A gyanúsított

 

Október 21.

Mondhatom, megint szép kis születésnapom van! Tavaly a kórházban fekve, idén az eredményre várva tépem magam. Bementem az óvodába, A rákényszerített, hogy felhívjam a kórházat, sokadik próbálkozásra sikerült:

Az eredmény nem jó! Csendben sírtam egy kicsit…

A barátnőim mondták, engedjem szabadjára az érzelmeimet, úgy könnyebb kibírni.

Kutattam emlékeimben, hol siklottam megint félre?

Mi lehet az oka?

Észrevettem e valamit?

Nem tudom, most nem láttam a szememben „sötétet”, sajnos híztam is pár kilót, nemhogy fogytam volna, jól éreztem magam. Abban biztos voltam, hogy jó úton haladok felfelé a fény felé, egyre több nagyon szép élményem van, egyre intuitívabb vagyok.

Akkor mégis mi ez? Miért van? Hiszen, belátom, hogy én okozom, nekem üzen, de mit?? Mit??? Mit?? Miért? MIT?

Nem olyan egyszerű ez? Másoknak hogyan sikerül akár 2 nap alatt is helyretenni a dolgokat? Ha másnak megy, nekem miért nem? Ilyenkor megfordul a fejemben, mit hatottak eddig a terápiák? Az angyal rituálé, a Navaratna, a testi-lelki kúra, a reiki?

Na, mindegy, sírtam, bömböltem, többször kitört rajtam, próbáltam magam tartani, de nem ment, este csak még jobban előjött. A párom javasolta, hogy menjünk fürödni, és nézzünk filmet. Nem sok kedvem volt hozzá, megint sírva előhozakodtam a régi sérelmekkel. Előjött persze a kemoterápia, meg a többi kezelés is.

- Lehet, hogyha el sem mentél volna, észre sem vetted volna, nem lenne semmi bajod! – mondta.

- Neked fogalmad sincs, mivel állok szemben! – kiáltottam.

- De van fogalmam, és látom, milyen szépen gyógyulsz!

- Szépen gyógyulok? – csaptam a homlokomra - Szépen gyógyulok?! Úgy, hogy az áttét már a 3. helyen van, továbbhaladt? Ez neked a szép gyógyulás? – hisztiztem.

- Szerintem hagyd abba a magokat! Árt az a sok cián! – nézett ki a fejéből.

- Nem hagyom abba! A magok jók! Nem az a baj! Valamit még nem jól csinálok! – bömböltem.

- Mit?

- Mit, mit, mit? Hát honnan tudjam? Ha tudnám, akkor ez nem lenne itt megint!

- Szerintem itt nyírják az embereket! Biztosan van gyógymód már rá, csak nem mondják meg! – fejtegette tovább.

- Dehogyis van erre gyógymód! Nincs! Mondtam már, arra jöttem rá, a rákos beteget senki nem tudja meggyógyítani, sem orvos, sem ember, sem Isten, ha ő saját magát nem gyógyítja meg! Igazából a rák egy lehetőség a távozásra az élet súlya elől. Válaszút elé állsz, elmehetsz, vagy folytathatod tovább! A rák egy cél elvesztése, az élet valamilyen területén feladtam valamit!

- De hiszen te nem adtad fel! Te erős vagy! – szólt közbe.

- De igen! Feladtam, sok célt feladtam, nagyon sok célt, sokszor mondtam azt, hogy így már nincs értelme tovább folytatni, nekem elegem van az egészből! Belátom, hogy így is gondoltam! Most is így vagyok vele! Nem látok új célt, nem látok értelmet! Nem tudom, van-e értelme még élnem, vagy ennyi volt az egész? – sírtam tovább, már bedagadt a fejem, a szemem, fájt is.

- Van célunk, hiszen ott van a telek…

- Azok csak a te céljaid! Nem az enyémek! 28 évig csak a te céljaidat valósítottam meg, csak azt tettük, amit te akartál, oda mentünk, ahová te akartál… - vádaskodtam.

