Az apám

 

Február 9.

Hajnalban csörgött a telefonom, még fel sem keltem, már tudtam, anyukám az, s apámmal van baj. Már régóta tudom, hogy egyszer így lesz! Tényleg így volt! Csak az orvosi ügyelet számát kérdezte. Gyorsan megadtam, hogy hívják a mentőt is sürgősen.

Visszafeküdtem, vártam, hogy hívjanak, elvitte a mentő, vagy mi lett vele.

Közben az angyalos könyvből tanultak alapján imádkoztam apámért Szent Auretiel angyalhoz, a betegség angyalához, segítsen neki küzdeni, meggyógyulni. Beugrott a fejembe Asrael, a halál angyala, azonnal elküldtem: még nem!

Továbbra is a betegség angyalát kértem, segítsen apámnak küzdeni, legyőzni a betegséget. Megint Asrael jelentkezett, megint elküldtem… Folyton az a gondolat jött a fejembe, hogy inkább Asraelhez kellene szólnom… Nem! Még nem!

Alig tudtam végiggondolni, amit akartam, alig hagyta, hogy a betegség angyalához imádkozzak. Amikor végre sikerült végigmondanom a kérést, nem tudom, miért, beszéltem a lelkével is, hogy megbocsátom minden bűnét, ne hagyja itt az anyukámat, mert szüksége van rá! Szeretjük, és maradjon még velünk. Olyan jó érzés volt feledni a múltat, elengedni a ragaszkodásokat… Harmadik lépésként küldtem az erőt neki, a szeretet energiáját. Egy ideig éreztem, hogy megy az erő, majd úgy gondoltam, úgy éreztem, már elég.

Ekkor megnyugodtam.

Azt hittem, mindent megtettem…

Teljes nyugalom áradt szét ereimben, úgy feküdtem…

Vártam…

Tudtam, hogy jobban van, éreztem…

Vártam, hogy öcsém felhívjon: jött az orvos, elvitte a mentő, apánk jobban van…

Hívott…

Apám meghalt, mire kiértek a sürgősségiek… megpróbálták újraéleszteni, már nem lehetett…

Felkeltettem a páromat, most mit tegyek?

Tétován álltam…

Menjünk át!

Felkeltettem Robit, jöjjön ő is…

Átmentünk, anyukám, öcsém totál készen voltak…

Még nem vitték el…

Bementem a szobába megnézni, de nem láttam semmit az ágyon.

- Hol van? – kérdeztem.

Hát ott feküdt szegénykém letakarva a paplannal. Még a doktornő takarta le! Olyan pici volt! Olyan békésen feküdt csukott szemmel, nyugodtan. Olyan szép volt a bőre, a hasa, csak egy picit volt sápadtabb, mint amikor még élt…

Ott sírtam…

- Papa! Miért mentél el, még maradhattál volna!

Anyukámmal összeborultunk, sírtunk, ő megigazította apám haját, megsimogatta a fejét, mindannyian csak néztük…

Csak annyit tudtam nehezen kinyögni, apámnak már jó…

Szegénykém, már 22 éve szenved…

Akkor kapott először szélütést, már akkor majdnem meghalt… azt hittem, vége! De túlélte! Erős akarattal, és az édesanyám áldozatos ápolásával! Majd egyre rosszabbul lett… 8 éve érszűkület miatt le kellett vágni a jobb lábát. Akkor meg sem akartam látogatni, mert mit lehet ilyenkor mondani valakinek? Anyukám azt mondta, menjek be hozzá, most nem az én érzéseim a fontosak, hanem az, aki ott fekszik, tudja, hogy mellette állunk. Így elmentem, de előre megfenyegettem mindenkit, ne próbáljanak sírni! Előtte főleg ne, most vigaszt kell nyújtanunk, nem kétségbeesést. Meg aztán nem akartam sírni, főleg előtte! Nem tudtam, rám milyen hatással lesz, ha így kell látnom az apámat! Ott ült szegény az ágy szélén, bal lába lenn, a jobb meg fenn, illetve, ami megmaradt belőle!

Egész combig levágták…

Mit mondjak?

Milyen érzés ez?

A XXI. Sz. elején még itt tarunk?

Az embereket csonkolni kell? Mindent felfedeztünk már, eljutottunk a Holdra, a Marsra szondát küldtünk, és egy ember életét nem tudjuk megmenteni másképp, csak ilyen brutális csonkolással?

Szerencsésen túljutottunk az első sokkon, közben jött hozzá a gyógytornász, a megmaradt egy lábára állva kellett tornázzon, amit hősiesen végzett!

A nővérke megdicsérte, mert egyedül kiment WC –re. Azt mondta, nem sokan teszik ezt meg ilyen műtét után! Ott lesték az ajtóban, hogyan csinálja, aztán visszafelé már nem bírt jönni, akkor segítettek neki.

Szóval nagyon jól viselkedett.

Azzal vigasztaltuk, majd lesz műlába, azzal megtanul járni, és fog! Csak az a baj, hogy éppen a lebénult lába maradt meg! Ezek után kezdett el sírni:

- Mondtam ő az orvosnak, legalább 10 centivel hagyta volna hosszabbra!

- Azzal a 10 cm – el már úgysem sokat értél volna! – feleltem.

