46. - Élettusa - A nem rákos családtagoknak üzenem
A nem rákos családtagoknak üzenem
Egyik barátnőm meglátogatott, akivel talán évente egyszer találkozom, leginkább azért, mert igen messze lakunk egymástól, mindenkinek rengeteg a dolga. Most a hír hallatára jött el hozzám.
A kapuban már láttam, milyen fürkésző szemmel néz.
Az emberek nem tudják elképzelni, hogy bírja ki valaki az ilyen dolgot, hogy tud vele együtt élni? Hogyan lehet tovább folytatni az életet ilyen diagnózissal? Ezt láttam az ő szemében is…
Régen én sem tudtam ezt elképzelni másról… Mindig azt hittem, tőlem távol áll, ez velem biztosan nem történhet meg, sőt, a családommal sem! Mindig csak másokkal, távoli idegenekkel, akiket nem is ismerek, tehát nekem nem kell vele foglalkoznom! Én sem tudtam elképzelni, hogy valaki hogy tud tovább élni egy ilyen diagnózis után, mit kell tennie, hogy viszonyul ezen túl mindenhez? Lehet, hogy egy közeli ismerőssel én is így bántam volna? Homokba dugott fejjel, nem beszélve a dologról, vagy jó messzire elkerülve? Azt hisszük, a rákos beteg egy más emberfaj?
Nem! Nem az!
Igazi, hús- vér emberek, ugyanolyanok, mint mindenki más! De lelkileg sokkal sérülékenyebbek, érzékenyebbek…
(hisz maga a rákos megbetegedés is azért van…)
A barátnőm is tétován nézett, tétován adott puszit, közben engem figyelt csendben. Nem is tudta, hogy kezdje a beszélgetést. Némi feszült csend honolt a szobában…
Nem tudta, hol kezdje… és én nem könnyítettem meg a dolgát…
Csak ültünk egymással szemben fürkésző tekintetekkel…
Teljesen ledöbbent, felfoghatatlannak tartotta. Láttam a szemeit, amivel rám nézett. Nem volt képes elképzelni! Nem hitt még a bizonyítékoknak sem! Felajánlottam neki a könyvemet, de azt mondta, hogy nem! Neki ehhez még idő kell, hogy felfogja, megeméssze, egyáltalán megértse a dolgot. Az egyik kinyomtatott példányt a kezébe adtam, de nem olvasta, inkább végighallgatott.
Töviről hegyire el kellett mondanom neki az egészet.
Megkérdezte, hogyan reagált a család?
Alaposan kikérdezett. Mit szólt anyukám? Apám? A testvéreim? A párom? A gyerekeim? Az ismerőseim?
Elmondtam mindent, amit eddig leírtam! Most mondtam meg neki a cukorbetegséget is, amit már sikerült legyőznöm! Eddig nem tudta, mert még neki sem voltam képes bevallani!
Furcsa dolog volt a reakció mindenki részéről:
1. volt, aki tudomást sem vett róla, homokba dugott fejjel tovább folytatta az életet, mintha mi sem történt volna. Nem beszélt róla… De láttam a szemeit…
2. Volt, aki kétségbeesett, még nekem kellett vigasztalni, pedig én szorultam segítségre.
3. Volt, aki csodált, hogy így bírom, így állok hozzá.
Sokféle reakció volt, mindenki a saját tapasztalatain keresztül viszonyult a betegséghez.
- Nem kell haragudni senkire, akik nem vettek tudomást róla, mert olyan csapás volt ez számukra, hogy nem csoda, ha homokba dugták a fejüket, nem voltak képesek felfogni! Mindenki azt hitte, ha nem vesz tudomást róla, akkor nincs is! – mondta a barátnőm.
Igen! Ezzel egyetértettem, már nem haragszom, eddig sem haragudtam, csak rosszul esett, mert azt hittem, több támaszt kapok, több lelki segítségre lett volna szükségem az elején, amikor még azt sem tudtam, merre tovább.
Itt mondom el annak, aki megtudja, hogy az ismerőse, vagy a családtagja rákos, annak segítenie kell! Nem szabad homokba dugott fejjel úgy tenni, mintha nem történt volna semmi! Nem szabad ráijeszteni, halállal fenyegetni, jajveszékelni előtte! Nem szabad siratni! Előtte nem! Vidámnak, erősnek kell mutatkozni! Hogy erőt tudjon meríteni belőlünk! Sokkal több haszon van a betegbe vetett hitben, a támogatásban, mint a riogatásban és a kétségbeesett aggódásban! Ha hiszünk a betegben, akkor magabiztosabb lesz, könnyebben meggyógyul! Erősödik a HITE! Ami a legfontosabb ebben az esetben (is)!
Ilyenkor, aki megtudja, maga sem hiszi el! A családtagok, ismerősök számára is felfoghatatlan!
Lépések:
- Biztosítsák arról, hogy mellette állnak, hogy szeretik, hogy mindenben számíthat a segítségükre.
- Nem szabad semmit erőltetni, a beteg maga dönthessen a sorsa felől, hogy melyik utat választja!
- Amelyiken elindul, abban támogatni kell! Soha ne mondjuk neki, hogy nem jó, amerre megy!
- Mindenki, aki él, és mozog, kutasson, keressen, segítsen!
