Lángoló farönk

 

 

December 5.

Sokat beszélgettem olyan emberekkel, akik már a megvilágosodás felé haladnak, sőt vannak, akiknek már majdnem sikerült. Találkoztam velük, rengeteget segítettek őszintén, minden elvárás és viszonzás nélkül. Hihetetlen ez a boldogság, feltétel nélküli szeretet! Nagyon szeretnék ilyen lenni! Csodálatos jelenlétükkel, fényükkel beragyogják az életem…

A megvilágosodás felé vezető útról beszélgettünk.

A nők az ilyesmire érzékenyebbek, fogékonyabbak, könnyebben megy nekik, mint a férfiaknak, mert eleve érzelmi lények. Erre A jót nevetett, mondván mégis minden jó mester férfi!

Van benne valami… talán azért, mert ha egy férfinek sikerül, akkor sokkal nagyobb az átalakulás, mert neki nehezebben ment, hát látványosabb!

Bár engem nagyon ural az elmém, nagyon nehéz kikapcsolnom, mindent fel akar fogni, meg akar magyarázni, mindent tudni akar, mindent kategorizálni, bedobozolni, kézzel foghatóvá tenni…

Ezek után szinte csodálatos, hogy sikerült megéreznem az energia illatát, és látnom a fényeket, a kezem „lényegét” , és az aurát…

Visszatérve a barátok segítségére, ma például, kölcsön kaptam A. J. Christian előadás hangfelvételt dvd lemezen. Meghallgattam a négy előadás témája: a szerelem, a féltékenység, a születés, és a halál.

Ezen alaposan elcsodálkoztam, rengeteg igazságot fedeztem fel benne. A barátaim szerint, és belülről tudom is, meg aztán valójában már máshol is olvastam róla…

A tudás bennem van mélyen elrejtve, csak felszínre kell hozni!

Mindenkinek valami más kell ahhoz, hogy előjöjjön, amit mindig is tudott. Egy idézet, egy könyv, egy személy, egy esemény, egy szó, egy dal, egy film, vagy bármi, amitől beugrik! Hátha ez lesz az! Nekem bejött! Ettől is sok felismerésem lett! Teljesen elképedtem, felfedezni véltem a Most hatalmának igazságait. Nagyon tetszett, amikor azt mondta, hogy a megvilágosodás útjára lépett embernek sokat segít, ha olyan közelébe sikerül kerülnie, akinek már sikerült, mert a hasonlatával élve egy kissé meggyulladt farönköt, ha beteszünk a lángoló farönkök közé, akkor az is fellángol, sokkal jobban és hamarabb fog égni.

Azt hiszem, már a meggyulladt farönk vagyok, akinek sikerült lángoló farönkök közé kerülni, de még nem gyulladtam meg eléggé! Még mennem kell a lángolók közé, még szükségem van a tűzre, hogy jobban lángolhassak! - Hogy a lángolásom megmaradjon akkor is, ha egyedül vagyok a nem égő farönkök között, hogy én gyújthassam lángra őket! Ó! Ez a lángolás nagyon tetszik nekem, ez a lételemem!

Ismét rájöttem valamire…

Minden megvilágosodás útjára lépett mester a saját tapasztalatain át, a saját felismerésein át jut el a titokhoz, aztán ezt kezdi hirdetni valódi valóságként, bár mindenkinek más ez a titok, más ez a valóság.

Ezért mindig úgy éreztem, hogy mindenkinek saját izmust kell kialakítani, nem szabad ész nélkül, gépiesen követni semmit. Ki kell válogatni a számunkra elfogadható tanokat, elveket.

Erre rájöttem akkor is, amikor a 8 körkérdésemet feltettem különböző embereknek! Mindenki másként válaszolt… a kérdések valójában az én kérdéseim voltak, csakis én tudhatom a válaszokat! Ebben az élethelyzetben, ebben a testben, ebben a környezetben a válaszok csakis bennem lehetnek, mélyen, legbelül, azok lesznek az igaziak. A mesterek válasza annyiban segíthet, hogy felszínre törhet miattuk a bennem rejlő válasz.

