22. Élettusa - A hazatérés
A HAZATÉRÉS
Október 25.
Ma van Á. szülinapja, biztos vagyok benne, hogy hazamehetek, mert nekem mindig minden valakinek a valamijéhez kapcsolódik, Teréz napkor jöttem be…
Pont annyi vitamint hoztam be, ma ettem meg az utolsó zacskót! Ez hihetetlen!
- Miattad vagyok itt, te „jóboszorkány”, te akartad, hogy maradjak még pihenni… én meg pont annyi doboz vitamint hoztam, ha minden kötél szakad… - mondtam a barátnőmnek.
- Na, akkor ki a boszorkány? – kérdezte.
„Lehet, hogy én is az vagyok?”
Fordult meg a fejemben…
Hajnali 1 kor azt hittem, már reggel van, mehetek fürödni…
Visszaaludtam: azt álmodtam, hogy átrendezték a lakást, a hátsó szobát, cipővel bementek a szobába, dühömben be akartam vinni egy vödör feketeföldet, leönteni vízzel és széttapicskolni… ha kosz, legyen kosz!
Ezt aztán meg is tettem… - álmomban…
A két mellem közé is álmodtam még egy csúcsos daganatot… nyomásra lelapult, majd kivirágzott…
Felébredtem, tudtam, hogy nagy felfordulásra számíthatok, de megfogadtam, nem kiabálok, nem cirkuszolok, bármi is vár rám… örülök, hogy hazamehetek…
Végre reggel van, fürdés, felöltözés, izgalommal várom a vizitet.
A műtőssegéd egy pohárban lehozta a szomszéd epeköveit. Megdöbbentő látványt nyújtott az a rengeteg fekete kisebb- nagyobb kő.
- Na? Megérte a műtét és a fájdalom? – kérdeztem.
A szegény szenvedő alany döbbenten meredt a rengeteg kőre. Most aztán legalább biztos volt benne, hogy jól döntött…
- Meg! – nézte még mindig a pohárban sorakozó kavicsokat.
- Én is szétfőzzem a kövem? – kérdezte nevetve.
- Neked van miből! Az egyiket feláldozhatod! Nézd meg, miből van! – válaszoltam.
Az első szobatársam, Zsuzsa mikor varratszedésen járt itt, ő mesélte, hogy szétfőzte a nagy kavicsot, elemezte a kristályszerkezetét… szörnyen jót nevettünk rajta. Mindezt olyan szép lassan, komótosan, aprólékosan mondta el, hogy a könnyeim hullottak a nevetéstől.
Ezt elmeséltem a 3. szobatársnak, akinek szintén epekövei voltak… Ezért kérdezte…
Egy új orvos volt ma, aki nem is ismert… várom azt, aki hazaenged…
Fél 8 kor behozta a receptet, a vérhígító injekciókról, amit otthon kell a hasamba minden este beadni, nehogy trombózist kapjak.
Mutattam a zacskómat felemelve, azt mondta:
- Na, menjünk!
A kötözőben kiszedte, leragasztotta, majd felmutatta az ajándékzacskómat.
- Kell? – kérdezte.
Úgy látszik, már ismert.
- Az kell! – kiáltottam - Rituális gyilkosság lesz! A daganatból is akartam egy darabot…
- Minek az magának? – kérdezte a nővérke.
- Meg akartam nézni, milyen! Szét akartam taposni, majd felgyújtani, amiért ennyit szenvedtem miatta.
- Én ilyet még nem hallottam, maga igen doktor úr? – kérdezte nevetve a nővérke.
A doktor úr azonban csak csendesen mosolygott…
- Elmehetek? – kérdeztem még egyszer a biztonság kedvéért.
A doktor úr csak mosolyogva bólintott, én pedig viharos sebességgel távoztam, utánam a vízözön…
yahoooo!!!!!!!!!!!!!!!!
Mindegy!
Kész vagyok, már csak a papírokat várom!
