Lehetőség a távozásra

Már biztosan tudom, a rák egy olyan betegség, mely lehetőséget ad a távzásra. Rajtunk múlik, mit választunk: Megyünk, vagy maradunk és elfogadjuk végre a feladatunkat, amiért e Földre születtünk!

Október 13.

Mentem a cytológiára, nyugtattam magam…

Ibi: „nyugi, mindennek így kell lennie, egy folyamatban vagy benne, ne törődj azzal, bármit mondanak, mert jó úton haladsz!”

Ezzel indultam a mai utamra…

 

A buszmegállótól gyalog mentem a kórházig a gyönyörű, őszi napsütéses időben. Útközben egy szerencsétlen hajléktalan ült a földön, itt pedig eddig még sohasem ült hajléktalan… majd kedves szavakkal alamizsnát kért. Már tovább haladtam, amikor kivettem a pénztárcámból pár forintot, visszamentem, odaadtam a kezébe.

- Nagyon köszönöm, a Jó Isten áldja meg érte! – mondta a hajléktalan ember.

- Szívesen! – feleltem.

Majd tovább mentem az úton, a szegény ember szavai miatt jóleső borzongást éreztem. Háromszor is mintha erőt kaptam volna!

Ez égi JEL volt! A borzongás ISTEN jelenléte!

Ez nem sima koldus volt… ez olyan volt, mint amilyeneket a Bibliai filmekben látunk, vagy a szent irítokban olvasunk…

 

Biztos voltam benne, hogy nem kell megszúrni a kis nyirokcsomómat.

 

Rengeteget kellett várni.

 

Várakozás közben két hölgy beszélgetett, hogy milyen sokan vagyunk rákos betegek. Megegyeztek, hogy a stressz miatt van, mert nem tudunk megnyugodni, az örökös hajtás, a rohanás előbb utóbb felőrli az embereket.

Sokan voltunk ott tényleg, beszélgettem egy másik csinos, fiatal hölggyel, aki elmondta, hogy egy éve volt a műtéte, a bal mellében 3 cm – es daganat, amire előbb kemoterápiát kapott, amitől lényegesen csökkent a daganat mérete, aztán műtötték. Műtét után kiderült még valami (a nyakában, fürtökben volt a sok áttétes nyirokcsomó), ami miatt két hét múlva még egyszer megműtötték, az egész mellét levették. Most protézise van, azt mondja nem is fogja megcsináltatni a beültetést, nincs értelme. Az elsőt támogatja a TB, a többit nem, 10 évig jó csak, aztán mi lesz? A műtét után 17 kemoterápián vett részt, szedi a hormonokat is. Most volt kontrollon, minden rendben volt, mégis találtak egy csomót megint, azt nézik, hogy mi lehet. Ő bízik benne, hogy nem rákos, hiszen nem lehet az, de már az sem érdekli, ha az. A családjában mindenki ebbe halt bele, tehát náluk ez nem újdonság, de ő nem fog! Elsorolta az összes lelki fájdalmát, melyben minden szerepelt, a szülei, nagybátyjai halála, a válása, a mama betegsége, mindenki szinte rákban halt meg. Hát jó nagy teher van a vállain szegénynek, nem csodálkozom.

Megkérdeztem, mindezek mellett szedett valami természetes szert is, igen, a noni jouce- t issza, meg céklát, répát. Azt mondta a noni sokat segített, már a máján is volt valami, a tumormarkerei is megemelkedtek, de mire bejutott az ultrahangra, már nem volt ott semmi, a tumormarkerek pedig normál tartományban mozogtak.

Leszázalékolták, 33000 Ft – t kap havonta. Elképedtem! 21 év munkaviszony után? Megkérdeztem, hogy dolgozik e mellette. Van egy rehabilitációs központ náluk, ahol lehet összeszerelni valamilyen kütyüket napi 4 órában, de oda sem vették fel, megkérdezték, melyik karjánál volt a műtét, milyen kezes, s mivel ugyanazon az oldalon volt a műtét, amelyik keze a domináns, ezért oda sem vették fel. Most otthon van, közben neveli a két kisgyerekét, gondozza a mamáját. A kicsikéjét még szoptatta, amikor kiderült. Ilyennel már én is találkoztam tavaly! Ennyit a hormonok védő hatásáról! A kórteremben volt egy kismama, akinek elvették a babáját, hogy a kemot megkaphassa, és a műtétet elvégezhessék rajta.

