A szakértői bizottság

 

Valójában az első kontroll végéig akartam írni az első részt, de még nem éreztem, hogy itt az idő… hogy készen van…

 

Március 4.

Ma 15 éve, hogy Robival hazajöttünk a kórházból, ma 15 éve, hogy ebben a házban lakom! Párom kérdezte, van ennek valami jelentősége? Szerintem igen! Ebben a házban halt meg az előző itt élő nő mellrákban! Ez senkinek nem indítja be a fantáziáját? … s mára hívott a bizottság…

 

Elmentem a szakértői bizottság elé. Vittem a két hatalmas dossziéra való eddigi kórtörténetemet. A megadott időpontban bekérték a papírjaimat, majdnem egy teljes órát ültem kinn, mire behívtak. A doktornő elnézést kért, alaposan átnézte az anyagomat

A vizsgálat során le kellett vetkőzni, a doktornő alaposan végigvizsgált rajtam mindent. Tényleg a fejem búbjától a kislábujjamig mindent megnézett, még a fogaimat, a nyelvemet is.

Közben megjegyezte, milyen szép műtétet végeztek rajtam, szép a sebem. Diktálta, hogy a seb felső része szélesen, keloidosan kiforrt, jó vastagon heges.

- A gyógyszertárban lehet kapni egy kenőcsöt, mely sokat javít ezen… - mondta.

- A Contractubex? – kérdeztem rá.

- Igen!

- Azzal kenem!

Ennek örült, azt mondta, jó.

Majd a karomat kellett volna feltennem a fejem fölé, amit nem tudtam, egyszerűen nem nyúlik odáig. Így alátette az ő kezét, azzal tartotta, amíg vizsgált.

Aztán észrevette a combomon a két nagy, mély heget:

- Hát ez meg mi? Itt mi történt magával? – kérdezte.

- Ez császármetszésnél történt, nem tudom, mert nem éreztem a gerinces érzéstelenítés miatt, és az orvosok sem jöttek rá… – feleltem.

- Akkor biztosan a diatermiával elégették! – jegyezte meg.

- Igen, ők is égésre gyanakodtak, meg úgy is nézett ki! 12 hétig fortyogott, dagadt, bűzösen váladékozott, tovább gyógyult, mint maga a hasi vágás. – folytattam.

- Azaz! Akkor már biztos, hogy a diatermiával égették el, tudja az, amivel a műtét során elvágott ereket beégetik, hogy ne vérezzenek! Az orvos csak odatette, maga pedig nem tudott szólni, mert nem érezte! – mesélte készségesen a doktornő.

Szabócentivel lemérte mindkét alkaromat, felkaromat, a jobb felkarom 2,5 cm – el, az alkarom 2 cm –el vastagabb! Hogy nekem nem jutott eszembe lemérni? Ezek szerint mégis dagadtabb, jól érzem én, bár látványra nem tűnik annak! Amikor alaposan kielemzett engem minden testrészemen át, akkor felöltözhettem, miközben a kezét mosta, törölte, így szólt:

- Látom a pszichéjével nincsen baj…

- ?

- Látom, az ég megáldotta önt olyan pozitív gondolkodással, hogy a betegségéhez pozitívan áll hozzá - mondta.

- Kilenc hónapja keményen dolgozom rajta! – néztem rá a cipőkötésből felegyenesedve.

- Így is kell hozzáállni! A kezdeti sokk után, aki így áll hozzá, biztosan 100 % - ig meggyógyul! – folytatta.

Bediktált egy sor adatot a betegségeimről, a BNO kódokat, majd megkérdezte, az onkológián miben egyeztünk meg. Mondtam, hogy 3 hónap múlva megyek ismét kontrollra, akkor majd meglátjuk. Ekkor visszaadta az összes leletemet. Észrevette, hogy nem kapok semmilyen kezelést, és nem szedek semmilyen gyógyszert.

- Magának most az a dolga, hogy meggyógyuljon, csak így tovább! Majd a nyugdíjintézet fogja értesíteni.

- Minden jót, jobbulást, teljes gyógyulást! – kívánták a többiek is.