Felturbósodva a lehetőségtől, fel, alá rohangáltam a folyosón, a kórteremben, egészen a kijáratig, többször egymás után… Az ablakon lestem az autót, mikor jön értem a párom…
Ebben a 11 napban többször is megtekintettem a kijáratot, megvan-e még, nehogy befalazzák, amíg itt vagyok, aztán ne tudjak elmenni innen! Hiába imádom ezt a kórházat, így betegen mégsem annyira jó itt lenni… Most már elég volt belőle!
A párom 9- re ígérte magát, ehelyett 10- re ért oda, már tűkön ültem.
Ötszázszor körbejártam a kórházat…
Megvan a papír!
…Mehetünk!
…Még egy ápolási jegyzőkönyv…
Még egy aláírás…
Végre kívül vagyok az ajtón…
- Gyorsan, gyorsan menjünk, minél messzebb innen!
A hazatérésről csak akkor értesítem az értem aggódókat, ha a kórházat már nem is látom…
Közben a zárójelentést nézegettem, kerestem az altatási jegyzőkönyvet, de nekem nem volt benne! Miért? Csak nem volt valami mégis? Vagy csak az ambulánsok kapják meg?
A hazatérés nem egészen úgy sikerült, ahogyan illett volna…
Mivel csaknem két hétig kórházban voltam, a párom bevásárlást tevezett. A nagyáruházban tologattuk a kocsit. Ki tudja, mikor értünk haza, ő pedig behordta az árut és elrohant otthonról.
Ott álttam egyedül, megsemmisülten, totál kifáradva. Egy nagy utazótáska mosnivalóval… Amikor aztán megláttam a hegynyi mosatlan edényt, a kétheti mosnivalót és a sok szatyrot, amit el kellene pakolni, miközben legszívesebben összeestem volna a kimerültségtől, egy kis dühönghetnékem támadt…
Azt sem tudtam, hol kellene kezdeni, mert ezt a rumlit nem bírom elviselni.
Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor teljesen kiborulva álltok a Himalája előtt, amire még aznap fel kellene mászni… vagy esetleg az életetekért cserébe felúszni a Niagarán…
Így éreztem magam…
Elsőnek betettem a mosásba a kórházból hazahozott pizsamáimat.
Aztán nekiláttam elpakolni a bevásárolt holmikat.
Ekkor két óra körül lehetett az idő, és megérkezett a suliból a kisebbik fiam.
– Jaj, anyuci, de jó, hogy itthon vagy!
Csakhogy én nem tudtam örülni! Bömbölve kitört belőlem a pánik, hogy sohasem leszek kész, sohasem lesz rend, és nem bírom megcsinálni. Szegény gyerek ijedtében rohant a bevásárolt holmik elpakolásásval.
Addigra egy adagot kimosott a gép, ő szedte ki és hozta a szárítóhoz a lavórt, teregettem és beraktam a következő adagot.
Közben, teljesen összeomlottam…
Megérkezett a párom nagy vidáman, rászedtem, hogy kezdjen mosogatni. Mikor félig készen volt, akkor vettem észre, hogy mosogatószer nélkül próbálkozik. Rákiabáltam. Ő pedig ott akarta hagyni. De akkor az egyszer nem engedtem meg neki. Újra kellett kezdenie, rendesen! Nem értem, hogy gondolta, mikor a boltban mindig rákérdez, hogy mosogatószert vettem-e?
Nem lettem kész…
De nem bírtam tovább és ágynak estem…
Sírtam…
Október 26.
Voltam a háziorvosomnál a zárójelentéssel, vásárlás után pedig az oviban, ahol a kolléganők percek alatt körbefogtak, nagyon nagy szeretettel, üdvözöltek Mindenki látni akarta, hogy nézek ki, milyen volt, hogy vagyok…
Még tegnap este írtam nekik hálából egy levelet, mert igazán mindenki nagyon rendes volt velem. Ezt a levelet bevittem odaadtam Angélának, aki körbevitte, mindenkinek felolvasta, mindenkit megsirattatott vele. Nem azért írtam, hogy sírjanak, hanem azért, mert per pillanat nem tudom másként kifejezni a hálámat.
„Drága, kedves kolléganőim!