 

Este filmet néztünk a párommal, amikor kisebbik fiam köhögését hallottuk a szobájából. A párom azonnal lement megnézni, mi a helyzet, ugyanis éppen aznap elment a bátyjához, ott Mikulásozik. Neki az a legnagyobb ünnep.

Az apjával sokszor vitatkoznak, mert bizonyos dolgokban nem értenek egyet, szerintem teljesen egyformák, de ők ezt nem így gondolják! A lényeg, hogy mérges, amiért ilyen az apja. Mondtam neki, hogy pont ilyennek kell lennie, és azt is tudnia kell, hogy ő választotta! Azért vagyunk vele, mert tanulunk tőle.

Amikor nincs itthon a gyerek, az apja aggódik, keresi, félti, ha itthon van, akkor szóval ostorozza, hátha segít valamit. Most is így volt!

Tudtuk, hogy nincs itthon, de mind a ketten hallottuk, hogy 20.47 perckor köhögött. Akkor lement keresni, hívtuk a telefonjaikat, a kicsié itthon volt, a nagyobbik kikapcsolta, egész este nem tudtuk felhívni.

Nem tudom, mi lehetett az a hang? 

Mindketten hallottuk, tehát nem képzelődtünk. Egészen biztosan, félreérthetetlenül a fiúnk hangos köhögése volt!

 

Nekem sejtelmeim támadtak, a nagyobbik nagyon belement az asztrálutazás témába, már többször mesélt a kicsinek a test elhagyásáról. Tudtam, hogy ilyen esemény állhat fenn, esetleg sikerült elhagynia a testét, és nem tudott visszamenni… Mégis nyugodt voltam, de azért próbáltuk őket hívni telefonon többször is, még késő éjjel is, sikertelenül…

 

December 6.

Éjjel nagyon furcsákat álmodtam a tegnapi események hatására, az álmaim nagyon érdekesek mostanában. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egyik mester meglátogatott, és bemérte a szobát, hogy jó helyen fekszünk-e, azt mondta, a szoba jobb helyen nem is lehetne… persze ez csak álom volt.

Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy egy hang kérte, írjam le, hogy mi mindennek kell pont így lennie. Én pedig, mint egy iskolában írtam a papírra, pont ilyennek kell lennem, így kell kinéznem, itt kell lennem, pont így, ahogy vagyok, pont most, minden így van jól. A körülöttem élőknek is pont ilyennek kell lennie, minden így van jól, ahogyan van!

Ezen felébredésem után is elgondolkodtam…

Igen, hiszen én szeretek Brátán Erzsi lenni, szeretem, aki vagyok, szeretek itt élni, szeretem a környezetemet, örülök, hogy magyar vagyok, az anyukám az anyukám, hogy a családom is megfelel az elvárásaimnak. Végigvettem, mi az, ami miatt örülök, hogy itt vagyok, hogy én vagyok, hogy most vagyok!

Ibi barátnőmnek írtam erről. Megkérdeztem tőle, szerinte sikerült apámnak megbocsátanom, vagy csak mondom, csak úgy érzem, de nem teljes a megbocsátás? Szerinte lehet, hogy csak mondom, örült a folyamatos felismeréseimnek…

Érzem, egy folyamatban vagyok benne, azt is érzem, hogy le kell írnom, mert az megnyugtat. Hiába kell elfelejteni a múltat, hiába kell a jelenben élni, számomra, az elmém számára fontos a megörökítés, hátha máson segíthet, aki elolvassa majd. Meglátja, hogyan mentem én az utamon, hátha neki én leszek az az egy billentés, amitől felszínre tör belőle a benne rejlő tudás.

Akkor most következzen a ma éjjeli álmom…

Éjjel hallottam mozgásokat is fiam szobájából, pont olyan volt, mintha itthon lenne, mozgolódott, számítógépezett… egyfolytában úgy éreztem, hogy itthon van…

 

Az óvodában voltam álmomban, a csoportomban, de a gyerekeket már nem ismertem, újak voltak. Azonban nem hagytak békén, beszéltek hozzám, ölelgettek. Keresgéltem a kedvenc dobozomban, ráleltem egy szép kék karkötőre, amin gyöngyök voltak, ezt kivettem belőle, mondtam, hogy ez a kedvencem, felvettem a karomra. Pont olyan érzés volt, mintha ott lennék közöttük. Egyik kolléganőm kölcsön kért tőlem 6000 Ft- ot, adtam neki, azt mondta nincs nála pénz, de venni szeretne valamit, majd holnap megadja. Aztán fényképész jött, aki mutogatta a referenciaképeket. Ugyanez a kolléganő megkérdezte, hogy mi a véleményem az A4 – es méretű nagyításról, mert az csak 1000 Ft- ba kerül, és milyen jól nézne ki az unokája ekkorában. Nekem is tetszett, így megrendelte a képet.