- Köszönöm szépen! Viszontlátásra!

 

Itthon megnéztem, mi az a diatermia: hőkezelés nagy frekvenciájú árammal. Értem! Ez ért hozzá két helyen a combomhoz, miközben folyt az életmentő császármetszés! Tényleg minden kérdésünkre megjön a válasz előbb- utóbb. Ezen agyaltam, mi lehet, bár mindig tudtam, biztosan égési sérülés! Csupán pont 15 évet kellett várnom a valódi, konkrét válaszra.

 

Március 5.

Régen találkoztunk, eljött Selly, nagyon jól néz ki. Egy kicsit ugyan megritkult a haja, de szerencsére nem hullott ki. Egyébként csak a szemei karikásak, egészen jó állapotban van. Annyi mindent el kellett neki mondanom, szóhoz sem jutott, olyan hévvel beszéltem! Megmutattam neki a könyvemet, elmondtam az új felfedezéseimet. Beszéltünk arról, hogyan gyógyít a víz, a zene, a gondolat.

- Most már rájöttem, hogy te miért vagy nekem? – mondta végül.

- Én? – kérdeztem.

- Igen, te! Azért vagy nekem, mert én semmit nem hiszek el, csak ha logikusnak gondolom. Ha látom benne a logikát! A pszi sebész azt mondta, nem vesz fel az iskolájába, mert hiába akarom elhinni, nem megy nekem! Annyira racionálisan gondolkodom! Te pedig mindig erőt adsz nekem, mindent el tudsz magyarázni észérvekkel, logikusan.

- Én is racionálisan gondolkodom! Nekem is tudnom kell a miérteket. A mit miért! Mi okozza?

- Igen, te is! – folytatta – de én nem tudok így kutatni, mint te! Én ennyi mindent nem olvasnék el, azért, hogy megértsem a folyamatot!

- Én meg igen! Engem érdekel! Én ezzel nyerek vigaszt. – mondtam.

- Tudod, a hit olyan dolog, amiben nem lehet hazudni, ott aztán tényleg hinni kell, ott aztán nem lehet alakoskodni! – folytattam.

- Igen, az biztos!

- Meg aztán 9 hónapnyi rákkutatás után rájöttem, hogy minden eset más, minden ember más, minden embernek saját magát kell meggyógyítania! Nem mástól kell várni a gyógyulást, hanem saját magunktól! Megtapasztaltam, hogy mindenki eljut a hit kérdéséig, ha idáig jut! – mondtam. Aztán megnézte a könyvemet, melyről megállapította, nagyon jó, jó, hogy beleírtam, mit kell tennie a nem rákos családtagoknak. Jó, hogy egyben mindent összegyűjtöttem.

- Ne olvassuk el az egészet! Legyen meglepetés! – javasolta.

- Oké! Rendben! – mondtam neki, közben azért mutattam tovább. Amikor a kemoterápia mellékhatásaihoz értünk…

- Ezt gyorsan hajtsd tovább! Tudni sem akarok róla! – szólt, miközben elfordította a fejét, becsukta a szemét is.

- Rendben! – hajtottam tovább gyorsan! Jobb, ha nem tudja!

- Legyél életmód tanácsadó! Neked már minden a kisujjadban van! – ajánlotta.

- Az biztos, szívesen lennék…

- Tudod, a család nyomására is el kell vállalnia az embernek sok mindent! Amikor mindenki körülötted őrjöng, hogy tegyél már valamit, legyen már valami! Legyen már vége! Sürgetnek, megoldást akarnak! - mondta.

- Igen, én örülök, hogy erősen kitartottam a saját elhatározásom mellett! – feleltem – engem senki nem kényszerített. Mindenkit meggyőztem a saját igazamról.

- A könyvedre visszatérve, lehet, hogy ezeket mind meg lehet találni valahol, de rengeteg időt vesz igénybe, meg sok kutatást, az a jó benne, hogy ezt mind leírtad ide egybe! Akárki előveszi, kikeresheti belőle, ami neki kell!

- Túl tömény is lett! Mindenkinek megfekszi a gyomrát! – válaszoltam.

