Az első kontroll

 

Február 11.

Reggel vérvétel, EKG, mellkas rtg, mammográfia, mell ultrahang vizsgálatokon vettem részt. A leletek a doktornőhöz mennek bő egy hét múlva. Addig még körömrágás van…

Közben megint megtudtam valamit! A mellkas rtg. - nél ki volt plakátozva a vizsgálatok veszélyességi mutatója! Nem biztos, de úgy emlékszem, hogy a csontscan 250 x -sa a mellkas rtg. sugárdózisának! Azaz, annyi mintha egyszerre 250 mellkas RTG. –en vennék részt. Megtenné ezt valaki saját magával? De ez még semmi! Ha természetes háttérsugárzásban dolgoznék, akkor a mennyiség 5 évnyi adagnak felel meg!

Megkérdeztem a röntgenasszisztenst, miért látszik meg a felvételen a daganat? Miért határolódik el

-  Azért látszik meg, mert más a szövetszerkezete! Nem olyan szövetekből áll, mint a többi.

Megmutatta a RTG felvételen, milyen a normális szövet, milyen az, ha valakinek már csak zsírmelle van, ami korral járó dolog, a mirigyállomány elpusztul, visszahúzódik! Említette, hogy vannak olyan nők is, akinek még 60 éves korukban is ott vannak a tejcsatornák, de az elég ritka. Megmutatta a régi leletemen, mennyire más a daganat szerkezete, mennyire eltér a többitől, ami körülötte van! Közben kikérdezett, hogyan derült ki nálam. Elmondtam mindent, a két hónapot is, amíg vártam a soromra a mammográfián, azt mondta, két hónapnak nincs jelentősége egy mellrák esetében, mert az már évek óta ott van! (Gondolom, ezért könnyebb eltűntetni azokat a daganatokat, amik 2 – 3 hónap alatt fejlődnek ki) Ő volt az is, aki az ultrahang után aláíratta velem az elszámoló nyilatkozatot, közben vastagon csupa zselé voltam, törölgettem magam mindenütt. Ezt is nagyon kedvesen, szépen elmondta, hogy jól hidratálja a bőrt a krém, úgyhogy nem ártalmas, hanem ez minden hidratáló krém alapja. Miből van? - kérdésemre azt felelte: vízből, csupa vízből.

Az ultrahangot végző orvos nagyon rendes ember. Ő volt, aki bejelölte a daganatot a sebésznek, műtét előtt ő végezte el a hasi UH – ot is.  Szépen megnéztem a képernyőn mindent. Láttam a varratokat, illetve a műtéti sebesüléseket. Az még természetes, még elég friss a dolog, helyre kell állnia, csak idő kell hozzá. A műtéti területek még dagadtak, vizesek. A nyirokcsomókat jó alaposan átnézte.

- Maradtak még nyirokcsomóim? – kérdeztem.

- Nézze! Nem biztos, hogy ki tudták venni mindet, csak azokat, amelyek közvetlen a műtéti területhez tartoztak! – mondta szinte szabadkozva.

- Hányat vettek ki? – kérdezte.

- 11 – et! Abból négyben volt áttét. – feleltem.

- Akkor biztosan maradtak ott még nyirokcsomók… - mondta.

Azokat nézegette alaposabban.

Eközben nekem repesett a szívem az örömtől!

Dehogy akartam megszabadulni minden nyirokcsomómtól! Hiszen a nyirok ödéma milyen veszélyes! Ha én most egyszer meggyógyulok, minden a helyére áll, akkor a maradék nyirokcsomóim el tudják látni a feladatukat! Annyira örültem, hogy vannak még nyirokcsomóim! Azokat, pontosabban azt a 7 db –ot is sajnáltam, amit kivettek, pedig nem volt benne áttét! Nem akarok előre inni a medve bőrére, azt mondta a doktor úr, hogy nem talált semmilyen elváltozást a melleimben. Örülök! Persze, csak mértékkel, mert ott a belső bánat, ami miatt nem örülhetek felhőtlenül… apám most már nem tudhatja meg a vizsgálat eredményeit… a földi életében, de lehet, hogy fenn tudni fogja, lehet, hogy ő már előbb tudja, mint én, lehet, hogy ő már látja az én egész életemet!

A várakozás közben megismerkedtem egy 65 éves hölggyel, akinek ugyanez a műtéte volt. Mivel tétováztam, merre menjek, ő mutatott utat, találkoztunk minden vizsgálatnál, így beszédbe elegyedtünk.

