40. Élettusa - Mérleg

MÉRLEG

 

 

December 31.

Szokásos év végén mérleget készíteni, milyen volt ez az év! A párom örömmel állapította meg, neki ez az év milyen jól sikerült, igaz, hogy 3 munkahelye volt, de mindegyik jó volt, mert azt tehette, amit szeret!

Érdekes, amikor az egyik pályája felfelé ível, a másik pedig éppen mélyrepülésben van…

Én nem mondhatom el ugyanezt, rengeteget szenvedtem! Harcoltam az életemért, csupán csak a túlélésért!

A túlélésért!

Csak az volt a cél!

Meggyógyulni, élni!

Közben megtapasztaltam sok olyan dolgot, amit a betegségnek (is) köszönhetek!

A mérlegem így lehet, hogy nem annyira rossz?

Azért nem sírom vissza ezt az évet!

Nekem most nem számított a karrier, a pénz, a siker…

Egyedül az volt fontos, hogyan lehet ezt túlélni…

De ezt csak az tudja, aki benne van, ezt más nem értheti meg!

 

***

 

Megfigyeltem, a Candida könyv minden betegség okát a Candidának tulajdonítja, illetve a Candida gombák elszaporodásakor felszabaduló toxinoknak (mérgeknek).

Van olyan könyv, mely minden betegség okának a stresszt teszi meg.

A savtalanítás könyv pedig gyönyörűen levezeti az okokat a test túl savasodásához, míg az asztrológia alapú könyvek a születés, bolygóállás alapján elkerülhetetlennek ítélik a katasztrófákat.

Vajon tényleg minden előre eldöntött, előre megírt forgatókönyv szerint zajlik, vagy van valami beleszólásunk nekünk is az életünk alakulásába? Vagy az, amit teszünk, és azt hisszük, hogy mi akartuk úgy, az is előre meg volt írva?

 

Fiam hívott boldog újévet kívánva, megkérdezte, mik a céljaim jövőre? Nem tudtam hirtelen válaszolni, én nem szoktam így elhatárolni, megszabni célt a következő évre. Ő mindig azt mondja, kell kitűzni elérhető célt. Én ezt nem szoktam az újévhez kötni. Szegénykém sokszor akart nekem új célt kitűzni, de az ember csak saját magának tűzhet ki célt, olyat, amit biztosan el akar érni, olyat, amiben teljes szívével HISZ.

 

2008. január 01. Újév

Boldog újévet Magyarország, boldog újévet világ! Nagyon gyönyörű, finom hóeséses reggelre ébredtünk! Remélem, a Patkány éve szerencsét hoz a Tigriseknek! Remélem, a 8- as már szerencseszám! Nagyon bízom mindenben!

Hiszem, hogy egy szebb jövő vár rám!

A karom még mindig fáj, zsibbad, érzéketlen néhol, a mellem és a fél hát felem bedagad, de akkor is bizakodom! Tényleg nem bírok a jobb kezemmel cipekedni! Csak egy retikült próbáltam megfogni benne, amiben papír zsebkendő, telefon, iratok lapultak, azt sem bírtam el vele! Ez szörnyű! A műtét emlékképe már halványodik, de a következményét itt érzem magamon minden nap! Párom szerint az a csoda, hogy így bírom magam ennyi megpróbáltatás után. Örülök, hogy elismeri, én is így vélem… csoda… azt hiszem, a vitaminnak sokat köszönhetek, meg a mellé szedett dolgoknak, immunerősítőknek.

Nem aggódom, hogy bármi kiürül a szervezetemből az új diéta miatt, mert a vitamin pótolja! Többen ui. azért aggódnak, hogy valamiből hiányom lesz.

Több helyen olvastam, hogy a csoki antioxidáns, ezért bevettem az étrendembe. Minden ebédnél vétkezem ezzel az édes bűnbeeséssel, persze diétás kivitelben, mert azok minősége kifogásolhatatlan. Öröm az ürömben. (Még akkor is, ha a kakaó magas oxálsav tartalmáról híres!) Nem tudom, visszatérek- e valamilyen más étrendre, ez egész jól megy már! Reggeltől délig gyümölcs, délben zöldségek, burgonya főve (egészben sülve), desszertnek diétás csoki, du., és este megint gyümölcs! Nagyon jó ez így! Se kenyér, se tojás, se sajt, se tejtermék!