- Mindenki keresse ki magának a megfelelőt belőle! Nem muszáj végigolvasnia!

- Persze, hogy nem! Én magam is úgy fogom használni, hogy előkeresem az aktuális gyógymódot belőle. Azt is észrevettem, hogy mindenki a saját szemüvegén keresztül olvassa! A saját lelkiállapotát vetíti ki rá! Úgy, mintha vele történt volna! Ja, már írom a második részt! Ma kezdtem!

- Igen, a saját lelkivilágát vetíti ki rá! Nekem is azért negatív az „élettusa”! Nekem jobban tetszik a „Játék az életemmel”, vagy az „Öngyógyításban utazom” is. Van itt sok jó cím, de miattam ne változtasd meg, mert tudod, hogy én most negatív szemüveggel nézem! – javasolta.

- Robi meg azt mondta, az eddigi címek közül az „Élettusa” a legjobb. Annyi szenvedést, annyi terápiát leírtam benne, sorban, ahogyan történt, én azért gondoltam az élettusára. – mondtam.

- Neked ezzel kellene foglalkoznod! – bíztatott.

- Ezt szeretném is! – lelkesedtem be.

- Jobb, ha te már nem leszel óvónő, te már túl „sok” vagy óvónőnek! – mondta.

- Egy könyv egyébként akkor jó, ha feltűnő, ha csábító a borítója, meg a címe! Én most nem akarok negatív dolgokat olvasni, csakis a jókat! A pozitívat, a vicceseket, a játéknak hangzót… - folytatta.

- Játéknak elég komoly könyv lett… - vetettem közbe.

- Hát, igen! Ezt egyébként sem az óvodások fogják megvenni, hanem azok, akiket érdekel, mert van ilyen beteg a családjukban, vagy éppen ők a betegek. – mondta.

- Az biztos! A felnőtt korosztálynak írtam könyvet, elég komolyat, pedig mindig azt hittem, hogy én komolytalan vagyok… Valójában az vagyok, mindenből viccet faragok, mindenen tudok nevetni, még a legextrémebb helyzeteken is. Ebben is megkerestem a jót! Amikor végre el tudtam fogadni, hogy nem lehet megváltoztatni, itt van, végig kell harcolnom.

Szerintem a nevetős, vidám hozzáállásom miatt a környezetem azt hitte, nincs meg a négy kerekem… Azt hitték, nem vagyok normális, hogy fel sem fogom, pedig csak nem akartam tudomást venni a dologról, nem hittem, hogy beteg vagyok, nem akarok beteg lenni, le akarom győzni.

Azt mondta, neki én adom a hitet! Pedig mindig azt hittem, hogy ő az én őrangyalom, szinte szégyelltem magam, amiért annyit segít rajtam, én meg nem tudok rajta. Most örülök, ha mégis segíthetek, hitet adni, ami a legtöbb a világon! Nálam látja működni a dolgokat, ha innen hazamegy, mindig feltöltődik! Őszintén örülök ennek! Azt állítja, mindig fél eljönni hozzám, mert lehet, hogy ő nem akar dolgokat beismerni, nem akar elhinni, de itt mindig megerősítést kap! Megnyugtattam, sok mindent tőle tanultam. Ő pedig azt mondta, a dolgokat csak nálam látja működni, pont a racionális gondolkodása miatt. Igaz, én is racionálisan gondolkodom, de nyitott vagyok mindenre! Az ilyen betegség meghozza a hitet! Érdekes dolgok ezek, racionális, materiális gondolkodással is elgondolkodtató… Már tudjuk, hogy a láthatatlan energia létezik, akkor, ha a szellemek energialények, ők is léteznek! Nemcsak azt kell elhinni, amit látunk! Tőlünk függetlenül létezhetnek, hiába tagadjuk!

Egyik ismerősöm hívott, menjünk Ausztriába, ahol egy ember szemmel gyógyít. Én azt mondtam, nem megyek sehová, mert mindenkinek magát kell meggyógyítania. Ha én HISZEM, hogy meggyógyulok, akkor úgy lesz! Én azt nem tudtam elhinni, hogy beteg vagyok! Soha nem fogadtam el ezt az információt!