- Maga elvállalta a kemot? – kérdezte.

- Én? Nem! – mondtam. Pedig nem akartam senkit elkeseríteni, lázítani, de nem hazudok!

- Én igen! De úgy megbántam, mint a kutya! – mondta felháborodottan.

- Miért? – kezdett érdekelni a dolog. Érdekes, én mindig ilyen emberekkel találkozom…

- Mert olyan rosszul voltam, hogy elmondani nem tudom! Még aznap valahogy csak elment, de a harmadik napon… mit mondjak? Leírhatatlan! Hányingerem volt, szédültem, felment a vérnyomásom!... – sorolta.

- A vérnyomása? – kérdeztem.

- Igen az, pedig nekem alacsony szokott lenni! Most meg 150 volt! Ja! És szélütést kaptam tőle! Lebénult a fél arcom! Nézze! – mutatott a bal arcfelére.

- Ez attól van? – kérdeztem, miközben megnéztem, ahogy szinte lóg a fél fele.

- Igen! Attól! Persze elküldtek vizsgálatra, ahol az orvos azt írta a papírra, hogy szerinte nem attól van! Én pedig tudom, hogy attól! Éreztem! Hullott a hajam is, mint a nyavalya…

- Még az lenne a legkevesebb! – szóltam közbe.

- Igen az! Nem is érdekelt volna, de az összes vénámat tönkretették! Most sem tudnak vért venni tőlem! Nézze csak a bal kézfejemet! – mutatta.

- Na! Ezt az a dagadt szőke nővér szúrta el! Mellészúrta! Nézze, hogy fel van dagadva, milyen vörös… és még mindig nincs rendben, pedig fél éve volt! Azt mondták, meg kell műteni! Hát én annyit szenvedtem, olyan rosszul voltam, hogy az borzasztó! Nem kellett volna elvállalnom! Csak az ember fél! Tudja, hogy van ez? Maga jól tette, ha nem vállalta el! Én sem bírtam ki mindet!

- Én nem vállaltam! Azt mondtam, nem akarok rosszul lenni, voltam már eleget! Ha így nem maradok meg, akkor nem érdekel, akkor megyek „haza”! – feleltem.

- Nem is bírtam végigcsinálni! 12 – őt írtak fel, de csak 8 – at bírtam ki… A sugárról ne is beszéljünk! Na! Azt sem tudtam végig kibírni!- mondta.

- Mennyit adtak? – kérdeztem.

- 25 – öt, de 22 – nél kidőltem a sorból! Már úgy be volt vörösödve, az orvos is azt mondta, jobb, ha abbahagyjuk, már megkaptam a mennyiséget, ami kell! Meg gyógyszert is szedek! Tudja, azt a hormont, amit adnak. – mondta.

- És, milyen a sebe? Az enyém nagyon szép!

- Én kenegettem körömvirág kenőccsel, borogattam svédcseppel!- mondtam.

- Miért? Nem gyógyult? – kérdezte.

- De! Gyógyult, csak azt akartam, hogy még szebb legyen! – feleltem.

- És a keze? Az milyen? – érdeklődött tovább.

- Az elég kemény…

- Az enyémben nincs erő! – mutatta a jobb karját.

- Az enyémben sincs! Miért?

- Nem tudom! Mi lehet az oka, ha valakinek a mellét műtik, a karjában nem lesz erő?

- Hát ezt én sem tudom…

Megsajnáltam szegénykét, ahogy panaszolta a bánatát, olyan törékeny, elesett kis asszonyka volt, az anyukámra hasonlított. Azt állította, a kemotól még el is butult, mert azóta annyira feledékeny, hogy maga sem tudja, mit akart. Beszélgettünk az étrendi változtatásokról, javasoltam neki valami természetes szert a feledékenységére. Ezt felírtam egy papírra. Már okos voltam, vittem papírt magammal, úgyis tudom, hogy mindig van valaki, akinek adok tanácsot, és fel kell írni, nehogy elfelejtse! Ma végre volt nálam papír. Közben szó került apámról is, jól kisírtam neki magam, ahogyan sajnáltam szegény ártatlan testét, ahogy beletették a kigombolt ingével a koporsószerű tepsibe, kinn az előszobában, a hidegben, fújt a szél, nagyon hideg volt! Szörnyű volt nézni, ahogyan mezítelen felsőtesttel fekszik szinte a földön, ebben a hidegben. Megsirattuk az utolsó perceit, a mondatait, az anyukámat.

