elénk kerülnek, pedig az egyikből, vagy akár már többől is sikerült megszabadulnunk, de valójában csupán elmenekültünk. Menekülés közben születnek a vágyak, az elérhetetlennek vélt célok. Megfeszülünk, szétrobbanunk, hogy kikerüljünk ebből a mókuskerékből, miközben legmélyen, legbelül egyre inkább világossá válik, tudjuk, hogy semmi sincs véletlen, nem véletlen vagyunk ott, ahol, vagyis azt kell, megéljük. Ebből a folyamatos ellenállásból fakadnak az olyan „népbetegségeknek” titulált üzenetek, mint a rák, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, stb. Ha ezekkel kerülsz szembe, ideje az önvizsgálatnak. Ám ehelyett szintén azt tapasztaljuk, hogy mielőbb meg akarunk gyógyulni, eltüntetni a tüneteket, hogy ne is lássuk, semmi nyoma ne maradjon a jeleknek. Ha ezt tesszük, úgyis visszatér, ráadásul még elemibb erővel. A test a lélek színpada, belső világunk visszatükröződik a külsőnek vélt megjelenésünkön. Valójában azonban nincs sem külső, sem belső, minden mi vagyunk, EGY-ségben. Azt hittük, abból ered a szenvedés, hogy nem érhetjük el az olyan vágyainkat, amelyek teljesen távol állnak tőlünk és az élethelyzetünktől.  Pedig pont fordítva van. A vágy a szenvedés következménye. Abból fakad, hogy nem érzed jól magad, nem fogadod el, aki valójában vagy, ezért szenvedsz, és elérhetetlen vágyakat kreálsz.

Mi a teendő? De hiszen tudjuk, illetve tudunk róla. E sorozat második részében írtam arról, hogy tudni, vagy tudni róla, nem ugyanaz. Mert ha valamit tudok, akkor azt élem, megélem, és nem csupán beszélek róla. Ez nemcsak árnyalatnyi különbség, vagy játék a szavakkal. Tehát éljük meg bátran a szenvedést is, ne meneküljünk előle, az élet itt és most zajlik, ami azt jelenti, hogy mindent magába foglal. Jót is rosszat is, kellemest és kellemetlent is, szenvedést és boldogságot is. Dolgod van vele, ezért kerül az utadba, nem menekülhetsz tőle. Ha megéled a szenvedés mélységes bugyrait, mint ahogyan én is, egyszer biztosan eljutsz az akaráson túlra. De közben ne akard, ne méregesd, hol tartasz most. Nemrégiben írtam egy cikket „Még mindig itt tartok?” - címmel. Mert nemcsak én magam, hanem a körülöttem élők is azt latolgatták, hogy már annyi mindenen keresztülmentem, annyi mindent megéltem/megírtam, és még mindig képes vagyok szenvedni? Nos, igen, képes vagyok szenvedni, megélem a pokol mélységes bugyrait, amíg el nem jutok az akaráson túlra. Nem menekülök, hanem ott élek, ahol élnem kell, akként, akinek lennem kell. Nagyon sok mindenben sikerül már túljutnom az akaráson túlra, felülemelkednem a görcsös vágyakon, de még bizony rengeteg dolog hátra van. Még mindig megfeszülök egyes dolgokban, melyek komoly tünetekkel bombáznak. Amikor képes leszek mindent elengedni, amikor valóban semmi és senki sem számít már, akkor eljutok az akaráson túlra. Azt az állapotot nevezzük szabadságnak, Buddha állapotnak. Amikor fogadod, ami jön, engeded, aminek mennie kell, pontosan TUDOD, hogy ott vagy, ahol lenned kell, az vagy, akinek lenned kell. Már nem menekülsz, már nem félsz, bátran megéled önmagad. Ez a boldogság. Maradj nyugton, csendesedj el, és éld meg a legnagyobb viharokat is. Igen, fájdalmas lesz a tornádóval ütközni, de a közepén csend van, mélységes csend és nyugalom, mintha nem történne semmi, próbáld ki, éld meg! Csupán így juthatsz el oda, ahol a MAG van, amikor már minden fölösleges sallang lecsiszolódott rólad, kihámoztad magad a csomagolásból és megtalálod önvalód lényegét. A hatalmas tomboló vihar elsöpör mindent, amire nincs szükséged. Tudod, hogy MINDEN benned van, a fény és az árnyék, az élet és a halál, és a középponton mindez boldog békében nyugszik. Vannak vágyaid, de azok már valódi választáson alapulnak. Megszűnt benned minden ellenállás, megszűnnek a belső, ezáltal a külső konfliktusok is. Bizony, erről is tudtunk már, olvashattuk jó pár helyen, ám most válik valósággá. Most jött el az ideje. Semmit sem szabad siettetni, ki kell várni, amíg felérünk hozzá. Türelem, mindennek eljön a maga ideje. S ha már így élsz, akkor vagy közel, akkor érsz el a Forráshoz.