Többen kételkednek az ilyen gyógymódban, talán tudom a választ. Itt a HIT gyógyít! Milyen hit? Hát maga a hit a gyógyulásban, az elvárás, hogy bekövetkezzen! Odamegy rengeteg ember, aki HISZ a szemmel gyógyítónak, aki persze tud is így gyógyítani, mert ő maga is HISZI, hogy tud. A tömeg HITE megemeli a rezgésszintet. Egyszerre akarnak gyógyulni, hisznek benne, elvárják. Az agyunkban lévő 95 % víz pedig gyönyörű kristályokat alkot a HITTŐL, ezt az információt továbbítja, ettől valóban meg lehet gyógyulni! A gondolatainknak hatalma van! Amit gondolunk, az megvalósul! Így lehet meggyógyulni tömegesen! Ezt megbeszéltük Sellyvel is. Azt mondtam, mindegy, milyen a terápia, egyedül a hit számít! Az, hogy te magad elhidd, ettől fogsz meggyógyulni! Ha azt a képtelenséget találod ki, hogy minden nap rágsz egy kicsit az ajtófélfából, akkor meggyógyulsz, ha ezt elhiszed, tudod, belülről érzed, akkor úgy lesz! Attól gyógyulsz meg! A hittől!

 

Március 8.

A második szelence Renevatio enzimet hagytam felszívódni a szájnyálkahártyámon keresztül. Kétségeim támadtak, mert csak ¾ - ig volt az üvegcse, ráadásul folyt, pedig le volt zárva. Féltem, hogy nincs benne elég hatóanyag, esetleg megromlott… A gyártótól a következő levelet kaptam:

A Renevatio alkoholt tartalmaz az enzimek eltarthatósága miatt. Az íze borzalmas, ezért cukorral kompenzálják. Felrázástól gázt fejleszthet. Felnyitása a felrázott kólás üvegéhez hasonlít.

A Renevatio különböző fajsúlyú elemekből áll, valamint a színezék, és a molekulák képesek látható csoportokat alkotni, a zavarossága természetes.

Így remélem, hogy jó volt, csak túlnyomás uralkodott az üvegcsében, azért volt olyan. A benne lévő hatóanyag egy 150 kg –os embernek is elég, az én 65 kg – os súlyomhoz bőven elegendő a fél üveg is!

 

Március 10.

Beszélgettem egy hölggyel, elpanaszolta a bánatát, az életét, mely során sok gondja támadt a gyerekekkel, estére belefásul a dolgokba. Közben egyik rokonának mellrákja lett, C 5 pozitív, mint nekem. Tanácsért fordult hozzám, megműtötték, elvállalta a kemoterápiát. Nem tehetett mást, a család nyomására miatt. A férje, a fiai, a veje, a lánya orvos… Ők beszélték rá! Sajnos azonban nagyon rosszul van tőle, mindenféle nyavalyát elkap. Most éppen antibiotikumokat szed, mert az egyszerű megfázás annyira legyengítette, alig bír menni. Azonban hiába kapta a gyógyszert, még mindig nem gyógyult meg a megfázása. Javasoltam sok dolgot, amivel erősítheti az immunrendszerét, megemlítettem a hűtősapkát, mert a hölgynek az első kemo után kihullott az összes haja. Szegény emberek! Ilyen esetben annyira tanácstalanok, nincs, kihez forduljanak, mindenki mást mond, beszél össze- vissza… Az orvosok nem sokat segítenek, a mellékhatásokat újabbnál újabb gyógyszerekkel igyekeznek csökkenteni. A végén a beteg kigyógyul a rákból, de belehal a mellékhatásokba…  Sajnálom szegény hölgyet, aki nem irányíthatja a saját életét, hanem pont a rokonai irányítják ide – oda. Csak sodródik az árral, azt teszi, amit mondanak neki. Senki nem tud biztosat, mindenki kitalál valamit, ő meg mindenfélét össze- vissza próbálgat…

Akkor már jobb volt nekem! Enyém volt a döntés! Az én életemet én irányíthattam! Az életemet én irányítom!