Gondoltam, apámra való tekintettel kérem, hadd mehessek ma a hasi UH- ra, de megláttam, mit műveltek egy beteggel, akinek mára volt beutalója, időpontja, mégsem tudták fogadni, mert egy napra csak 4 beteget fogadhatnak, mára létszámon felüli lett! Még kiabáltak is vele! Felment az orvosához, visszajött, aztán azt mondta, megcsinálják mégis. Kisvártatva újabb cirkusz volt, kiabáltak vele, elzavarták, mégsem! Aztán megint felment a dokihoz, végül mégis neki kellett hazamennie vidékre, mert nem végezték el a vizsgálatot rajta. Ezek után én már nem mertem kegyeleti okokra hivatkozva semmit kérni, hanem hazakotródtam. Megyek szerdán!

Öcsémék anyukámmal intézkedtek, a temetést a papnál beszélték meg. Szerdára! Igen, szerdán lesz 11 órakor! Nekem délutánra van időpontom! A hasi UH nemcsak a párom születésnapján, hanem az apám temetésének napján is…

Kinyomoztam, mit jelentenek a tumormarkerek! Az egyik vizsgálat rövidítése CEA: Carcino – Embrio- Antigén Szóösszetétel rövidítése. Lefordítva annyi jelent, hogy rák- ébrény- ellenanyag, kimutatja, hogy a vér termel e a ráksejt ellen ellenanyagot. Ezt csak az én szabad fordításom után gondolom, közelíthet a megoldáshoz…

 

Február 12.

Ha valaki azt hiszi, hogy az erő ellenére is tudtam aludni, akkor téved! Hiába nyugtattam magam, azért csak ott bizsergett bennem valami, valami mélyen, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés…

Reggel ész nélkül rohantam át anyukámhoz segíteni neki előkészülni holnapra. Minden elég jó hangulatban sikerült, egészen megnyugtattam őket. Úgy éreztem, ez a mai napi küldetésem, hogy drága szeretteimet vigasztaljam

Számomra a halott apám látványa megnyugtató volt! Szépen feküdt, megnyugodva, szemeit lecsukta, száját összefogta. Teste olyan volt, mintha élne… Látnom kellett! Jó, hogy láttam! Örülök! Soha nem hittem volna el, hogy itt hagyott minket, ha nem látom a saját szemeimmel. Attól, ahogy láttam, olyan érzésem volt, jobban van.

Több kérdés felmerült megint bennem:

Vajon apám halálának köze van a betegségemhez?

Aggódott értem, és azért jutott idáig?

Azért lettem beteg, hogy most tudjak segíteni a gyászban a családnak, különösen édesanyámnak?

Persze, hogy a halál sohasem jön jókor, de apukám mégis jobban választott: szombat reggel, így ott tudtam lenni a családdal.

Azért jutottak el hozzám a könyvek, a reiki? Villás Béla, Selly,

Apám megvárta, amíg idáig fejlődöm, akkor távozott, tudta, hogy a családot tudom támogatni?

Vajon neki is tudtam segíteni?

Azt gondolom, ezek ismételten nem kérdések, egyben mind válaszok is!

 

Február 13.

Délelőtt volt a temetés, délután a párom bevitt a kórházba, a hasi ultrahangra, mindent rendben találtak…

Én nem tudom, de mégsem tudtam annyira örülni… ott volt bennem a temetés mély fájdalma… fájt a fejem, bedagadtak a szemeim, felment a vérnyomásom, egyszóval rosszul voltam.

Este csak beomlottam az ágyba, így félholt állapotban a párom megnézte a híradót. Én nem tudtam semmit nézni, nem is láttam, a szemem duplájára dagadva, az orrom szintén, a fejem szétment. Ő azért tudott, mert több kávét megivott… Utána valami nyomozó műsort nézett, aminek az volt a címe, az árulkodó csontok… Ekkor elnyomott az álom, félálomban még hallottam, az emberek azt hiszik, hogy a csont egy kemény, halott valami, de nem! A csontok élnek! Az ember halála után még évtizedekkel is találnak a kemény részekbe zárva élő csontszövetet, melyből a DNS tesztet el tudják végezni, ily módon lehet bizonyítni a személyazonosságát! Többször elhangzott, hogy a csontok élnek. Ezzel a felkiáltással aludtam el: A CSONTOK ÉLNEK!

Amikor kikapcsolta a TV –t, akkor már nem tudtam aludni! Ezért apám lelkéhez szóltam, mondtam neki, kérem, válaszoljon a kérdéseimre. Így fogok elaludni!