 

Ezután kimentünk az utcára, ahol érdekes aszfaltozott úttest volt, egy hatalmas domb tetején voltunk, amit mély völgy követett. Találkoztam több emberrel, álltak autók az út szélén. Ott volt egy fiatal lány, aki a doktornő két kisgyerekére vigyázott, de nem bírt velük. Motoroztak, bicikliztek. Több kisgyermek szaladgált körülöttünk. Eközben észrevettem, hogy az úttestet keresztben teljesen elfoglalták, ha jön egy autó, akkor el sem tud menni, ennek hangot adtam. Akkor mindenki arra utasította a gyerekeket, hogy menjenek le az úttestről, húzódjanak félre, de senkinek nem fogadtak szót. Az úttest jobb oldalán egy gyönyörű kék szemű kislány ült a kicsi motorján, göndör vörös hosszú haja volt. Rám nézett csodaszép szemeivel, én lehajoltam hozzá, megkértem, menjen el az útból, mert jönnek az autók. Tényleg jött két autó, a kislány szó nélkül megfordult, lehajtott az út szélére, és elmotorozott. A többiek csodálkoztak, hogy nekem szót fogadott a kis angyalka. Akkor mindenki félrehúzódott, az úttest átjárható lett, jöhettek az autók.

 

Ezután egy másik filmkocka következett, azt hiszem, anyukám szobájában ültem az ágy szélén, de nem teljesen olyan volt, mint a valóságban, hanem keveredett a mi szobánkkal.

Egyedül ültem, vagy inkább félig feküdtem, amikor apám megszólalt mellettem, egyszer csak ott ült, mintha eddig is ott lett volna. Pont úgy nézett ki, mint amikor élt, előtte volt a járókeret.

Nem hittem el, hogy ott ült előttem teljes valójában, hiszen tudtam, hogy meghalt! Kinyújtottam a kezem felé szép lassan, megérintettem a hátát óvatosan, éreztem a csontjait, a vékony kis testét, igen, ő volt az, teljesen igazi testben, megfoghatóan. Akkor felé nyújtottam a kezem, és megfogtuk egymás kezét, melyet magam elé emeltem. Megnéztem a kezeit, pont olyanok voltak, mint életében, szép formájú körmei, kicsit szőrös kézfeje, ráncos keze…

- Te vagy az, papa? Tényleg te vagy az? Hogy lehetséges ez? – kérdeztem tőle.

- Igen, én vagyok! – felelte. Közben hosszú, fehér szakálla nőtt a szemem láttára.

- Jé! Fehér a szakállad! Megnőtt! – kiáltottam fel. Közben arra gondoltam, olyan, mint a Mikulásnak. Amit gondoltam, apám azt is hallotta, szavak nélkül beszélgettünk…

- Igen, megnőtt! – mosolygott.

Eszembe jutott, hogy életében sohasem öleltem át, már 32 éve, nem tudtam neki megbocsátani sok dolgot, amit elkövetett ellenünk. Ezért 32 éve kizártam a szívemből, aztán az érzelmeim úgy változtak vele kapcsolatban, ahogyan én magam az évek során. Először mélységesen, és teljes szívemből gyűlöltem, utáltam. Aztán csak haragudtam, nem bocsátottam meg a tetteit, majd, amikor olyan nagy beteg lett, akkor sajnáltam, de szeretni nem tudtam többé, falat vontam kettőnk közé. Kizártam teljesen, aztán meghalt, már soha többé át sem ölelhettem, nem mondhattam meg neki, hogy mégis szerettem. Látszólag megbocsátottam, úgy éreztem, amikor meghalt, sajnos mégis itt maradt egy tüske bennem, amit nagyon nehéz most eltűntetni! Sajnálom, szegényt, úgy kellett leélje az életét, hogy a tettei miatt a lánya ennyire kivetette a szívéből. Pedig csodálatos dolog volt az agykontroll tanfolyam záróakkordjaként újra kisgyermekként a szívembe tenni őt, de mégis… az életben nem tudtam újból szeretettel átölelni. Hiányzott ez a szeretet, az apai szeretet… Azt hiszem, Ibi tudta ezt mindig, hogy ez még nem lezárt ügy nálam…