 

Január 4.

Elmúlt a húsundorom! Sőt! Kifejezetten kívánom már! Tegnap karajcsontból mennyei húslevest főztem, tarjából fokhagymás sültet készítettem. Egészen megkívántam. Ma pedig a zöldséges pörköltnek volt mennyei illata! Eddig a hús szagát sem bírtam elviselni!

Szerencsére nem ettem, de kezdek nagyon éhes lenni…

 

Január 7.

Még egyszer elővettem a Női Egész-ség című könyvet. Érdekesnek találtam, azt írja, ha a daganat 1 cm már, lehet, hogy akkor ott fejlődik 2 – 11 éve. Bár egyes esetekben képes hónapok alatt is kifejlődni.

Az én daganatom 12 mm volt = Az 12 év

Ha úgy számolom, ahogy itt írják.

Nos, nézzük csak mi is történt velem 10 – 12 évvel ezelőtt:

A legborzasztóbb dolog, akkor kezdtem vérnyomáscsökkentő gyógyszereket szedni!

Említettem, mennyire lehangolt a dolog, hogy 30 évesen gyógyszerfüggővé kellett válnom!

Stresszes hangulatba, depresszióba merültem.

Közben tudtam, hogy a vérnyomáscsökkentők hosszú távú szedése mellrákot okozhat nőknél.

A gondolatainknak hatalma van! Lehet, hogy ez hatott rám ennyire? A tudat, amivel szedtem? A hónaljamban mindig éreztem valami csiklandozó érzést, főleg borotválás után, de azt olyan régóta, nem is emlékszem, mikor kezdődött! Aztán olyan természetessé vált, mintha így kellene lennie.

Amikor nyilvánvalónak tűnt, hogy ott a csomó, még hónapokig nem mentem orvoshoz. Azt hittem, majd elmúlik. Kétségek között gyötrődtem, nem akartam szembe nézni a problémával. Sokan azért nem mennek orvoshoz, nehogy kiderüljön valami. Én is azért nem mentem… Aztán, amikor hirtelen ötlettől vezérelve bekerültem egy nőgyógyászati rákszűrésre, nem említettem a csomót.

Sőt, még el is titkoltam, mert az orvos javasolta a mammográfiát.

Gondoltam, jól van, majd ott kiderül, másrészt addig még el is múlhat… A mammográfiára olyan sokan várnak, hogy csak 2 hónap múlva tudtak időpontot biztosítani. Azonban, ha megmutatom a csomót, sürgősségileg előbb sorra kerülhettem volna.

Ezen most már kár rágódni, csak azért tértem ki rá, jó lenne tanulni más kárán, mással ez ne forduljon elő! A könyvben erről is olvastam. A nők általában maguk veszik észre. Megijednek, félnek, nem tudják, mitévők legyenek, várják, hogy történjen valami… Közben pedig az állandó nyomkodás, tapogatás elősegíti a rák terjedését, a félelem, a lehangoltság, a bizonytalanság tovább fokozza a depressziót, gyengíti az immunrendszert, az pedig a test elsavasodását tovább fokozza, melyben a rák halhatatlanná válik. Egy ördögi kör! Ez viszonylag nagyon hosszú folyamat, nagyon lassan megy végbe, mire egy nő idáig eljut.