 

Február 14.

Egész nap az analóg kamerával felvett temetést a kicsi kazettáról átmásoltam nagyra, a nagyról pedig dvd lemezre, már sikerült! Mindenütt megvan. Ma egész nap a temetést néztem, hallgattam a tv- ben. Kicsit kifuttattam, hogy csökkenjen a mély fájdalom. Jobban éreztem magam így, többször, és többször megnéztem, amíg felvettem erre, arra. Ha nem lett volna zsákban, nem is hinném, hogy halott. Még a füle is piros volt! Miért volt piros a füle? Miért volt piros? Miért? Hiszen tudtommal fagyasztóban volt? Tudta valaki, hogy a halottnak még tovább nő a szakálla, és a körmei? Miért?

A temetés napján hajnalban arra ébredtem, hogy azt az éneket hallottam folyamatosan a fejemben:

„én vagyok a feltámadás és az élet, ki bennem hisz, elnyeri az üdvösséget, hívő lélek a halállal meg nem halhat, bűneire elnyerheti az irgalmat…”

 

Február 19.

Ezt a napot választottam az eredmény megismerésének napjául. A buszon találkoztam a hölggyel, aki már legyőzte a rákot 10 éve. Most is olyan szép volt, nyugodt, pozitív. Példakép! Mindent elmondtam neki, ami történt. Szó került a víz harmonizálásáról is. Pont nála volt egy dvd lemez: A VÍZ ÜZENETEI címmel! Nem fantasztikus? Az apjának vitte, de átadta nekem, hogy én is megnézhessem. 

A rendelő előtt ott volt a régebbről megismert anyukám- szerű nénike, beletörődve járkált fel – alá a picinyke testével. Mondtam neki, hogy üljön le mellém. Panaszolta, hogy reggel 8 óra óta van itt. Várta a papírokat. Törékeny kis csuklóján a vizes zsebkendő, mellyel borogatta a kemo helyét… Vérzett a szívem érte, annyira sajnáltam, már majdnem sírtam, de erőt vettem magamon, inkább majd küldök neki erőt, hogy kibírja!

Láttam egy másik, fiatal, vidám, kedves hölgyet is, aki hamar megkapta a papírjait, aztán eltűnt, azt hittem, hazament, majd megláttam a főorvos asszony ajtaja előtt ülni.

Ezután pár perc múlva hozzám is kirohant a doktornőm, aláíratta velem a papírokat, azt is, hogy továbbra sem egyezem bele semmilyen kezelésbe, aztán közölte, minden eredményem negatív lett. Hipp, hopp, már ott ültem én is a főorvosnő ajtaja előtt. Beszélgetni kezdtem az előbbi szép hölggyel.

- Benn van a doktornő? – kérdeztem.

- Igen! Láttam az előbb. – mondta.

- Mit fog tenni velünk? – kérdeztem.

- Még nem volt ilyenen? – érdeklődött.

- Még nem!

- Semmi különöset! Ellenőrzi a leleteket, megkérdezi, hogy vagyunk, meg ilyesmi.

- Áh! Értem!

- Szóval semmi extra! – folytatta a hölgy.

- Ennek örülök! Féltem…

- Milyen kezeléseket kap? – érdeklődött.

- Én még semmilyet. – feleltem.

- Nem kellett? De jó! – örült meg.

- De! Csak én nem akartam… - mondtam tétován.

- És mit?

- Mind a hármat javasolták, de én úgy éreztem, hogy még meg kell próbálnom nélküle, a kezeléseket még később is elvállalhatom…

- Nem olyan nagydolog! Ki lehet bírni! – kezdett vigasztalni.

- Maga mit szedett mellé, hogy kibírja? – kérdeztem.

- Én? Semmit! – mondta meggyőzően.

- Én magam készítem a búzafűlevet, iszom a céklalevet… - kezdtem sorolni.

- Ja! Azt én is iszom, de a céklalé olyan étvágyat csinál! Meg szedtem rengeteg C vitamint, azt most is szedem, meg a Béres cseppeket, de attól meg híztam 10 kg –ot!

- Biztos, hogy a Béres csepptől? – akadékoskodtam.

- Igen, biztos, de a hormontól egyébként is mindenki hízik, aki szedi! Majd lefogyok, de leadni sokkal nehezebb, mint felszedni!

- Az biztos! Ezt tanúsíthatom!

- A doktornő azt mondta, jobb, hogy a kezelések alatt nem fogytam, mert az rosszabb lett volna! Érdekes, míg mások fogytak, én híztam… - folytatta.