Arra kértem, hogy menjünk, álljunk fel, még fogtam a kezét. Sikerült neki felállni, megvolt a két lába. Eközben megint megfiatalodott, kb. 40 évesnek látszott, barna volt a haja ismét.

- Te tudsz járni? Visszakaptad a lábad? – kérdeztem tőle.

- Igen, tudod, az Telonban nem úgy van, mint itt… hamarosan mennem kell, csak kis időre engedtek… - mondta.

- Miért? – kérdeztem, miközben jó alaposan átöleltem, és úgy maradtunk ölelve egymást. Csak álltunk, és mély szeretettel öleltük egymást, szíve a szívemhez ért, mert ugyanolyan magas volt, mint én.

- Nemsokára megkapom a …… t, és akkor már Pé lehetek…- mondta, nem értettem, hogy mit kap meg, de tudtam, hogy olyan beavatás féle lehet… akkor már méltó lesz valamire, egy magasabb szintre léphet.

- Mi az a Pé? – kérdeztem tőle még mindig ölelve.

- Mert Ré az a napisten, de mi az a Pé? – firtattam tovább.

- Tudod, Telonban minden más, minden másképp van… - mondta. Közben a háta mögött a falon megjelent egy írás, amit elolvashattam, a fejem a jobb vállán nyugodott ölelés közben. Fekete lett a fal azon a részen, és piros, lángoló betűkkel égett rajta az írás. PHÉ :  ….. és ott volt a definíció, hogy mit jelent, az alatta lévő sorban Telon is le volt írva! Olyan volt, mint egy könyv, ami most íródik, direkt nekem, de nem engedték meg, hogy ébren is tudjam a választ, hát csak álmomban voltam biztos benne, hogy mit jelentenek ezek a szavak.

- Ha Phé leszek, akkor már többé nem jöhetek, de vigyázok rád! – suttogta, ez már nem olyan volt, mint amikor a fülembe súg valaki, hanem olyan volt, hogy ez a „vigyázok rád” körülölelt, mint a szél körüllengett, arcomhoz ért, megsimított lágy szele, és illata. Olyan volt, mint amikor a friss tavaszi szellő átölel, mindenütt ott van körülöttünk… eddig tartott az ölelésünk, szertefoszlott, benne maradt a levegőben, tudtam, hogyha tényleg magasabb szintre lép, akkor többé nem jöhet haza, de boldog voltam, hogy itt volt a teste is, olyan valóságos volt, olyan jó volt, úgy örültem, hogy elmondta ezt nekem. Akkor már ismét az ágy szélén ültünk az időtlen végtelenségben és boldogságban, szeretetben, szinte testek nélkül, könnyedén, szinte lebegve, szavak nélkül beszélgettünk. Tudtam, hogy nemsokára mennie kell, de élveztem a pillanatot. Éreztem, hogy egy vagyok vele, és a világmindenséggel, amely csodálatos, határtalan, gyönyörű.

- Megsúgom neked azt is, néha tettem egy – egy darab fát a tűzre, hogy ne aludjon ki a láng! – lehelte sejtelmesen mutatva az ujjaival, felállt elém, majd szép lassan szertefoszlott, eltűnt.

Az álom hatása alá kerültem teljesen, biztosan tudtam, hogy apám meglátogatott, és hamarosan tényleg magasabb szintre lép, amikor többé már nem ölthet testet nekem, nem látogathat, de megígérte, hogy vigyázni fog rám.

Elképesztő dolog ez!

Teljesen igazi volt, megtapintottam, átöleltem!

