Álmok

Ma ismét furcsát álmodtam. Előbb persze az óvodában dolgoztam, majd egy kórház következett, ahol egyik pillanatban ápolónő, a másikban beteg minőségben voltam jelen.  Arra nem emlékszem, melyik szerepemben tetszelegtem épp, amikor négyes ikrek születtek. A legkisebb elég satnyácska lett, és szóltak, hogy hagyhatom abban a pelenkában, amiben van, és már enni se, inni se adjak neki, mert úgyis meghal. Ekkor odaléptem az inkubátorhoz, és sajnáltam, hogy úgy néz ki, mint egy csupasz kismadár, ráadásul szürke a bőre. Azt mondtam neki: Bizonyítsd be, hogy tévednek! Innen szép nyerni, amikor már mindenki lemondott rólad! Bizonyítsd be, hogy nincs igazuk, nem ők döntenek! Erre ébredtem.

Az álmok mindig jelképesek, jelentenek valamit. A távgyógyító hölgy szerint is nekem üzentek, méghozzá az utolsó mondattal. A beteg gyerek akár a másik énem is lehet, aki épp feladni készül, de megszólítottam saját magam, amivel arra ösztökéltem magam, hogy ne adjam fel. A négy gyerek azonban azt is jelentheti, hogy a test – lélek – szellem már egészséges bennem, de az önmagamba vetett hitem még nem, ő a negyedik baba. A hölgy folyton biztat, hogy jobb lesz, és már megyek kifelé, de ha minden nap rosszabbat tapasztalok, nehéz elhinni. Igen, arra koncentrálok, mert egyre elesettebb vagyok, és nem szeretem a kiszolgáltatottságot. Pedig most olyanok segítségét is elfogadtam, akikét amúgy sosem akartam volna. „Hidd el, megérdemled, hogy szeressenek, és egy csodás ember vagy, az Atya is azért küldött, hogy ezt a csodát megmutasd nekünk és szebbé tedd az életünket és a világot.”

04.19. Sajnos reggelre még rosszabbul lettem. Annyi erőm sincs, hogy a szobavécén megüljek. A bal lábam is olyan lett, mint a jobb, azaz deréktól lefelé vége mindennek. Tegnap még fel bírtam emelni a bal lábam, igaz, nehezen, ma már azt sem. Hányszor kértem, hogy legalább a bal lábam maradjon meg és nem. Úgy látszik, semmilyen kérés nem használ. Már nem kérek semmit, legyen, ahogyan lennie kell. Iszonyúan rosszul voltam délig, hányingerem volt, remegtem. A pisilés nem megy, csak ha felemelnek, de akkor zuhog magától. Az alhasam nyomásra érzékeny és fáj. A jobb lábam, néha a bal is, csípőből behúzza a görcs és rendszeres időközönként rángatózik. Már nincsenek könnyeim, csak tétován nézek, mi jöhet még? Hogyan legyek így bizakodó? Mondogatom, hogy szeretet, áldás, bőség, egészség járja át minden sejtem, hallgatom a pozitív megerősítéseket, nézek csodás videókat, de…

Megkérdeztem a kvantumgyógyító hölgyet, vajon most mit üzen neki a lelkem? „Gyengének érzem és fáradtnak a tested és a lelked is. Ugyanakkor sok fényt éreztem és nyugalmat, békét. Nem kért gyógyítást.” Fényt és békét? Talán a távgyógyító hölgy jelenlétét érezte és talán a lelkem azért nem kért gyógyítást most.

04.20. Gyakorlom a jóra koncentrálást, ezért nem mondok semmit.

Drága kedves kolléganő barátnőm kezdeményezésére már harmadik hete hozzák nekem az ebédet. Hol ketten, hol ő egyedül. Aztán bekapcsolódott egy harmadik, most meg egy negyedik kolléganő is. Ebben nemcsak az a jó, hogy ételt hoznak, hanem az is, hogy magukat, az arcukat, a mosolyukat, a régi szép időket és a szeretetet. Ez mindennél többet ér, felvillanyozzák a napjaim. Mikor már-már kétségbeesetten magam alá kerülnék, megérkeznek, és együtt nevetünk. Ha csodával határos módon sikerül ebből kijutnom, azt most nagyon sok EMBER segítségének és összefogásának köszönhetem. Nemcsak láthatatlan segítők, hanem hús-vér támogatók is mellettem állnak. Hálás vagyok, ez az igazi csoda, ez a szeretet.

04.21. Reggel meghúzódott a jobb bordaív alatt, amikor megemeltek. Iszonyúan fáj. Később a fiam dereka megroppant, a páromnak meg a hasa húzódott meg. Ketten sem bírnak már kiemelni a szobavécére. Pedig már a vizelet és székletürítés is csak úgy megy, menne. Nem bírom magam ülve tartani. Reggeltől rosszullét és étvágytalanság kerülgetett. A két béna lábam lufi méretűre dagadt, és a jobb nyiroködémás kezem is feldagadt. Napok óta nem tudom befáslizni, annyira elengedte magát a karom, csak lóg, mint egy rongy. A karharisnyát is úgy cibálják rá. Minden pozitív gondolat ellenére megfordult a fejemben, hogy ez már a vég?

Sajnálom szegény fiamat, aki bár minden nap hangos nem tetszését fejezi ki a leépülés és az állapotrosszabbodás miatt, mégis titkon talán hisz benne, hogy jobb lesz, még lehet jobb. Már többször kérte, ne adjam fel, próbáljuk ki még együtt az új házat. Ott talán jobb lesz, szép környezetben, tágas helyiségek, mindennek meglesz a helye. Ennek ellenére minden nap szóba kerül a halálom. Rákérdez, megérem-e a reggelt, vagy a nyarat? Azon tanácskozik, most az a sorsa, hogy végignézze az anyja szenvedését a haláláig? Annak könnyű, aki távolból csak hall róla, de nem látja, nem él benne. Anyukám és öcsém is csak tanácstalanul ingatják a fejüket, mit kellene tenni, hogy javuljon végre, csak egy picit? Tétován fekszem az ágyon és bámulom a mennyezetet, még mindig nem hiszem el, hogy ágyhoz lapultam és nem vagyok képes felállni, kimenni az udvarra, vagy a konyhába, de amikor megpróbálom, nem mozdulnak a tagjaim. Annyira hihetetlen, ami velem történt. Vajon miért? Komolyan, már nem is a fájdalom a legborzasztóbb, hanem a tehetetlenség és a kilátástalanság.

04.22. Anyukám és öcsém már reggel megérkeztek. Főztek, sütöttek palacsintát és annak ellenére, hogy tegnap kora estétől nem pisiltem, nem lettem rosszul. Viszont borzalmasan gyenge vagyok. A tegnapi húzódás a jobb bordaív alatt szörnyen fáj. És a karom, meg a vállam… Este ecetes vízben áztattuk a lábam, reggelre picit mintha lejjebb ment volna. Borzasztó, hogy ülni sem tudok, eldőlök.

Megint egy álom: talán a fénytestem láttam. Feküdt és világított, telis tele hálózva, mintha ideg- vagy véráram lett volna, de volt benne egy vörös folt, aminek feketéllett a közepe. Azt igyekeztem kitörölni, hogy ott is olyan legyen, mint a többi. Talán erre ébredtem és rögvest gondoltam, hogy átadom neki a mérhetetlen fájdalmam.