- Pedig nem szabad ilyenkor hízni! – mondtam.

- Tudom, majd igyekszem leadni… - mondta, közben szemmel láthatóan a sápadt nő jól kivörösödött, leizzadt, a kórházi lapjaival legyezgette magát, majd felém fordult:

- Ezek a hőhullámok a hormontól vannak…

- Aha! - Néztem rá.

- De nekem szerencsém volt, nem látszik semmi! A Kékgolyóban az orvos is megkérdezte, melyik mellemet műtötték, mert olyan szépen begyógyult! Nem látszik szinte semmi! A sugárkezelésnél milyen melleket láttam!?

- Ki műtötte? – kérdeztem.

- … főorvos úr!

- Engem is! Nekem a tanárom volt, ha ő nincs, műtét sincs! – örültem meg.

- Fantasztikusan ügyes! Mennyi betege van! Velem benn feküdt egy nő, aki Zalaegerszegről jött hozzá.

Itt egy ideig méltattuk a tanár úr érdemeit, elmeséltük, mit mondott nekünk, mennyire emberséges, milyen kedves, mennyire ügyes, milyen fantasztikus jó fej! A hölgy megmutatta, hogy a sugárkezeléstől megégett, kivörösödött, bebarnult a bőre, már szépen múlik… érzékeny lett, és fáj is, még a hátába is kisugárzik… beszélt arról, hogy most kezdi a súlyát ledolgozni, visszament dolgozni.

- Mit dolgozik? – kérdeztem.

- Ha megmondom, nem fogja elhinni! – felelte.

- Most már még jobban érdekel! – feleltem. Megláttam a papírján, hogy 40 éves…

- Műtősnő vagyok! – mondta.

- Gratulálok! És mégis bevállalta a kezeléseket? – kérdeztem meglepetten.

- Igen! ...  Hát… engem a kollégáim, az orvosok beszéltek rá, azt mondták, adjam meg magamnak ezt az esélyt. Akkor biztosan mindent elkövettem a gyógyulásért! – felelte.

- Nem látta a példát a kórházban? – kérdeztem.

- De igen, de én meg akarok gyógyulni! – mondta.

Megkérdeztem, hol dolgozik, nem ebben a kórházban, egyik ismerőse ajánlotta neki, aki itt dolgozik. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy ő meg fog gyógyulni, és az orvos barátai is ajánlották neki. Az orvosok nem ismernek más lehetőséget, ebben HISZNEK, ezért javasolják! Több jó példát láttak, hát még saját maguknak, a barátjuknak is, a kolléganőjüknek is ajánlják… Még jó sokat tárgyaltunk, megtudtam, hogy nem engedték dolgozni, 9 hónapig táppénzen volt. Most sem a műtőben dolgozik, hanem egy könnyebb feladatot végez 6 órában, aztán persze szeretne visszamenni majd… Megtudtam, hogyan vette észre, és az övé nem volt áttétes, de 10 mm volt. Az ilyen műtét során kiveszik az őrszem nyirokcsomót, neki abban nem volt áttét. Azt mondta, az enyém veszélyesebb műtét volt, az áttétek miatt. Kérdeztem, elhitte e? Azt mondta, igen, mert ő már sok ilyet tapintott, így amikor magának megérezte, egyből tudta, hogy rákos. A család jól kikészült nála is! A hölgy azonban vidám, bizakodó, biztos, hogy meggyógyul. Megtudtam, igen nagyon emelte a vérnyomását a kemo, bevallotta, hogy rosszul volt… De annak örült, hogy a haja nem hullott ki, mert lefagyasztották a hajhagymáit a hűtősapkával… Hosszú haja volt, szép rövidre vágatta, megritkult, de nem hullott ki teljesen… Most szép sűrű hajkorona ékesítette a fejét!

Közben azon gondolkodtam, milyen csodálatos az emberi szervezetünk! Nem fantasztikus, még ezt a mérgezést is képes kibírni, túlélni? Ha az emberek pozitívan állnak hozzá, akkor meggyógyulnak? Micsoda csodálatos isteni teremtmények vagyunk! És mi mégsem vigyázunk erre a kincsre? Csak úgy kell hozzáállni, eleve azt várjuk el, hogy ettől meggyógyuljunk! Akkor úgy is lesz!

Ekkor bement a főorvosnőhöz, majd utána én következtem.

A főorvosnő csak végignézett rajtam fürkésző szemekkel:

- Továbbra sem vállalja a kezeléseket?