Amikor a vizsgálatok fényt derítenek a valóságra, akkor a folyamat hirtelen felgyorsul. Az orvosok expressz sebességgel el akarják tüntetni a tünetet. Közben a nő immunrendszere tovább gyengül, mert félelmek, kétségek gyötrik, nem tudja mi lesz vele, mi vár rá, ha fogalma sincs a dolog mibenlétéről, a sok latin szó még tovább rontja a helyzetet. A nőiessége forog veszélyben… Az orvos ilyenkor nagyon nagy hibát követ el, aki kíméletlenül közli a diagnózist, és nincs tekintettel a páciens lelkiállapotára. Mondtam, hogy a sebész az elején mennyire megbántott engem is, meg a sorstársamat is! Ilyenkor szó szerint pánikba esik mindenki, mert az élete kerül közvetlen veszélybe. Látja a körülötte élők elkeseredett harcát a rákkal, látja, mennyi – mennyi ártatlan életet követel ez a betegség. A rák szó egyenlő a halállal. Fél, Kételkedik, remeg, nem látja a kiutat… Ez annál inkább így van, minél idősebb valaki, mert ott már azon is gondolkodik, éltem már eleget, nekem már úgyis mindegy!

Mindeközben a ráksejt halhatatlan! Leír egy esetet is a Hela sejtekről. Eredeti tulajdonosa Helaine Laight volt, egy fekete bőrű amerikai nő. Már évtizedekkel ezelőtt belehalt a rosszindulatú betegségébe, de a daganatának sejtjei a világ laboratóriumaiban ma is vígan élnek, szaporodnak, anélkül, hogy az öregedés bármi jelét is mutatnák!

 

Ha a daganat ott fejlődik, ahol életet kell adnia egy nőnek, ott a Hold – elv sérült. Azt írja, a rengeteg vizsgálódás után, már biztos, hogy az okozza, hogy kiestünk a ritmusunkból! A boldog, beteljesült nőket soha nem érinti ez a betegség. Mai világunkban mesterséges fényekkel elnyomjuk a Hold fényét, kiesünk a ritmusunkból. A társadalom a nőktől megköveteli a férfias helytállást. Ha azokat a népeket vizsgáljuk, akik nem ismerik ezt a betegséget (Hunzák a Himalájában), akkor rá kell jönnünk, ők a saját vallásuk, a természet törvényei szerint élnek. Mindenkinek megvan a feladata a rendszerben, és azt végzi. Más könyvekben ugyanennek a népnek a táplálkozási szokásait írták le. A sárgabarack a fő eledelük. Eszik nyersen, aszalva, a magját nyersen, lisztté őrölve, a magolaját préselve. Szinte mindenre ezt használják. Én úgy látom, hogy a táplálkozásuk, valamint az életmódjuk együttesen járul hozzá az egészségükhöz. Példát vehetnénk róluk!

 

Tegnap láttam a TV- ben egy olyan műsort, ahol felmérték, hogy az emberek betegen is bemennek- e dolgozni.

Az eredmény lesújtó volt, 87 % igennel szavazott.

A miérteket kutatva kiderült, féltik az állásukat! Ez van! Én magam is 22 évig dolgoztam rendszeresen egész télen tartó arcüreggyulladással, amit mindig házilag igyekeztem kikúrálni. Erre a vöröshagyma szagolása, a svédcseppes borogatás bizonyult a legjobbnak.

Látható, itt a probléma!

Nem lehet elszabadulni a munkahelyről, mert megmondják az embernek, ha nem jön, másnaptól van más a helyére, esetleg még kevesebb bérért is! Ez különösen igaz a termelő vállalatoknál! Ám nekem is megmondták, mikor a kisfiam mindig beteg volt, hogy ezt nem lehet tovább csinálni, sőt, a hátam mögött - megtudtam – ki akartak rúgni emiatt. Pedig mindig mindent megtettem és ha beteg voltam, nem jártam orvoshoz. Egy alkalommal annyira rosszul éreztem magam, hogy képtelen voltam fenn maradni, a vidáman rohangáló, játszadozó és üvöltöző gyermekek között a babaágyra riogytam le. A főnök bejött, megkérdezte, mi újság, de még véletlenül sem mondta volna, hogy ha bejön a délutános, menjek haza. Nem! Ott senyvedtem végig a napot, alig bírtam magam hazavonszolni, és otthon csak ágynak esni. Másnapra picit jobban lettem, akkor meg ő nem jött dolgozni, mert nem bírt reggel felkelni! Érdekes… neki szabadott? Másik: gyerekek közé a felnőtt sem mehetne be így…

 

Ma kaptam megint egy email- t a fiamtól, melyben azt írja, a könyvemben hosszasan írok mindenféle gyógymódokról, közben ő azt vette észre, hogy egy nagyon fontos pont hiányzik belőle, ami elengedhetetlen a gyógyulásomat illetően. Azt írja, mindeddig kétségekről, és változatos megpróbáltatásokról írok. Ami a legfontosabb, hogy én magam döntsem el, hogy meg fogok gyógyulni.