Ágival találkoztam:

- Mikor jössz már dolgozni? – kérdezte.

- Nem tudom, várom az értesítést. – feleltem.

- Miért? – kérdeztem.

- Hát azért, mert hiányzol! – mondta. Aztán beszélgettünk általános dolgokról is. De a témára mindig visszakanyarodunk, valahogy mostanában minden beszélgetésem ide lyukad ki.

- Nem tudom Erzsi, mit gondoljak! Ha veled találkozom, akkor annyira biztos vagyok a döntésedben, úgy érzem, ha velem történne, én sem vállalnám el a kezeléseket! Ha azonban olyannal beszélek, aki elvállalta, látom, hogy gyógyul, igyekszik megmaradni, akkor meg neki adok igazat! Nem tudom, mi a jó döntés?

- Ezt csak az tudja, aki benne van! – feleltem.

- Valójában csak a HIT számít! Az, hogy abban a gyógymódban higgy, amit vállalsz! Aki hisz a kemoban, az meggyógyul tőle! Én nem hittem, és jobb is, ha így nem vállaltam el! Rám hatottak volna az iszonyatos mellékhatások! Tudom! Azért nem mentem bele! – folytattam.

- Értem! – mondta.

- A kemo sejtméreg! Mindent megmérgez benned! Ha az egészséges sejtek kibírják, akkor megmaradsz, de ha nem, akkor meghalsz. Akkor pedig azt mondják, a rákba haltál bele!

- Aha! – ámuldozott tanácstalanul.

- Meg aztán, ha egyszer elvállalod, többé már nem tudsz meggyógyulni természetes úton, mert a sejtjeid mérgezettek! Ha nekem bárhol kijön, minden mást kipróbálok, amit eddig még nem! Tudom, ki az, aki beadja a C vitamint infúzióban, beveszem a Celladam cseppeket, kipróbálom a Tationil kúrát, és még sorolhatnám a többit! – mondtam.

- Na, jól van, szia, Erzsi! Sok szerencsét, és… egy kocsiderék szilvamag… - mondta a jó kívánságait, amiket szokott.

- Rendben, de a kocsiderék szilvamag nekem nem csak szóban kell, hanem tényleg gyűjtsed, ha lesz!

- Jó, majd meglátjuk, milyen lesz az idei termés! – ajánlotta nevetve.

- Én azt is megtöröm, ugyanolyan jó, mint a sárgabarackmag! Na, szia, vigyázz magadra! – mondtam neki. Ő ment dolgozni, én tovább az utamon.

 

Március 11.

Eszembe jutott, hogy a könyvem első része 9 hónapig íródott, mint egy terhesség, elég nehéz szülés volt! Mármint nem az írás volt nehéz, hanem a történet, amit át kellett élnem! Egészen mélyről, a sötétségből göröngyös, kilátástalan úton tántorogtam a fény felé! Kerestem a fényt, a kiutat! Iszonyatosan kétségbeesett, elveszett ember voltam. Rájöttem, jó, hogy itthon maradhattam saját magammal egyedül, mert így könyvírás közben egy fantasztikus belső utazáson vehettem részt, jobban megismertem önmagam, rájöttem a dolgok nyitjára, sok minden letisztult bennem…

Voltam az óvodában, nehezményezték, hogy még mindig nem dolgozom. Közben elmondtam egy- két eseményt az életemből, majd Erzsi rákérdezett a könyvemre. Mondtam, hogy leírtam a nem rákos családtagoknak, mi a teendő, hogyan viselkedjenek a rákos beteggel.

- Ne nézzenek rá olyan szemekkel! – kiáltottam mutogatva.

- Hát, igen! – mondta.

- Nem vagyok más, ugyanolyan ember vagyok, mint a többi! Mindenki rákos, hiszen a sejtek minden pillanatban termelődnek! Nem vagyok más! – heveskedtem.

- Külsőleg nem is... – mosolyogott rám.

- Tessék? Miért, szerinted más vagyok? – értettem félre.