- Nem lehet ott semmi! Most voltam mindenféle vizsgálaton, CT – n, PET CT – n, röntgeneken, nem lehet ott semmi! Biztos, hogy nem rákos! De … mit érdekel már engem! Az sem érdekel, ha az! Kibírtam én már annyi mindent! A sok kemot, meg mindent, hát majd ezt is kibírom! – mondta határozottan, miközben megtapogatta a hónaljában a frissen felfedezett csomót.

- Erősnek kell lenni! – mondtam.

- Én erős vagyok! – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Én mindig azt hittem, hogy gyenge vagyok! Bár, mások szerint erős vagyok, de gyengének hittem magam… – folytattam.

- Én erős vagyok! Én mindig tudtam magamról, hogy erős vagyok! – mondta mély meggyőződéssel. Majd visszatértünk a természetes szerekre.

- Az használ, amiben hiszünk!- mondta végül. Kimondta a kulcsszót!

Mindegy, hogy az ember mit használ, a lényeg, hogy higgyen benne! A HIT számít!

Majd ő is rákérdezett, hogy én milyen kezelést kaptam, mire elmondtam, semmilyet. Akkor megkérdezte, én vagyok az, akiről hallott már? Honnan? Kitől? … a betegektől. Terjed itt a hír! Nem biztos, hogy én vagyok az egyetlen, de az sincs kizárva, hogy rólam hallott. Viszont elgondolkodtató, ha ő is elvállalta a kemot, meg a többit, mégis itt van egy év múlva, akkor ki veszített? Ki nyert? Senki! Ugyanolyan esélyekkel indulhat tehát a kemoterápiás beteg is, mint aki nem vállalta el. Ennek örülök, mert most megint választ kaptam a kérdésemre, lehet, hogy akkor is ugyanitt lennék, ha elvállalom tavaly a kemoterápiát, meg a többi adjuváns kezelést… Amit most szépen ráírtak a lapomra, hogy nem vállaltam el!

Én örülök a döntésemnek! Örülök, hogy nem szenvedtem a kezelésektől is! Folytatom tovább a saját kúrámat, majd lesz jobb ötletem is!

Amikor bejutottam, a doktornő azt mondta:

- Na, lássuk, meg kell e szúrni egyáltalán!

A nyirokcsomó továbbra is echoszegény, megtalálta ez a doktornő is, a másik szúrta meg, 2,5 cm mélyen volt, ezért nem találta el, hanem forgatta benne a tűt, össze- vissza. Az lett a vége, hogy ki kellett húzni, még egyszer megszúrni, közben persze átszúrták az izmokat, idegeket, ami nagyon fájt. Lezsibbadt a karom tőle. Ekkor vettem észre, hogy egész testemben remegek. Magamban gondoltam, hogy harmadszorra nem fogom megengedni a szúrást, de másodikra sikerült beletalálni a kis édes nyirokcsomómba. Sajnáltam szegényt, hogy bántották! Megnéztem én is, nem tudom, de nem láttam túl nagy különbséget a többihez képest. Nem volt semmi a doktor úr, aki ezt az egyet, ilyen mélyen megtalálta!

Nem túl jó kedvűen jöttem haza…

Sellyvel találkoztam, ő sem tudott vigasztaló szavakat mondani, neki is ott van a nyakában a dolog, mennie kell megint orvoshoz. Az orvos mondta neki, hogy a vitaminok táplálják a rákos sejteket is, nemcsak az egészségeseket. Nem intelligensek azok a vitaminok. Igaza lehet, ezért már én is csökkentettem az adagokat, a C vitamint viszont emeltem… az biztosan jó! Más országokban, infúzióban adják be a betegnek, nálunk meg még alig hallani ilyet! Elpanaszoltam neki, mennyi reiki volt beküldve, hogy a mesteri energiától kezdve a harmóniáig, meg 3 reiki mester energiáiig minden ott volt, és mégis ez történt.