„Úgy döntsd el, hogy semmi kétséged ne legyen a gyógyulásodat illetően. Akarj újra egészséges lenni, és az leszel!

Ez a döntés olyan legyen, hogy függetlenül minden orvosi véleménytől, vagy bármilyen ellenkező adattól, még ha az a te rossz gondolatod is, te magad TUDD, és biztosan TUDD, hogy meg fogsz gyógyulni!

Ha ez megvan, akkor kezdj el keményen dolgozni rajta, akkor a vitaminok, táplálék-kiegészítők is biztosan hatni fognak!”

Ha tovább olvassa, láthatja majd, azt hiszem, sikerült, amit itt tanácsolt!

 

Végigfutottam, mennyi mindenről mondták, hogy aki így… úgy.., az nem lesz rákos.

 

Például:

„akinek magas a vérnyomása, az nem lesz rákos!”,

„Aki szedi a Q10- et , az nem lesz rákos”,

„aki korán szül gyereket, az nem lesz rákos”.

 

Úgy tűnik, hogy nálam az összes népi bölcsesség megdőlt! A vérnyomásom már 15 éve magas, a Q10 – et szedem már 12 éve, 18 évesen szültem az első gyereket! Akkor tehát ezek a dolgok nem biztosítékok arra, hogy az ember ne legyen rákos!

 

Azt is mondják, hogy a szoptatás alatti hormonok védenek a ráktól! Akkor az a 31 éves hölgy miért lett rákos, akiről írtam?

 

Úgy tűnik számomra, hogy a rák ellen nincs garancia…

 

Hívott egy hölgy, beszélgettünk telefonon. Az ő családjában rengeteg orvos van, orvos generációk, mondhatjuk úgy is. Arra a következtetésre jutottunk, ma, ha az ember ilyen bajban szenved, nem kap semmi támogatást, felvilágosítást, semmi lelki segítséget, de azt megkapja naponta többször, hogy mennyi ideje van hátra, hogy meg fog halni! Persze, hogy meg fog! Mindenki meghal! Mindenki rákos, hiszen naponta 200.000 ráksejt termelődik mindenkiben! De mindenki le tudja győzni! Aki meg nem, annak sokkal nagyobb tájékoztatásra, bíztatásra, támogatásra, lelki segélyre lenne szüksége. Engem az orvosok nem tájékoztattak, nem bíztattak, nem nyújtottak lelki támaszt! Mindent magamnak kellett kinyomozni! Éjt nappallá téve kerestem, kutattam, olvastam, elfogadtam a barátaim, a rokonaim segítségét, mindenki vadul kereste a kiutat! De mi van azzal, aki ezt nem tudja megtenni? Akinek még ezen a téren is segítség kell? Ők elbuknak, nem marad más hátra, mint jobb híján minden orvosi gyógymódba beleegyezni? Nem dönthetnek szabadon a saját életükről?

A rendelőben az ablaknál sorakozva egy férfi állt előttem, beutalót kért. Kérdezték tőle, hogy hová?

- Hát a főorvos asszonyhoz?

- Melyikhez? Milyen osztályra?

- Hát a … rendelőbe! – mondta harsány hangon az illető úr.

- És ott milyen osztályra? Több osztály, több főorvos asszony van ott! – felelt az asszisztensnő.

- Tudja maga, milyen betegségem van! Nem? Hát oda kérek beutalót! Mit tudom én, milyen osztály!

Jellemző, hogy még az orvos nevét sem tudta, azt sem, hogy milyen osztályra akar menni, csak azt tudta, hogy oda beutaló kell. A férfi egyre idegesebb, egyre hangosabb lett az „értetlen” nővér láttán.