- Fontos a pozitív hozzáállás, a bíztatás.
- Fontos ilyenkor a jó példa!
- Fontos a konkrét segítség. Nekem is jól esett mindenki részéről, aki felajánlotta, hogy elvisz, vagy elkísér! Bármi, ami segíthet!
- A legfontosabb, hogy lelki támaszt kapjon a beteg, mert az elején iszonyú összeomlásnak lehetünk tanúi. Nem szabad ilyenkor arra gondolni, hogy na, kész, már úgyis meghal!
- Hinni kell a gyógyulásban, ha mindenki hiszi, sikerülhet!
- saját módszer kidolgozása
- a betegség üzenetének megértése, belső utazás, lelki útkeresés
- új célok felállítása, ha régit nem tudjuk már kinyomozni, mit adtunk fel, ÉLETCÉL, amiért érdemes élni!
- változtatni mindenen! Hozzáálláson, életmódon, mindenen, amin csak lehet!
- rejtsük el az aggodalmunkat, a szemünket előle! Pozitív hozzáállás!
- nevettessük! Szerezzünk be vicces videókat, mi is nevessünk, hogy a légkör pozitív legyen! A nevetés nagyon sokat segít! Közben nem gondolkodik, nem gondol a betegségre! A nevetés sok szeretet hormont szabadít fel, az endorfinokat! Hatása a morfiuméhoz hasonló: Fájdalomcsillapító, gyógyító, j kedvre derítő.
Nem szabad olyan szemekkel nézni rá, mert a beteg ilyenkor szuper érzékeny, mindent észrevesz, esetleg mindent másképp értékel, mint, ahogy gondolnánk… Segíteni kell a betegség megértésében, felfogásában, a kimenetelében. Könyveket keresni, melyek leírják, ki hogyan gyógyult meg! Sokan legyőzték már, akiknek az orvosok azt jósolták, hogy 2 hetük van hátra! Erős akarattal, életmódváltással, befelé fordulással bebizonyították, hogy meg lehet gyógyulni! Egyetlen percig sem kételkedtek benne! Hittek benne! Mindent megtettek érte! Nem könnyű feladat, az biztos, de megvalósítható!
A beteg attól fog meggyógyulni, amiben hisz, amit elhisz, hogy az meggyógyítja! Ez mindennél fontosabb! Hinni az általa alkalmazott módszerekben! Mindegy, hogy mi az! A HIT a lényeg! Ebben leljen támaszt a környezetéből! Az általa alkalmazott terápiában tehát a környezetének is HINNI KELL! Keressen ismerőst, aki átesett ilyen betegségen, és meggyógyult! Többféle módszer áttanulmányozása után dolgozza ki a saját módszerét, amivel eldönti, ő hogyan fog meggyógyulni! Mindenki egyedi ember! Minden eset más, ezért a módszert személyre kell szabni! Mindenkinek egyedileg kell meggyógyulni, egyénileg, egyéni módszerrel eljutni oda, ahová el kell jutnia, hogy végleg elfelejthesse a betegséget. Meg kell érteni, miért van a betegség, mit akar üzenni neki. Mindenképpen szükség van változásra, változtatásra, mert nélküle nem megy! Az egész életet, életmódot, hozzáállást meg kell változtatni. Nemcsak a betegnek, hanem a környezetének is, hiszen nem biztos, hogy a betegség magának a betegnek üzen, hanem minden bizonnyal, sőt állítom, hogy biztosan a környezetnek is üzen ezzel! A figyelem felkeltést a beteg önként vállalta, küldetésként! Ha a változás elmarad, a beteg belehalhat, hogy ez megtörténjen! Ezt ugye senki nem akarja?
Nem szabad erőltetni semmit! A döntés a betegé legyen!
Én magam is naponta tapasztalom, amint a környezetem változik emiatt. Nemcsak a család! A szűk, és a tágabb környezetem is! Szóval, azt gondolom, nincs gyógyulás, változás nélkül!
Nekem az volt a legjobb, amikor azt mondták: „Bárhogyan döntesz, melletted állunk!!”
Térjünk vissza a barátnőmre. Végighallgatott, megnézte a gyógymódjaimat. Előtte préseltem ki a búzafüvet. Ivott egy kortyot a levéből, ivott a céklalevemből. Kifaggatott, mit eszem, mit találtam ki gyógymódnak? Egyetértett a döntésemmel. Azt mondta, végre csak eljutunk oda, hogy a beteg maga dönthessen a sorsáról, ne más szabja meg, hogy mit tegyen! Megnézte a sebemet, megkérdezte, hogyan vettem észre? Mindent elmondtam neki!
Amikor kikísértem a buszmegállóba, megkérdeztem tőle, hogy látszik- e rajtam ez a rengeteg megpróbáltatás? Azt mondta, egyáltalán nem! Vidáman fogom fel!
A kollégák is figyelik minden rezdülésemet, miben változtam, mit teszek másképpen, mint eddig? Még ők sem tudták teljesen megemészteni, azon tanakodnak, ez hogyan sikerülhet nekem! Azt mondják, más vagyok, mint aki voltam! Csodálkoznak? Egy ilyen mindenkit megváltoztat! Nekem a műtét kellett a legnagyobb változáshoz! Nélküle nem ment volna!
Valóban MÁS vagyok!