Végül anyukám mindenki lelkét helyrehozta, még az apámét is. Nagyon gondosan, szeretettel ápolta, mindig ellátta feladattal, ne érezze magát fölöslegesnek. Övé volt a diótörés, a bab- és borsófejtés, a burgonyahámozás, amit ülve, kézzel el tudott végezni. Vagy éppen vigyázott a tűzhelyen rotyogó ételre, amíg anyukám elment a boltba, vagy a kertben dolgozott.

Apám az egész életét édesanyámnak köszönhette, már régen nem élne, ha ő nem lett volna! Mindig azért imádkoztam, hogy ne hagyjon itt minket, így anyukámnak van kiről gondoskodnia, van célja, van, mivel foglalkozzon.

Nem gondoltam volna, hogy meghal, azt hittem, még sokáig fog élni!

Anyukám épp a múltkor mondta, papa nem halhat meg, amíg ő él, mert nem akarja eltemetni.

Papa mégis itt hagyta.

Az idén júliusban lett volna 73 éves…

 

Most már nem szenved tovább…

Éjjelente imádkozott…

 

Mindig azon gondolkodtam, hogyan lehet túlélni azt, ha valaki elveszíti a szülejét… Nem tudom… Csak azt tudom, hogy arra kell gondolni, neki már jó! Hazatért!

Párom azt mondta, új élet születik…

Ancsa szerint mennie kellett, mert már várja az új élete! Valaki most fogant meg!

Szeretném tudni, hová születhet le az apám újra!

Ki lesz ő? Ki lesz a következő életében?

Szeretnék vele találkozni…

 

Most nem tudom, mi lesz?

Erre nem számítottunk… Ezt nem gondoltuk…

 

Eszembe jutott, amikor műtét előtt átjött hozzám az apám, én megijedtem: meg fogok halni? Milyen önző voltam, akkor is csak magamra gondoltam… Tudtam, ez rossz ómen… csak azt hittem, nekem, nem neki! Valahogy éreztem, hogy nem jót jelent, gondoltam, ez a halállal függ össze, hiszen kimozdulni sem akart otthonról soha! Haloványan bevillant ugyan az agyamba ez a lehetőség is, de elhessegettem, nem erre gondolni sem szabad! Most én állok műtét előtt, amitől páni félelem gyötör!

Megnézte még utoljára, hol élek, hogy élek…

Az utóbbi időben csak üldögélt, vagy tv – t nézett. Legutóbb már csak az ablakon nézett kifelé, egy pontra, látszott, nem valamit néz, hanem csak a távolba tekint.

Az jutott eszembe, elvitte tőlem a halál angyalát…

Szegény, drága apám!

Milyen furcsa volt nézni, ahogyan ott feküdt…

 

Már mindenki fekete ruhában jött át.

Ez nekem nem jutott eszembe, bár szerintem az igazi gyász a szívünkben van, azt egy ruhával nem lehet kimutatni, hogy az ember mit érez!

Egész este másfelé tereltem a gondolataimat, ám amikor lefeküdtem, már nem tudtam elfojtani őket! Csak forgott az agyam, próbáltam energiát küldeni anyukámnak. Nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Így próbáltam elaludni, közben a vérnyomásom is felment. Illetve reggel óta magasabb fordulatszámon működött…

Mintha nem is én lennék én, a fejem a testemtől külön lebegett… mintha valamilyen bűvös felhőben lennék, és csak kívülről szemlélném az eseményeket…

Valóban az a legjobb megoldás, ha az ember azzal vigasztalja magát, neki, mármint annak, aki meghalt, már jó, jobb…

Mi van akkor, ha ezt az ember csak azért találta ki, hogy saját magát megnyugtassa, és nem jobb neki? Mi van akkor? Ki tudhatja az igazságot?

Már apám tudja…

Még egy kis lelkiismeret furdalásom is volt, mostanában a saját betegségemmel lefoglaltam a családot, apámat elhanyagoltuk egy kicsit, illetve vele nem foglalkoztunk annyira… Anyukám igen, hiszen gondozta, ápolta, etette, fürdette, úgy, mintha saját gyermeke lett volna. Mostanában ő is értem imádkozott, hogy megmaradjak, de az apámmal is törődött… Úgy tudtuk, jól van, akárhányszor átmentünk, mindig azt mondta, minden rendben van. Néha köhögött, de ette a C vitamint, a pezsgőtablettákat, a 60 éven felülieknek összeállított vitamint. Aztán mindig jobban lett.

Senki nem gondolta, hogy itt a vég…

Miért nem figyeltünk a jelekre?

Mert voltak!

Észrevettem, hogy nem nézi már a Tv- t, hanem sokszor csak ül, tekintete a távolba mered, szinte már nincs is közöttünk…

Hát ezért vállalta be, hogy átjön hozzám műtét előtt.

Már tudom, mit jelent a mély fájdalom… onnan belülről jön, talán a szívem helyéről?

Ott van a szívem?

Ott valami olyan nyomasztó…

Gondolataim kavargása közben egy–egy pillanatra elaludtam, aztán fel – felriadtam… egyszer pedig 3 kopogást hallottam.

- Papa, te vagy az? Mit akarsz mondani? – kérdeztem hangosan.

De hideg csend felelt, nem válaszolt… imádkoztam érte az angyalokhoz, imádkoztam az anyukámért, és a többi családtagomért.