9. Ha a lelked rendben van

2014.04.17. : Ha a lelked rendben van, nem hatnak rád a mérgek, nem érnek „csapások”. Éppen előző nap kérdezte valaki egy cukorról szóló cikk alatt:

„Hát én nem tudom, hogy ez-e a teljes igazság, vagy ez is csak a részigazságok közé tartozik. Ezek szerint ne együnk salátát, kenyeret, húst, mézet, savanyúságot, ne igyunk gyümölcsleveket, és sorolhatnám még mi mindent, amiben cukor van. Úgy látszik, hogy én szerencsés ember vagyok. Hatvanhárom éves múltam, soha nem voltam beteg, orvosnál utoljára harminckilenc évvel ezelőtt jártam, amikor megszültem a lányom. Mindig azt ettem, amit a szervezetem igényelt, amit megkívántam. Különösen sok salátát, mézet, a savanyúságot pedig egyenesen imádtam, és ma is rendszeresen eszem, de a kenyérrel sem szűkösködtem soha. A gyerekeim vagy két éve rábeszéltek, hogy csináltassak már egy vizsgálatot, mondván, bár egyértelműen látják, hogy jól vagyok, na… de azért ebben a korban lehetetlenség, hogy az embernek semmi baja se legyen. Szót fogadtam, és annak érdekében, hogy megnyugodjanak, elmentem az orvoshoz. Az eredmény: tökéletes egészségnek örvendek. Vérnyomás, szívműködés, gyomor, tüdő, egyszóval mindent rendben találtak. Ez hogy lehetséges? Igaz nem eszem magam tele cukorral és egyéb édességekkel, de ha időnként megkívánom, annyit eszek belőle, amennyi jól esik, a kávémba is teszek cukrot, igaz keveset, és minden ételbe, amibe szükségeltetik, szintén használom a cukrot. Ja és rengeteg gyümölcsöt és salátát, zöldséget eszek, emellett minden étkezés után megiszok egy kisebb pohár vörösbort is. Valaki mondja meg nekem, hogy akkor az én esetemben mi a helyzet, hogy lehetek makkegészséges a hatvannegyedik életévemben is?”

Erről beszélek!

Akinek a lelke rendben van, nem számít, mit eszik. Persze azért nem árt a mértékletesség. Ő nem az a fajta, aki az evéssel pótolja a boldogságot. Nem! Azt eszi, azt teszi, ami jól esik, amit megkíván, amit szeretne, és ez megóvja minden betegségtünettől. Az élet célja az, hogy azt tegyük, ami jóérzéssel tölt el. Ekkor lehetséges ilyen makkegészségesnek lenni még százévesen is. Ehelyett aggódunk, rágódunk, marjuk magunkat és másokat is, csoda, ha belebetegszünk a problémáinkba, azután, ha kiderül valami, rögzítjük és tovább göngyölítjük? Aztán azt mondjuk, ilyen a mai világ, de a világ olyan, amilyenné mi tesszük!

No, de térjünk vissza a saját problémáimra. Vajon mit üzent ez most nekem? Esetleg nem nekem, hanem a környezetemnek?

Bizonyára az eddig leírt gondok vezettek el idáig. Ismét elkapott a gépszíj, felpörgött a taposómalom, amiből nem láttam kiutat. Furcsa, de a diagnózis után végtelen nyugalom vett erőt rajtam. Környezetem sem sokat tépelődött ezen, ismernek, tudják, megoldható. Igen, megoldható, van kiút, ha én is akarom.

Párom este megint elővette a jobbik arcát.

– Erzsi, még ne írd le magad, ne add fel, neked még élned kell, mert te megérdemled! Mert te… olyan… tündéri lény vagy!

Hát elképesztő!

Milyen szavak rejtőznek még odabenn? Nevetnem kell. Miközben nem érzek semmit. Semmi rosszat, változást, idegeskedést, semmit! Nyugodt vagyok!