- Nem! Köszönöm! – feleltem halkan.

- Hogy érzi magát? – kérdezte, miközben aláírta, és lepecsételte a papírjaimat.

- Köszönöm, jól! – mondtam.

Az eredmények negatívak! Azonban nincs miért örülni, mert csak akkor tudják kimutatni, ha van valami, ha már legalább 3 – 4 mm. Tehát a harcnak nincs vége! Tovább kell folytatnom a terápiát, amit elkezdtem! Soha nem adom fel! „Az élet célja a küzdés maga!” Emlékszem Madáchra „Az ember tragédiája” –ból.

Apámnak nem mondhatom el… Tudom, hogy tudja, látja, de a testének nem mondhatom el, nem láthatom a szemeit, miközben széles vigyorral közlöm vele, nem láthatom, hogyan örül… nem látom, hogy nevet velem… A kezemben van az érdektelen lelet… Csak viszem, mintha ez sem én lennék… Azt hiszem, előre tudtam, hogy ez lesz! Főleg, amikor apám meghalt… Nem tudom, miért jutott akkor az eszembe, hogy most már biztosan meggyógyultam? Van valami összefüggés a két dolog között?

Amint kiértem az utcára, elkezdtem a telefonálást, a vonal túlsó végén remegő, elcsukló hangokat hallottam, mások még nálam is jobban örültek…

Ezután Sellykémnek is elmondtam, aki azt mondta:

- Most már szakképzett boszi vagy! Fantasztikusan jó hír! – de hallottam a hangján, hogy valami van vele…

- Igen, fekszem, mert ma voltam kezelésen. – mondta.

- Meddig tart még? - kérdeztem, mert nagyon féltem szegényt.

- Nem tudom, már nem sok van. – mondta.

- Azt akarom, hogy legközelebb TE hívj fel így engem, hogy minden eredményed negatív! – mondtam erélyesen.

- De azért addig is hívhatlak, ugye? – kérdezte.

- Persze, de az eredményekkel is hívj fel, hogy minden rendben! Minél előbb! – mondtam.

 

A kollégamőim is örültek!

A spirituális barátnőmnek is elmondtam:

 „NE HARCNAK VEDD, HANEM KIHÍVÁSNAK! HA SZEMBESZÁLLSZ VELE, ERŐT ADSZ NEKI, HA LEKICSINYÍTED, VESZÍT AZ EREJÉBŐL!

NEM A KÜZDÉS,  A FELADATMEGOLDÁS AZ ÉLET CÉLJA!

SENKI NEM VÁRJA EL TŐLÜNK, HOGY SZENVEDJÜNK, CSUPÁN AZÉRT SZENVEDÜNK, MERT NEM AKARJUK MEGÉRTENI A PROBLÉMÁK VALÓDI OKÁT. HA MEGÉRTJÜK, MÁR VÉGE IS A SZENVEDÉSNEK!

A TEREMTŐ AZT SZERETNÉ, HOGY MINDIG BOLDOGOK ÉS VIDÁMAK LEGYÜNK, CSUPÁN A GONDOLKODÁSUNKAT ÉS A HOZZÁÁLLÁSUNKAT KELL MEGVÁLTOZTATNUNK!”

 

Este elhatároztam, hogy apámmal beszélek, mondja meg, hogy van. Mindig szoktam álmodni a halottal, temetés után néhány nappal. Akkor általában azt üzenik nekem, hogy jól vannak. Nagy elhatározással az esti imám során kértem, jelezze hogylétét. Így aludtam el, tudni akartam, hogy biztosan jól van!

 Sikerült!

 Álmomban láttam őt! Olyan volt, mint fiatalon, kb. 35 – 40 évesen. Haja fekete, beszélni szépen tudott, mindkét lába megvolt. Ott állt előttem, tudtam álmomban is, hogy meghalt, és a szellemét látom.

- Szia, papa! – örültem meg neki. – Hogy vagy, mondjad már! – siettettem.

- Hát! Jól vagyok! – felelte, pont úgy, ahogy életében szokta. Sohasem volt bőbeszédű, mindig azt mondta, sok beszédnek sok az alja. Én nem rá ütöttem ebben!

- Jól vagyok! – mondta még egyszer.

Ennek nagyon örültem! Megkaptam a választ! Jól van! Jól néz ki! Azonnal továbbítottam az üzenetet a családnak. Apám jól van, jól néz ki.

Lehet, hogy fénylény testünk hasonlít a földire? Lehet, hogy tényleg csak egy életünk van?