Szívem csordultig megtelt szeretettel, mert azt az őszinte kedvességet, és tiszta szeretetet, aggódást, amit Tőletek kaptam, el sem tudtam képzelni!
Kórházi tartózkodásom alatt nem jutott időm összeomlani, mert egyetlen percre sem hagytatok magamra, mindig valakinek eszébe jutottam! Reggeltől estig folyamatosan sms, telefon, vagy látogatás formájában mindig mellettem álltatok, bátorítottatok, segítettetek…
…egyszerűen nem is találok szavakat…
…tudom, nagyon sok pénzetekbe, és időtökbe kerültem, nem is tudom, hogyan tudnám mindezt meghálálni, vagy megköszönni, mert a szó erre már nem is elég! Megígérem, hogy gyorsan… viharos sebességgel meggyógyulok, és újra a régi Brátán Erzsi leszek… illetve… dehogyis leszek a régi, mert sokkal több leszek! Sokkal több szeretetet és megértést fogok tanúsítani, mint eddig, és biztonságban fogom érezni magam mellettetek, mert tudom, hogy egytől egyig mindenkire számíthatok! Azt mondják, a bajban ismerszik meg az igaz barát, és én láttam a szemetekben, amit látnom kellett…
Az életemért cserébe a jobb kezemet kellett felajánlanom, meg egy darabot magamból, de nincs baj, mert mindent ki lehet javítani! A betegség a barátunk! Neki köszönhetem, hogy leszoktam a gyógyszerekről, több orvos elismerését is kivívtam, és ezen túl még egészségesebben, még tisztább lélekkel, megértőbben, megbocsátóbban fogok élni!
Hálával teli szívvel mindent… mindent nagyon köszönök, köszönöm az erőt, az együttlétet!
Millió puszival és igaz szeretettel:
Egy savótermelő kisiparos:
……………………………………………………………
A kórházból való távozása napján”
Október 28.
Még mindig annyira ég az egész, mintha leforráztam volna: a felkarom belül és hátul, a fél hátam, a fél mellem. Mazoista módon azért sem eszem fájdalomcsillapítót, így nem is tudom, hogy csökkentené-e ezt az érzést. A műtét napján este kaptam még egy Algopyrin injekciót, azóta semmit, csak a nyakam miatt ettem 2 x Xefo – t, de nem ért semmit, úgyhogy hagyom is…
Minden este a hasamba adok injekciót:
Clexane 4000 NE 0,4 ml (40 mg) injekciófecskendőben, Heparin tartalmú készítmény trombózis elkerülése végett hígítják a véremet 6 hétig.
Elolvastam a betegtájékoztatót erről az injekcióról, több dologban is ellentmondást fedeztem fel! Pl. azért kapom, hogy megelőzzük a trombózist, de itt azt írja, hogy a vérlemezkék számának kifejezett csökkenése fordulhat elő, ebben az esetben a kezelést le kell állítani, az ellenőrzést fokozni kell, mivel súlyos szövődmények, különösen paradox trombózisok alakulhatnak ki. Amit trombózis ellen kapok, paradox trombózist okozhat? Pedig én gondolkodtam azon, hogy nem adom be magamnak, de kiváltottam már az egészet, nevezetesen még 30 napra valót. Most a mellékhatásokat már komolyan veszem, mert úgy látszik, bejönnek! Az orvosi gyógyszerkönyvemben azt írják a heparinról, hogy daganatos betegeknél ellenjavallt. Azt is olvastam, nem szabad hosszú távon adni, mert növeli a csontritkulás kockázatát… Mit tegyek? Ki mondja meg, mikor teszek jót magamnak? Vállalom a trombózis kockázatát, vagy a mellékhatásokat?
Vállalom! A reikivel harmonizálom a fecskendőt, mielőtt beadom magamnak, remélem elég lesz a mellékhatások kiküszöbölésére. Volt egy olyan mellékhatása eddig, amit nem írok le szívesen, az a harmonizálás óta megszűnt! Így bízom abban, hogy a többi is megszűnik. Végtére is „csak” 6 hétről van szó!