- Lehetett volna rosszabb is! – mondta nevetve.

- Nekem egyszer tizenötször megszúrták, mert mindig elvándorolt! Érdekes, én nem emlékszem a fájdalomra!

- Nekem fájt, mert mélyen volt, izmot, és ideget is átszúrtak, nem bírtam el a kistáskámat hazafelé! – mondtam szomorúan.

- Nekem nem fájt, csak az a sok szúrás! Na, de örülj, hogy csak 2x kellett megszúrni, lehet, hogy az erő mégis segített! Lehetett volna sokkal rosszabb is! – mondta.

- Ez igaz, erre nem gondoltam. - feleltem

Most tehát nem tudom, mi lesz, hogyan tovább, bízom benne, hogy megjön a megoldás időben.

Megint megismertem közben egy fantasztikusan kedves, szeretetre méltó hölgyet, aki tanácsokat osztogatott nekem, de én kétkedve fogadtam jelen helyzetemben a szavait.

- Honnan tudod? Ezt csakis az tudja, aki benne van, aki nem volt beteg soha, az nem tudhatja! – mondtam neki, sejteteni véltem, esetleg ő is betegség útján jutott idáig.

- Hmm… - nézett mereven maga elé. – hát…

- Nekem tíz évvel ezelőtt méhnyakrákom volt! – mondta ki végül nagy nehezen, némi gondolkodás után.

- Ezért tudom, miről beszélek! – bólintott jelentőségteljesen.

- Ó! Te jó ég! Bocsánat, nem tudtam! – kiáltottam fel elképedve.

- Tudom, miről beszélek! – folytatta nyugodtan, bölcsen.

- Na és elvállaltad a műtétet, elvállaltad a kemoterápiát, a sugárkezelést, a hormonterápiát? Meggyógyultál? Leszázalékoltak? Mit szedsz? Mit eszel? – zúdítottam a nyakába egyszerre az összes kérdésemet. Azt hiszem, nehezen beszélt erről a dologról, de az én érdekemben még magát is kiadta.

- Azt eszem, ami jól esik, mert tisztelem a Testemet, tudom, hogy a Szervezetem bölcs, tudja, mi a jó neki. – mondta.

- Ó! – néztem rá csodálattal.

- Nem szedek semmilyen gyógyszert, nem vállaltam el a kemot sem, más kezelést sem, 5 éve tünetmentes vagyok, azaz nincs sehol áttét.

- Nahát! Gratulálok! Elképesztő vagy! – csodálkoztam. – mit szólt a családod, a párod?

- Felelősséget vállaltam Magamért, én voltam az okozója a kialakult helyzetnek, én tudom megoldani! A családom partner volt mindig … - mondta.

- Értem, én úgy éreztem, hogy nem vagyok fontos, hogy egyedül vagyok… Te hogy teltél meg ennyi szeretettel? – faggattam tovább.

- Mindenben a szépet kerestem és meg is találtam, minden mondatomat úgy kezdtem, (időnként csak magamban), hogy becsülöm Benned… egy idő után ez már annyira természetessé vált…

- Ó! – mondtam.

- Látom a felnőttben a Gyermeket, aki volt, mi az, ami azt a viselkedést kiváltotta… - sorolta. - látom a gyermekekben a felnőttet, akivé lesznek, és igyekszem oldani azokat a blokkokat, amik odavezetnék Őket, hogy felnőtt korukra megbetegedjenek. Te hogy vagy most? – fordult felém, rám nézett fürkésző tekintetével.

- Hát… nem túl jól…- görbült lefelé a szám.

- Akkor sírjál! Menj haza, tegyél be egy filmet, ami megható, sírd ki magad! – javasolta.

- Annyira talán nem vagyok magam alatt, hogy sírjak is! – gondolkodtam el a dolgon. Valahogy úgy érzem, megoldódik majd ez is! Bízom a jövőben, a sorsomban, az erőmben.