- Talán a termálfürdő is rosszat tett… - fejtegettem tovább.

- Megáll az eszem! Azt mondtad, milyen jó az a víz! Annyira szerettél fürödni! Nem emlékszel, hogy minden hétvégén tűzforró vízben áztattad magad órákig? Az nem lehet az oka?

- Akkor még nem tudtam! – vágtam oda.

- Nem tudtad, de nem lehet, hogy azzal is rosszat tettél magadnak? – faggatózott.

- Nem lehet, mert a rák valójában nem szereti a meleget! Akkor még nem tudtam, nem is arról az időről beszélek, hanem arról, hogy most a nyáron kétszer is voltunk, holott megmondták, hogy a daganatos betegnek nem szabad termálfürdőbe menni. Az a baj a fürdőkkel, hogy csak forró, meg hideg víz van! A forrót nem bírom, a hidegben pedig szétfagyok!

 

Eztán kissé talán nyugodtabb kedélyekkel néztünk filmet, elterelve a gondolataimat! Nem érdekelt most a reiki, nem érdekelt a születésnap, az agykontroll, nem érdekeltek az ajándékok, nem érdekelt az sem, hogy megint mennyi kedves barátnőm állt mellettem egy emberként, úgy a régiektől az újakig.

Nem érdekelt semmi.

Csak mélán bámultam a képernyőt, ahol egy őserdei kalandfilm pergett, de kit érdekel ilyenkor?

Ki tud ilyenkor filmet nézni nyugodtan, mintha mi sem történt volna?

 

Ekkor telefonált egy régebbi kisóvodásom, boldog szülinapot kívánva. Nagyon aranyos volt…

Utána az anyukájával csevegtem, aki szeret sokat beszélni, mint én. Megkérdezte, hogy vagyok, mire mindent a nyakába zúdítottam. Eszébe jutott egy hölgyismerősünk, akinek mellrákkal kezdődött minden, de nem akar róla tudomást venni, nem fogad el segítséget, az anyukája teljesen kikészült, miközben pici gyerekei vannak, akiknek nagyon nagy szüksége lenne anyára. Neki legalább az lehetne a célja, hogy a gyerekeit felnevelje, ne ezzel kelljen felnőniük, és ezt a bélyeget cipelniük… Sajnos azonban már nincs sok ideje hátra, napról napra látni, hogyan esik össze, csontrákkal gyengített lábai roskadoznak csekély súlya alatt, szemei árkoltak, bőre szürkés sárga, ijesztő látványt nyújtva kísértetként támolyog az utcákon. Közben persze eszünkbe jutott az is, aki 2 hónap alatt került a sírba, mivel nem ment orvoshoz, és nem tudott róla.

Eme beszélgetés után újból kirobbant a vita köztem, és a párom között, mert elmondtam neki ezt a két esetet, mi lett volna, ha nem törődöm vele, és akkor mi lett volna, ha észre sem veszem! Még mindig nem hiszi el, hogy nagy bajban vagyok, még mindig erősnek lát, még mindig azt hiszi, hogy nincs semmi bajom! Nem fogja fel a súlyát!

- Azért nem fogom bebizonyítani neked, hogy képes vagyok belehalni 2 hónap alatt, hogy elhidd végre, nagy bajban vagyok! – mondtam.

- Nem is kell bebizonyítani, de ne idegesíts tovább, mert agyvérzést kapok, meglátod, már nem sok időm van hátra!

- Ez az! Helyben vagyunk! 28 évig minden nap meghaltál, folyamatosan azt hallottam, közben én mentem tönkre, halálosabbnál halálosabb betegségeket kaptam el, de te még mindig csak magaddal foglalkozol! Ha segíteni nem tudsz, legalább ne vedd el a reményemet, a hitemet!

- Mit segítsek? Te vagy otthon ebben a témában, én nem értek hozzá!

- Legalább, ha valamit akarok, akkor ne akadályozd meg!

- Most nehogy én legyek a hibás! Te nem vállaltad el a kemot! Ne én legyek a hibás! – kiabálta.