- A fejemet műtötték, gondolom, oda kell a beutaló! Nem érti?

- Az idegosztályra, nem? – szólt közbe az egyik várakozó hölgy, aki ismerhette a férfit.

- Ja! Ja! Biztos! Az idegosztályra kell! – mondta a férfi, ismét a nővérke felé fordulva.

- Meg a feleségem mondta, hogy írassak fel neki olyan Calciumot, meg azt a csontritkulásos nyavalyát, nem tudom, mi a neve…. na …na… mondja már, mi az?

- Én nem tudom! Megjegyezte a nevét, nem írta fel? – kérdezte szegény lefárasztott nővérke.

- Mit tudom én, mi a neve! Elfelejtettem! Csak a Calciumot jegyeztem meg! Nézze meg a számítógépben! Az asszony azt mondta, hogy benne van!

- Én éppen azt nézem, de 2007. február elején volt itt a felesége, akkor is csak antibiotikumot íratott fel, mert fájt a torka! – mondta a nővérke.

- Na! Mindegy, akkor írja fel a Calciumot, meg azt a nyavalyás csontritkulásos valamit! – erősködött az ember.

- De melyiket? Milyen mennyiséget? Nem úgy van az, hogy én csak írogatok valamit! Honnan tudjam, hogy a feleségének melyik kell, ha nem is járt nálunk már egy éve, hol íratta fel azt, amit szed? Ki írta fel neki? Mennyit szed? Mikor?

- Gondoltam én! Tudtam én! Hogy maga még az élő fába is beleköt! Hogy nem fogja majd felírni! – kiabált a férfi egyre agresszívebben.

- Értse már meg uram, hogy nem írhatok fel akármit! – mondta a nővérke nyugodtan.

- Én nem bánom, csak adja már ki a receptet! Felháborító! Nézze meg a könyvben! – mormogott a férfi.

- Milyen könyvben?

- Hát abban a könyvben! ,… tudja maga, miről beszélek! A Nagy Könyvben! – adta a tanácsot a felpaprikásodott ember.

- Hiába nézem meg, mert mondtam már magának, hogy ezerféle van, nem tudom, abból melyiket kéri!

Szegény nővérke, aki olyan rendes, türelmes, most már remegett a keze, a doktornő kilátogatott az előtérbe, mi ez a nagy vircsaft. Javasolta, írjon fel valami ártalmatlan Calciumot ennek a betegnek, aztán menjen Isten hírével…A nővérke úgy is tett, a beteg nem tágított, neki recept kellett minden áron, még az sem érdekelte, hogy Kalciumot recept nélkül is lehet kapni, neki a receptes kellett. Amikor aztán a vizitdíj fizetésére került sor, újabb felháborodását nyilvánította ki a mérges férfi. Hogyhogy két vizitdíjat kell fizetnie? Miért is?

- Hiszen egész életünkben fizettük a tb. –t, most meg így elbánnak az emberrel! - A nővérke nyugodtan közölte vele:

- A beutaló az ön nevére szól, a recept meg a feleségéé. Az két külön ember…

- Jól nézünk ki! Még jó, hogy hoztam magammal pénzt! Szép kis világot élünk!

Dohogott, morgott, szitkozódott a páciens, így is távozott, a hangját még egy darabig hallani lehetett, majd lassan elhalkult, ahogyan távolodott.

Most biztos hazamegy, otthon előadja, hogy nem akarta az a fránya nővér felírni a gyógyszert, de én, én aztán kiharcoltam neked! Látod, kivel van dolgod, asszony? Útközben még ezer ismerőssel megoszthatta a fájdalmát, a nővérke és a doktornő „tudatlanságát”, bizonyítva ezzel saját igazát.

Egy ilyen emberrel hogyan lehet szót érteni? Hogyan lehet neki bármit is megmagyarázni? Mit ért meg belőle? Azt sem tudja, hol van, hova megy! Csak a magáét fújja, morog, dohog, mindenki hibás, mindenkiben az ellenséget keresi.