Azt mondják, az álom igazi, az álomban él az ember igazán, olyankor mi is odaát vagyunk, csak egy ezüst szál tartja fenn a kapcsolatot a testünkkel, hogy vissza tudjunk jönni!

Azt is tudom, hogy a halál előtt már 9 nappal itt vannak vele, előkészítik a távozásra őt és a családot is. Most emlékeimben kutattam, milyen jeleket fedeztem fel én, milyeneket a család? Egy héttel a halála előtt voltunk otthon. Éppen reggelizett, tejben áztatta a kenyérdarabokat, mert nem tudta elrágni, lévén, már csak 1 db foga volt. Akkor úgy ült ott, mint egy ártatlan kisgyermek, megsajnáltam. Anyukám mondta, hogy neki már csak olyan kivehető alsó –felső fogsort lehet készíttetni. Még azt is hozzátette, nem biztos, hogy apám hordaná. Erre apám azt mondta, miért ne? Azon tűnődtünk, lehet, hogy mégis hordaná, hiszen a műlábát is milyen szorgalmasan hordta! Igen, megegyeztünk anyukámmal, majd nyáron elviszi a fogorvoshoz, és lesz műfoga, hogy tudjon rendesen enni. Apám beleegyezett. Anyukám megsimogatta a fejét, mint egy kisgyereknek.

(Ennek csak az volt az akadálya, ki vigye el a fogorvosig, mert járni nem tudott, a szállítása is elég körülményes, akinek van autója, az mindig dolgozik…) Továbbra is olyan kis ártatlan gyermekként ült a széken a járókeretére támaszkodva, nézett egy pontra ki az ablakon. Ezt már régebben észrevettük, hogy nem érdeklik azok a dolgok, amik eddig, csak néz a semmibe kifelé…

Eddig mindig segített diót törni, babot, borsót pucolni, a tűzön lévő ételre figyelni, hozzászólt a beszélgetésekhez, de mostanában már csak magába fordulva ült, mélyen elgondolkodva, anyukám szerint éjjelente imádkozott…

Ha tudtam volna, hogy aznap látom utoljára?

Vajon akkor minden másképp lett volna?

Így utólag visszagondolva… Amikor a fogsorról volt szó, megfordult a fejemben, arra talán már nem lesz szükség…  A karácsonyi ajándékozásnál ott motoszkált bennem, hogy szegény apámnak mindig ugyanazt viszem, mert mit lehet neki már vinni, ha egy helyben van egész nap. Ruha nem kell neki már, van annyi, hogy az elég élete végéig. Öcsémék mindig borotválkozási és tisztálkodási eszközöket vittek neki, én mindig olyan élelmiszereket, amiket szeretett, abból készítettem ajándékcsomagot, kávé, tea, kakaó, csoki, sütemény, gyümölcslé, vitaminok, vagy ilyesmi. Hát ezek a gondolatok foglalkoztattak. Anyukám előző este megfürösztötte, a haját is megmosta, hogy tiszta legyen. Pedig  a haját általában szombaton szokta mosni, most megmosta pénteken… A műlábát is alaposan kisikálta, szépen letisztította. Azt mondta neki, legyél szép, és tiszta! Persze, máskor is mosta, dédelgette, tisztította a műlábát, de most… most valahogy másképp…

 

Amikor fiam hazajött érdeklődtem, mi történt tegnap este, mert gyanítottam valamit. Gyakorolták a testéből való kilépést, ő akarta leginkább. Igen, tudom, ettől azért tartottam, mert így nem lehet testelhagyást „játszani”, ha valaki nincsen felkészülve rá! A gyerek itt van, ennek örülök, de…

Tegnap pont akkor gyakoroltak, amikor mi itthon mind a ketten hallottuk a köhögését! Itthon járt lélekben, éjjel is itthon volt, amikor hallottam, ezt úgy megéreztem! Csak annyira sikerült, hogy saját magát látta hátulról, azaz távolabb nem ment.

- Köhögtél közben? – kérdeztem.

- Igen! Köhögtem! – mondta.

- Ez nem lehet igaz! – ámuldoztam!

Annyira valóságos volt, az apjával mindketten tudtuk, hogy itthon van!

 

December 7.

