Én én vagyok…

 

December 10.

Mindennek így kellett lennie, minden eddigi esemény hozzájárult a lelki fejlődésemhez, a tanulásomhoz. Ezekből okulva lassan, fokozatosan lehet csak változni. Egy ember nem bújhat ki a bőréből! Én ÉN vagyok, tehát nem tudok más lenni!

Ilyen vagyok, így kell elfogadnom magam, nem agyalhatok azon, melyik rossz tulajdonságom miatt alakulhatott ki a rák, miért nem vettem észre, miért nem gondoltam rá? Ez van! Így kellett átélnem, így kellett mindennek megtörténnie! Semmi nincs véletlen, hát ez sem! Valami oka volt, amit már lehet, hogy fel is fedeztem! Lehet, hogy már átértékeltem az eddigi értékeket, máris másképp élek!

A lelki – és a környezeti ártalmak egymással karöltve ásták alá az immunrendszeremet, így tudtak megsemmisítő csapást mérni az életemre, mint egy atomrobbanás! Az egész életemet, értékrendemet megváltoztatták! Soha, soha nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet!

 

December 11.

Néhány napja éreztem a karomban megfeszülni valami, sőt olyan volt, mintha elszakadt volna egy ín, vagy izom. Amikor felemelem, látni lehet, hogy húzódik… Kenegettem levendulaolajjal, ma pedig észrevettem, hogy kék foltos! Tehát mégis jól éreztem, hogy „elpattant egy húr” benne! Ó! Bárcsak ne kellett volna megműteni!

 

December 12.

Aláírattam a kollégákkal a beleegyező nyilatkozatot, ki milyen néven szerepelhet a könyvemben.

- Mindegy, hogy minek nevezel minket, csak gyógyulj meg! – mondta Évike.

Amikor a múltkor megköszöntem a konyhában, hogy hordhattam az ebédemet, így a fiam, meg a párom tudott belőle enni, mondtam, milyen rendesek, kedvesek a kollégáim. 

- Csak amilyen te vagy! – mondta Terike.

Fiammal beszélgettünk otthon, miközben megpróbáltam diót törni. Nem semmi megerőltetés, mert jobb kezes vagyok, az pedig nem bírja el a kalapácsot.

- Emlékszel anyuci kisebb koromban mennyire sírtam mindig?

- Igen, emlékszem! Miért sírtál?

- Mert annyira szerettelek! Pedig akkor még nem volt semmi bajod sem!

- Miért kellett azért sírni, ha szeretsz? – rökönyödtem meg.

- Nem tudom! De, ha rákérdeztél, miért sírok, akkor még jobban kellett sírnom!

- Ó! És én meg azért akartam eltenni magam láb alól, mert azt hittem, hogy nem szeretsz! – kiáltottam fel.

- Ezt miből gondoltad? – kérdezte meglepetten.

- Abból, hogy sohasem fogadtál szót, nem azt tetted, amire megkértelek, meg ehhez hasonlók!

- Jaj! Te anyuci! Te ezért emésztetted magad belülről? – csapkodta meg a térdét.

- Nem hiszem el! Miért nem kérdezted meg? Te egy rágódó ember vagy! Pedig nem kellene! Ekkora hülyeséget! Az nem jelenti azt, hogy nem szeretlek, ha nem fogadok szót! – tört ki belőle.