- Keveset beszélünk a mérgező szavakról! – szólat meg ismét a hölgy.

- Annyi mindenről mondják, hogy ártalmas, káros, egészségtelen, ha mindezt figyelembe vesszük, akkor nem marad semmi, amit megehetünk, ihatunk, vagy bármi, amit megtehetünk.

- Ez is nagyon igaz! – értettem egyet vele.

- Még egy valami! Ez az állapot nem egy nap alatt alakult ki, érdemes tehát időt adni magunknak a változásra, az átállásra, a gyógyulásra!

 

Íme még egy asszony, aki kigyógyult a rákból bizonyítottan, 5 éve tünetmentes! Itt áll előttem, megfoghatom, láthatom, beszélhetek vele! Megtudtam, hogy minden technikát megtanult ő is. A reikitől kezdve a színgyógymódon, a kristálygyógyászaton át a kiropraktikáig. A hite természetesen magasan fölöttem áll, elképesztően tud feltétel nélkül szeretni minden emberfiát, megbocsátani, és még sorolhatnám. Megtanult enni, inni, pihenni, meditálni, segíteni másokon. Fejben nagyon OTT VAN! Így segít másoknak saját példáján, tapasztalatán keresztül. Ó bárcsak nekem is lenne ennyi hitem! Bárcsak utána tudnám csinálni mindezt!

Már én is iszom a vizet folyamatosan, közben minden kortynál hozzágondolom, „egészséges vagyok”. Étkezés után beszélek a szervezetemmel, hogy fogadja be, amit küldtem, és a lehető legegészségesebb módon hasznosítsa, valamint a fölöslegtől segítsen megszabadulni természetes úton. Van egy zsinórom 42 csomóval, amit minden este kezembe veszek, ahány csomó, annyiszor gondolom, „egészséges vagyok, egészséges vagyok… szeretem magam, szeretem magam, szeretem magam…”

Érdekes, mindenki, aki tőlem spirituálisan fejlettebb, azt állítja, hogy meg fogok gyógyulni teljesen, ezeket feladatként kaptam, amit meg kell oldanom, ők ezt az infót kapták „fentről”. Mindenki azt mondja, még nagyon sok dolgom van itt a Földön… Igen, de mi az a sok dolog? Én miért nem tudom, miért nem látom?

Én nem látom a jövőt… mikor? Mikor gyógyulok meg teljesen?

Amikor leverten elindultam hazafelé, a párom felhívott telefonon, hogy megkérdezze, mi történt. Lesújtva mondtam neki, hogy vettek mintát. Én azt akartam, hogy ártatlan legyen a gyanúsítottam, ne kelljen mintát sem venni… nem jött össze, ugyanúgy echoszegény, másik doktor is rátalált simán… most nem vagyok boldog… és akkor még finoman fogalmaztam!

- Ó! Kellett mégis mintát venni? Hát majd imádkozom, hogy legalább jóindulatú legyen! – mondta a párom ezt halál komolyan!

- Jó! Imádkozzál! – egyeztem bele.

Tovább gondolkodtam, inkább elfeledkezem a dologról, nem érdekel többé! Nem fogok görcsösen ehhez a témához ragaszkodni! Kész, lezártam! Amire sok gondot fordítunk, megerősítjük, tehát el kell feledkezni róla. Azt hittem, ezt sikerült már megvalósítanom, de az örökös kontrollok állandóan eszembe juttatják! Amikor már- már azt hiszem, hogy egészségesebb vagyok, mint valaha, akkor jön egy ilyen kis malőr! Nem érdekel már az egész, mással foglalkozom! Nem érdekel az eredmény sem! Nem fogok erről beszélgetni sem másokkal! Felejtsék el! Mindenki felejtse el!

Az ember az élete során többször megkapja a lehetőséget, hogy feladja, távozhasson az élet súlya alól, de akkor következő életében is megkapja ezt a feladatot, nincs értelme feladni. A párhuzamos univerzumok szerint, ami megtörténhet, meg is történik! Akkor már biztosan megtörtént az, amikor elvállaltam a kemot, amikor nem vállaltam el semmit, amikor belehaltam, amikor észre sem vettem, és még sorolhatnám a milliónyi variációt.