Elmondtam egyik barátnőmnek, mit álmodtam, ezt válaszolta:

„Nem semmi, amik veled történnek!

Tudod, nagyon sok minden lehetséges, hiszen az öntudatlan állapotunkban igencsak korlátozottak az érzékeléseink. A tudatos figyelem hatására, illetve, ahogy tágul a tudatod, sok mindent észrevehetsz, sok mindennel találkozhatsz, DE - ahogy ezt Chris mondta - nem szabad leragadni és ezekkel az élményekkel foglalkozni ezek bekövetkeztét várni, mert ez mindössze több dolog, mint amit eddig megláttál a világból, másrészt egy része lehet káprázat is, Te csak légy a figyelő továbbra is a tudatosság megerősödése a cél. A figyelem pedig üres, nem ítél, nem címkéz, nem avatkozik közbe bármit is lát, mint a kamera, üresen lát. Persze, mondjuk, könnyen beszélek a figyelemről, mert mi Chris kurzusok kapcsán tanultuk, hogyan is kell alakítani a tudatos figyelmet. Egy fontos, az életben, amit látsz, főleg öntudatlanul, azt az elméd minősíti mégpedig, a tanultak és tapasztalatok alapján, vagyis amit látsz, annak a valós esemény valós mivoltához kevés köze van, mert látásmód az, ami benned van. Vagyis ne hidd semminek, ne címkézd, ne skatulyázd, mert nem lényeges és leragadsz. Figyeld és kész, a figyelés, jelenlét. Figyelést megtanulni, a legegyszerűbb a testen keresztül. Chris tanfolyam alapja is ez, a testfigyelés. Mit is jelent... ha végig simítod az egyik kezeddel a másikat, és ezt érzed, akkor odafigyeltél. De ez csak egy pár másodperc, ilyenkor a tudatodat nem viszik el a gondolatok, jelen vagy, pontosabban megjelensz. Chris első gyakorlási fázisa a testfigyelés 1. ami 4-5 hetes periódus, cél nélküli ütemes mozgás közben figyelni a tested. (A figyelés lényege, hogy nem a külvilágot, hanem végre magadat figyeled)

Vagyis naponta 40-60 perc séta például, cél nélkül. Közben figyelni azt a testrészedet, ami felhívja magára a figyelmet... pl. a  lábad dörzsöli a cipő, érzed, ahogy a földhöz ér, aztán derekad fázik, dörzsöl a nadrág, arcodhoz ér a szél.... stb. valószínű pár másodperc és eltűnsz a gondolatokban, ha észreveszed, újra kezded a figyelést.

Kerülni kell ismerősökkel találkozást, beszélgetést, csak magaddal foglalkozz ilyenkor. Ne várj semmi eredményt, nem az a cél (bár lehetnek fura érzések, mert a figyelem megváltoztatja, amire irányítod, óriási életenergiával bír) a cél, hogy a figyelem minél gyakrabban megjelenjen az életedben. Ez az első pici de óriási lépés.

Egyelőre ennyit írok, ha kérdésed van BÁRMIKOR, bármi, írj!”

Nem értem be ennyivel, több mindenkinek szétküldtem az írásomat! Többeknek az volt a véleménye, hogy apám tényleg meglátogatott, nem sima álom volt ez, azért hatott rám, annyira mélyen.

 Egy másik barátnőm azt mondta: „számomra a megtiszteltetés, hogy írásodon keresztül jelen lehettem életed nagy eseményénél.” Ő tud valamit, amit én még nem, de előbb – utóbb bizonyosan megtudom!

Íme, még egy válasz:

„Szia!

Hú, hát nagyon megfogott, kedves Böbe!

Szinte láttam magam előtt az apukádat, annyira érzékletesen leírtad az élményt. Érdekes lehet ez a dolog. Mennyire tudod, hogy ez most tényleg így van, vagy az elméd kitalációja?

Én sokszor gondolkodom egy-egy álmom után, hogy mennyire vegyem komolyan az álmaimat. Nem csak a napközben szerzett tapasztalatok, élmények továbbpörgetése, feldolgozása-e. Nagyon tetszett az írásod, biztos másokat is érdekelne, biztos vagyok benne, hogy sok mindent elindít az emberben...