- Nem! Nem vagy hibás! Nem miattad nem vállaltam el, magam miatt! Nem hibáztatok senkit!

 

- Szerinted az a karmám, hogy most meghaljak? – kérdeztem higgadtabban.

- Nem fogsz meghalni!

- Érdekes! Te honnan gondolod? – kételkedtem.

- Mert olyan erős vagy! Te megtalálod a megoldást! Erzsi! Ha az kell a gyógyulásodhoz, hogy külön éljünk, akkor részemről rendben van! – javasolta - Különben is, minden megváltozott, az ágy másik végében alszol, kidobtál 10000 ft ot óránként ezért a tanácsért, hogy elválasszanak tőlem…

- Értem! Még mindig itt tartasz? – szakítottam félbe - Ezt minden nap szememre hányod, minden nap bűntudatot ébresztesz bennem ezért, ahelyett, hogy a megoldást keresnéd, ami segíthet! Még mindig nem értem, mi bajod ezzel, mikor nem a te pénzed, külön gazdálkodunk, és én sosem költök, költöttem semmire! Nem iszom, nem dohányzom, nem kávázom, nem járok és sosem jártam sehová! A hajam is magam vágom, se fodrász, se kozmetikus, se semmiféle különkleges cicoma, mint más nőknél! És akkor még ezt a két alkalmat is sajnálod tőlem? Neked sörre több megy el naponta! Komolyan nem értem… segítség helyett vádakat vágsz a fejemhez és bűntudatot ébresztesz! – folytattam.

- Én nem értek ehhez… - nyögte

- Nézd meg Selly családját! Amikor kiderült, mindenki ész nélkül kereste a megoldást, senkit nem érdekelt, mi mennyibe kerül, csak a szeretett személy meggyógyuljon, hátha használ valami a sok mindenből! Ezzel szemben te még azért is ordibálsz, ami neked nem került pénzedbe, mert te még engem nem tartottál el! Csak azért is lehúzol, csak azért is bűntudatot ébresztesz, és felrovod a hibákat, melyeket az úton elkövettem! Mindig csak a hibákat, a vádakat hallom! Még most is! – soroltam.

- Na, jó, én másik szobába megyek, mert ezt nem bírom tovább! – állt fel a párom.

- ÉN! ÉN! ÉN! Igaz? Már megint minden csak rólad szól! Fogalmad nincs, hogy miben vagyok! És ez még nem minden! Az a baj, hogy nem is érdekel! – álltam elé az ajtónál, hogy nem mehet ki. - Nem mész ki innen! Nem menekülsz a probléma elől! – kiáltottam.

- Hagyd abba! – ordította.

- Nem hagyom!

- Veszekedni akarsz? - kérdezte.

- Nem! Nem érted? Nem veszekedni akarok, hanem beszélni a dologról, és az nagy különbség!

- De én nem akarok beszélni róla!

- Értem! „ÉN”! Tudom! – mondtam beleegyezve - Már megint az van, amit te akarsz! Legyen, nem értesz meg, nem érted, amit mondok, tényleg, fölösleges „beszélgetni”! – nyomtam meg a beszélgetni szót.

 

Így aludtam el bedagadt fejjel, hitet veszítve, sírva, nem törődve semmivel, nem érdekelt már, mi lesz, mi jöhet még, mit fogok tenni.

Mindig érdekeltek az ékszerek, a parfümök, a testápolás, az egészséges életmód, a természetes gyógyulási út, minden az ezotériából, de most… most hitemet veszítettem…

Most tényleg megingott a hitem, amiről azt hittem, már olyan erős, hogy semmi sem tántoríthat el tőle!

Semmi, csak egy darab 1 cm- es nyirokcsomó, ami rákos!

Hát ilyen állapotban voltam a 46. születésnapomon! Emlékszem, tavaly a kórházban azon gondolkodtam, mi lesz velem egy év múlva, két év múlva, öt év múlva…

Az egy év múlva már kiderült.