Egyet biztosan tudok, a döntés az enyém, és ebben a dimenzióban én döntök, ebben nem fogom feladni! Ebben folytatom tovább! Ami biztos még, nem számít mit eszem, iszom, szedek! Semmi nem számít, csak a hit! A hit mindenben, a gyógyulásban, a tetteimben, a cselekedeteimben. A legfontosabb, hogy kövessem a boldogságomat! Azt tegyem, ami jó nekem, amitől boldog leszek, aminek örülök! Akkor megtelik a szívem szeretettel, boldogsággal, örömmel, ami már magában is gyógyító erő. Nekem oda kell eljutnom, hogy TUDJAM, amit megeszek, az hasznos! Rábízom a Testemre, a Szervezetemre a döntést, mert bölcs, ő majd kiválogatja. Az önsanyargatás, és lemondások sorozata mégsem vezet jó útra, nem érünk el vele semmit! Buddha sem akkor világosodott meg, amikor sanyargatta magát, hanem akkor, amikor már abbahagyta!

A fiam azt mondta, a könyvem első részének felét kiolvasva inkább azt a címet adná neki, hogy „ A rettegés arénája!” Ezek a kontrollok… fölöslegesen borzolják az emberek idegeit. Minek tudni? Vagy mégis érdemes tudni, hogy az ember mivel áll szemben? Érdekes, ahogy távolodom az időponttól, egyre inkább úgy érzem, hogy nem is érdekel. Minek tudjam? Hiszen biztos vagyok benne, ezt az embernek magának kell kijavítani, szokták mondani, még az Isten sem tudja meggyógyítani, ha ő nem akarja…

Mennem kell tovább az úton, amit megleltem, biztos vagyok benne, hiszem, tudom, jó felé haladok! Az út göröngyös, nem nyílegyenes a felemelkedés, vannak rajta buktatók, de át kell lépnem, tovább kell mennem a kitűzött cél felé, ha pedig elesek, akkor fel kell állnom! Ez a feladatom. Még más dolgom van, még nincs kész a lecke! Még meg kell oldanom a rám bízott feladatot, és nem adhatom fel egy kis fricska miatt! Az biztos, hogy elszántan kell hinni, tudni kell, hogy az eredmény a végén jó lesz, minden jóra fordul! A kitartásnak meglesz a gyümölcse!

Fiam hozott egy leírást a rákról. E szerint a rák egy gyenge, buta, selejtes sejt, mely minden szervezetben termelődik naponta, mint minden egyes gyárban készül néha selejt is. Csoda, hogy egyáltalán életben tud maradni, de ha igen, az azért van, mert az immunrendszer olyan állapotban van, hogy még a ráksejt gyengeségénél is gyengébb. Pont ezért kell erősíteni! A rákos fő lelki problémája, hogy az élet valamely területén feladta a célját, nem küzd a holnapért, nincsenek kilátásai. Akinek sikerül felismerni, és rehabilitálni a bukott célját, az szuper jó eséllyel halad a gyógyulás felé. Ez a megfogalmazás nagyon megtetszett nekem, hiszen az ember tényleg feladja, ilyen egyszerű az egész! Ki végül legyőzi önmagát, nyert ügyet tudhat magáénak!

Elgondolkodtam ezen, biztos vagyok benne, aki feladja az élet valamilyen területén a céljait, nemcsak egy területen adja fel! Szerintem egyszerre több feladott cél is van, úgy a család, mint a munkahely, az élet egyéb területein, annyira belebonyolódik az élet súlyába, talán egyedül nem is képes meglátni, hogy melyik célját kellene rehabilitálni, mindig marad valami ott, amit esetleg még nem vett észre, amire talán még nem gondolt, mert annyira egyszerűnek tűnt, mert ott van előtte! Nem beszélve arról, hogy a feladott cél talán éppen tíz éve lehetett… ki emlékszik már arra, hogy mi volt akkor a legnagyobb lelki probléma?