Az agykontroll gyakorlata nekem is megmaradt, amikor kisgyermekként láttam szüleimet...tényleg minden megbocsájtható ezzel az egyszerű kis gyakorlattal. A hatalmas, könnyes kis gyerekszemekbe nézve....brrr... még most is kiráz a hideg (jó értelemben persze)

Olyan érdekes, hogy tényleg az ember elvesztegeti mindazt a kincset, amit itt kap a Földön, ebben az életében. És mikor elveszítjük, vagy elveszni látjuk, torpanunk meg, hogy baj van... Az elménkkel így fogjuk fel a dolgokat. De jó lenne megélni azt, hogy tovább látok az elmémen túlra és látnám az összefüggéseket....

Apukád nem véletlenül született ebbe a közegbe, épp melléd, hogy megtapasztalhassa azt, amin átment.... én megsirattam magamban...főleg azért, mert mindig is fáj látnom a kis elhagyott öregeket. Félek egy kicsit ettől, hogy én is így járok... De bízom abban, hogy még itt, ebben az életemben ráébredek az örökkévalóságomra...

Mostanság furcsákat álmodom én is, de egyre mélyebb nyomokat hagynak bennem. Nagyon valóságosak, szinte napközben is élem őket. Fura helyzet.

Egyébként már máshol is hallottam, vagy olvastam, hogy jó, ha az ember leírja ebbéli élményeit, ha nem is kiadni, de magának. Jó visszaolvasni, honnan indulsz és hová érkezel.

Apukád pedig már nem az egóján keresztül létezett álmodban, ahogy emberként tette... Megtapasztaltad a gyönyörűségét...amilyenek mi mindannyian vagyunk, ha elrejtve is, itt a Földön!

Köszönöm, hogy megosztottad velem, kedves Böbe!

... Csak írj... öröm olvasni!”

 

Azt biztosan tudom, az álmokban éli az ember igazán az életét! Biztos, hogy apám ott volt, biztos vagyok benne, amit mondott igaz!

Minden eddig meghalt ismerősömmel álmodtam már, mindig utána megbeszéltük, hogy mi van velük.

Ez egy nagyon tuti álom volt részemről, tudom, hogy apámnak már más feladatai vannak. Biztos vagyok benne, hogy jól van, és ő üzent! És ott volt, megtapintottam, átöleltem! Egész más volt a lelke, mint amikor ember volt itt velem! Azonnal nagy szellemként éltem meg, amint eltávozott! Persze, én nem akarom várni az ilyen eseményeket, ezek csak úgy megtörténtek velem, nem én akartam! Mégis, nagyon, nagyon mély benyomást tettek rám!

 

December 11.

Reggel megérkezett a két doboz Iscador injekció, 1- es széria, tölgyfán termett fagyöngyből vonták ki. A tulajdonos azért ajánlotta fel, mert januárig van a szavatossága. Nem baj, én beadom magamnak, mert az még a lejárat után is jó, tudom, csak legfeljebb egy kissé csökken a hatóanyag- tartalma. Ennek nagyon örülök, 3 doboz amúgy sem lett volna elég, de most pénzem nem nagyon lett volna még vásárolgatni…

Az óvoda felé jártam, hát behívtak a csoportomba, megmutatni, milyen szépek lettek, mindent átrendeztek, kaptak új szőnyegeket, a szülők vettek új játszósarkot a gyerekeknek. Nem is bírtam sokáig benn maradni, mert annyira elszorult a torkom. Nagy örömömre szolgált azonban, hogy minden eddigi munkámat hasznosították, előkerültek a szekrényből a wax képeim, árulják az adventi vásárban, a szép kis képeim, a mesekártyák, borítékok, bábok, hívóképek, amikkel olyan sokat dolgoztam, mind- mind felhasználásra kerültek.

Azt mondták, már 2. éve abból a kincsekből élnek, amiket én gyűjtögettem, gyártottam. Pont azelőtt készítettem olyan jeleket, táblákat, képeket, amik már maradandóak, lelamináltam őket, gyönyörű papírra, szépen megrajzolva, kiszínezve. Örülök, hogy még távozásom után két évvel is belőlem élnek, és nem dobták ki, hanem hasznosítják a munkámat.