- Nem! Nem! Külsőleg nem változtál! Csak a gondolataid mások! – nyugtatott meg - Csak a gondolataid mások…

- Hát igen! A gondolataim mások… Azok tényleg sokat változtak! – ismertem be lehalkulva.

Milyen jó megfigyelők az emberek! Hogy észrevették!

Selly eddig 10 kemoterápiás kezelésen van túl. Most úgy érzi, elég volt! Lehet, hogy az utolsó kettőt már nem akarja. Most úgy érzi, nagyon elég volt, most kezd tőle igazán rosszul lenni. Már marja a sav a torkát. Ezt pontosan így fogalmazta meg. Értem! Azaz a kemo savasít! Akkor még rosszabb, mert a rák a savban fejlődik igazán! Mondtam, hogy ő dönti el, meddig tart, mert ha elég, akkor elég. Ezt más nem mondhatja meg! A közös ismerős hölgy is csak hetet bírt ki, mégis él, jól van, dolgozik. Arra gondoltam, Selly is abbahagyhatja, aztán folytassa a saját kúráit. Még vizsgálat sem kell! Beismerte, hogy azért vállalta a kezeléseket, mert már nem hitt abban, hogy bármi meggyógyítja.

Én mindig vártam, hogy égi beavatást kapjak, azt mondják: „A hited meggyógyított!”

Lehet, hogy ez megvan? Nem úgy kapjuk a híreket fentről, hogy szó szerint halljuk, hanem belső sugallatokkal, megérzésekkel!

Sellyvel nézegettük a régi fényképalbumomat. Hatalmas átéléssel mutogattam neki kicsi gyermekeim fotóit, az óvodai gyerekek képeit, a keresztfiamat, a keresztfiam unokatesóját. Miközben ezeket nézegette, így szólt:

- Én már rájöttem, hogy a te korosztályodnál miért van ez a betegség!

- Miért? – kérdeztem.

- Azért, mert addig ott a gyerek, amíg felneveled, addig nem kérdés, hogy mi a feladatod! Ha a gyerek megnő, akkor ott állnak a 40 évesek hirtelen cél nélkül, nem tudják, merre tovább, akkor omlanak össze, nincs kisgyerek, akit lehet nevelni, akit lehet így szeretni, akinek mindennapi gondjait el kell hárítani, akiért lehet élni! Nincs cél!

- Ahaaaa! – ámultam elSelly ősi tudásán, mondanivalóján, minden szavát igaznak véltem.

 

Március 12.

Este lefekvéskor a szokásos tevékenységeimet végeztem: Küldtem erőt édesanyámnak, az öccseimnek, Sellynek. Miközben Sellynek küldtem, eszembe jutott, azt mondta, ki kellene próbálni, hogy érzi e? Engem is érdekelne, anyukám érezte, amikor nem mondtam neki, akkor ő mondta nekem. Nos, eme gondolataim közben sms –t kaptam. Tudtam, hogy Selly az. Azt hittem, érzi, gyorsan megnéztem, ő volt. Azt írta, megmondta az anyukájának, hogy nem megy több kezelésre. Az anyukája pedig egyetértett vele, bíztatta, támogatja. Azt írta, nélkülem nem ment volna! Megköszönte.

 

Megérkezett a levél a nyugdíjfolyósítótól, melyben tájékoztatnak, hogy egészségkárosodásom mértéke 67%, nem rehabilitálható, felülvizsgálat 2 év múlva.

Amíg az óvodával jogviszonyban állok, nem vagyok jogosult az ellátásra. Így nyilatkoznom kellett, mikor kívánom igénybe venni. A közalkalmazotti jogviszony megszűntetése sem egyszerű folyamat, a szabadságomat kifizetik, mert akkor nem tudnak helyettem felvenni senkit, de a felmentési időt le kell töltenem. Végül ezt a változatot választottam, így rokkant nyugdíjas szerencsére csak jövőre leszek!

 

Március 19.

Bementem az oviba, ahol megörültek nekem. De! Elmondtam az új hírt!

Nem megyek soha többé dolgozni! Felfoghatatlan!

Margó azt mondta, ilyen, mint én, nem lesz többet neki, Áginak már most hiányzom.