Ismerek egy másik idős embert, aki súlyos cukorbeteg. Soha nem tartja be az utasításokat, nem fogad szót az orvosoknak. Otthon a feleségétől minden nap tésztát, kenyeret, pogácsát, süteményt követel. Azután csodálkozik, ha a vércukorszintje magas, még inzulinnal sem tudják kordában tartani. A gyerekei is hiába beszélnek neki. Már egyik lábán sincsenek lábujjak! Volt, amit le kellett vágni, olyan is volt, ami magától lehullott, benne maradt a zoknijában, amikor este levette. Az orvosok haragszanak rá, mert nem tudnak mit kezdeni az ilyen makacs emberrel. Amikor befektették, hogy a vércukrot, és az inzulint újból beállítsák, akkor ő ott benn is felfalta az egész napi adagját egyszerre, mert éhes volt. Nos, akkor azt mondták neki, hogy hazamehet. Hazament. Most már le kell vágni az egyik lábát. Nem ítélkezem, de mindenképpen illett volna együttműködni, meg lehetett volna előzni, vagy ha már olyan súlyos a baj, akkor legalább késleltetni lehet a szövődmények kialakulását.

Mondtam, hogy a beteg is kell hozzá!

Volt egy másik ismerősöm is, aki azt mondta, neki senki ne szabja meg, hogy hány zsemlét ehet! Egy férfiembernek kell a kalória a munkához! Megfigyelhettem, amint tönkretette az életét, először gyógyszer, majd inzulin, majd kifekélyesedett lábak, lehullott lábujjak, végül a halál. Ő nem engedte levágni a lábát. Mindeközben jóízűen ette a nokedlit pörkölttel, a süteményeket, természetesen nem diabetikusan, hanem fehér lisztből, cukorral. Csak azért is!

A diétás oktatáson is volt, aki ezzel keresett magának felmentést: Egy férfiembernek kell a kalória a munkához!

Ott találkoztam egy idősebb úrral, aki rendesen diétázik, de van egy gyengéje, a konyakos meggy. Ezt szépen beépítette a diétájába, hetente egyszer megeszik egy szemet. Így is lehet, s akkor nincs baj! Mértékkel!

Olvastam, ha ma próbálná meg valaki az élelmiszerpiacra bedobni a kristálycukrot, biztosan nem engedélyeznék, méregnek nyilvánítanák! Az emberek azonban már annyira megszokták, hogy kitörne a parasztgyalázat, ha cukrot nem lehetne kapni! Pedig rohamosan terjed a cukorbetegség a világon, előbb – utóbb, muszáj lesz tenni valamit! Egyre fiatalabbaknál jön elő, nézzük meg a sok kövér kisgyereket, szegények! Egy gyermek az ízérzékelése után eszik, nem tudja, mit tesz. Nekünk kellene róluk gondoskodni, megszoktatni velük az egészséges étkezést. Belegondolva, hogy az édességekre is szükségük van, de nem mindegy, milyen arányban, milyen minőségben! Mi vár rájuk?

A cukrokra szüksége van a szervezetnek, de nem olyan mértékben, ahogyan mi fogyasztjuk! Szükség van a zöldségek, a gyümölcsök szénhidrát tartalmára, de gondoljunk csak bele! A finomított cukor mennyivel töményebb! Ahhoz a mennyiséghez, amennyi 3 evőkanál cukorban van, azaz kb. 30 – 40 g szénhidrát, amit csak a teába teszünk, és akkor még nem is ettünk… szóval ehhez a szénhidrátmennyiséghez meg kellene ennünk 600 g almát! Az több mint fél kg! Vagy ugyanennyi narancsot, majdnem ennyi, 500 g sárgarépát. Azzal jól lehetne lakni! A 3 evőkanál cukros tea pedig csak víz, azt hisszük, semmiség! Ráadásul még éhesebbek leszünk tőle a hirtelen megdobott inzulin szintünktől!

Egy nagyon érdekes dolgot olvastam egyik könyvben, az elmebetegek nem lesznek rákosak! Pedig, ki tudja, mit etetnek meg velük? Szóval akkor mégis lelki eredetű a baj, minél többet rágódunk, tudunk, annál rosszabb?