https://konyvaruhaz.info/hu_HU/decemberi-varazslat
Ezzel a címmel jelent meg egy külön kiadás gyűjteményem, melyben az alábbi írás is szerepel:
Decemberi varázslat
Az év utolsó hónapja mindig különös bizsergést csempészett a szívembe. Nem, nem a karácsonyi ajándékvárást… s nem is a nem létező Mikulást…
A december olyan hónap, amely rendkívüli varázslatot rejt magában, az ember vár valamire. Ez a vágyakozás, a várakozás időszaka. Még a kutyák is másképp ugatnak, a szél is másképp fúj, és az a csodálatos fehér hó paplan, mely ilyenkor ránk borul, ha ránk borul…
Hm…
Varázslat ez a javából.
Csillogás, fény, ünnep, ajándék, szeretet, varázslat, csoda, ragyogás…
Csakhogy azt is észrevettem, hogy ez a ragyogás egyre inkább kívülről jön, azaz külsőségekbe tevődött át. Gyermekkoromban rácsodálkoztam egy-egy arany-ezüst színnel díszített képeslapra, hol voltak még akkor a külső világítások? Jó, ha egyáltalán egy karácsonyfaégőnk volt. Ám az igazi gyertyák sokkal meghittebb hangulatot teremtettek a finom fenyőillat kíséretében. A kályhában vidáman duruzsolt a tűz, melynek lángjába nézve messzire szárnyalt a fantáziánk. A család összebújt a paplanok alatt, és ebben a miliőben beszélgettek egymással.
Azok voltak ám a szép idők! De nem az ajándékokban, a gyertyalángban, és a fenyőillatban rejlettek a csodák, hanem bennünk, a bennünk élő szeretetben, amit egymás iránt is éreztünk. Akkor még valóban az volt a fontos… Téli estéken végigmehettünk az utcákon úgy, hogy az éj nem tűnt nappali világosságnak, nem ragyogtak fényárban a házak, sőt, még a Holdról sem lehetett látni a fényüket. Manapság így van ez… igaz, tényleg nagyon szép, valóban csodálatos, ám a fényt, a ragyogást nem kívül, hanem önmagunkban lenne érdemes keresni…
Ilyenkor elvonulni, magunkba szállni, csendesen hallgatni a decemberi éj misztikus muzsikáját… de… van erre még időnk?
Tovább megyek, már nemcsak decemberben, idén már októberben is láttam égni az égőket, mint ha az ember a szomszéddal versenyezne, - „na, ki kapcsolja be a jelzőfényt először?” - alapon… sőt mindenütt elkezdték árusítani a karácsonyi édességeket is. Mindez az embereket vásárlásra ösztönzi, és egész idő alatt azon törik a fejüket, vajon ki minek örülne jobban. A varázslatosan tündöklő ünnepet elcsendesülés, magunkba nézés és az egymás iránti szeretet helyett átváltoztattuk üzletté, versengéssé, vacak kütyük vásárlásává. És amikor egész hónapban a nagy karácsonyra készülünk, aztán elérkezik a várva várt nagy nap, és túl vagyunk a nagy ajándékozáson, ha egy picit figyelünk, üresség támadhat bennünk. Ám kevesen figyelnek, mert el vannak foglalva a „szokásos” teendőkkel, kötelező rokonlátogatásokkal, ajándékosztással, sütés-főzéssel, stb.
Akiben ilyenkor némi hiányérzet támad, mert épp nem tetszenek az ajándékok, vagy nem úgy sült el minden, ahogyan tervezte, gondolkodjon el, mi lehet az az érzés, az az űr…
Bizony, az igazi decemberi varázslat hiányzik, hiszen a fény bennünk van, mi vagyunk a fény, mi vagyunk az élet, maga a szeretet, a szeretet pedig a mindent elfogadás. A belső csillogást azonban egyre inkább kívülre helyeztük, ami a mai világunkra nagyon is jellemző. Már nem mi ragyogunk, csillogunk, hanem az általunk létrehozott égősorok biztosítják pótolni, ami kihűlt bennünk. Mert mind érezzük, nem ez az igazi, várunk valamire, valami megváltóra, aki helyettünk érez, szeret, és elvégez mindent. Ám ez nem így működik, saját örömünkért, bánatunkért, életünkért nekünk is tenni kell. Jó esetben már érezzük, mire lenne szükségünk, de nem tudjuk, hogyan térhetnénk vissza ehhez a csodához.
Ha minden ember tudná, hogy minden energia, az energia pedig rezgés, ami mozgás közben fényt bocsát ki magából, közben hangot is ad és színe is van, ha éppen hallani-látni akarjuk, sőt, egy emberben annyi fény van, ami egy nagyvárost képes bevilágítani, soha többé senki sem lenne boldogtalan. Elkezdené csodálni magát az ÉLETET, és azt, hogy részt vehet benne, hálás lenne, hogy szerethet, és mindent megtehet, amit akar, azzá válhat, amivé akar… Képes lenne önmagát ismerni, szeretni…