- Én még nem is dolgoztam itt úgy, hogy te nem voltál itt! – mondta Angéla.

- Én sem! – kontrázott Ági.

- 6 hétre engedtünk el! – szólt Angéla széttárt karokkal.

- Én meg elmentem 60 évre! – nevettünk együtt.

- Jól átráztál minket! – nevette ő is.

- Át! Gondoltam én, hogy nem lesz egyszerű dolog! Azért húztam, halasztottam annyira a dolgokat! Még megkezdtem az új csoportot, még beindítottam, amit tudtam, elvégeztem! Nem láttam pontosan a végét, az időt, mikor dolgozom újra! Ködbe veszett, távolinak tűnt… Valahogy éreztem, hogy nem egyhamar… - soroltam.

- Hát, igen, ezt mi sem gondoltuk… - mondta Angéla.

- Nem igazságos! Te nem vagy beteg! – kontrázott Ági.

- Reménykedek benne, hogy meggondolod magad! – szólt Angéla.

- Áááá! Dehogyis! Sok nekem már ez a hajtás, sok egyszerre 30 kisgyermek… otthon is úgy elfáradok minden erő, és vitamin ellenére, pedig alig végzek házimunkát. Főleg így, hogy hordom az ebédet. – fejtegettem.

- Értem! De remélem, minden nap bejössz!

- Persze, aztán már kiutáltok! – nevettem.

- Dehogyis! Minden ünnepen, minden kiránduláson itt legyél! – „fenyegetett” meg Angéla.

- Jó! – egyeztem bele.

- Tudom, hogy miért szerettelek benneteket annyira! – mondtam.

- Miért? – kérdezte Angéla.

- Azért, mert ti úgy szerettetek, ahogy vagyok! Úgy fogadtatok el, ahogy vagyok, olyannak, amilyen vagyok! Amikor 95 kg voltam, akkor is, amikor 65 akkor is, pont olyannak, amilyen vagyok! Nem akartatok megváltoztatni, hagytátok, hogy fejlődjek, a saját utamat járjam! Pont úgy szerettetek, mint a Jó Isten! Feltétel nélkül! Önzetlenül! – soroltam.

 

Margóval mentem haza, közben beszélgettünk. Nehezményezte, hogy mások azzal vigasztalták, majd lesz másik kolléganője. Azt mondta, pedig úgy bízott bennem, annyira várt vissza!

- A csúcson kell abbahagyni, bármennyire is fáj! Legalább engem nem fognak 67 évesen kiutálni a fiatalok! – nyugtattam Margót.

- Te akkor is ilyen leszel, mint most! Téged nem fognak kiutálni! – győzködött.

Közben magamat is ezzel nyugtattam. Tényleg, a csúcson kell abbahagyni! Magamtól sohasem mentem volna el innen! Annyira szerettem itt lenni! Imádom a gyerekeket, a kolléganőimet! Lehet, hogy változtatnom kell, ezért lett a betegség!

Reikin azt mondta a mesterem, ez az erő ráterel az utamra, függetlenül attól, amit én akarok! Az lesz, ami nekem jó! Úgy, ahogyan nekem jó! Ezzel nyugtatom magam. Elfogadom a tőlem független erők akaratát! Mindennek így kellett történnie, így kell lennie!

 

Március 28.

Selly hívott, mégis el kellett vállalnia a maradék két kezelést, az édesanyja teljesen kiborult idegileg. Sajnálom szegényt, és féltem, nehogy most túl sok legyen neki! Remélem, az alkalmazott gyógymódjai megvédik a káros mellékhatásoktól. Még egy rossz hírem van! Sugárkezelést is akarnak neki adni! Azt azonban már tényleg nem fogja elvállalni! Legalábbis ezt mondta ma… Én reménykedem benne!

Javasoltam, hogy ne idegesítse magát a dolgokon, folytassa megrögzötten a kúráját, amiben hisz, és nem lesz semmi baja! Miért vagyunk reiki mesterek, ha nem segítünk magunkon? Én is esténként küldöm neki az erőt, ő is szokta nekem.