145. Élettusa mindörökké

Éppen a sziklaszirtről készültem alávetni magam, mikor még visszafordultam és szembenéztem önmagammal… mégis magamba zuhantam és meghaltam, igen, a világ és magam számára valóban meghaltam. Ám a tenger mélyén, mielőtt végleg elnyelt volna az iszap, bensőm jéghideg sűrű sötét felhőkkel borított egén, egy napon megjelent egy halovány fénysugár, mely egy pillanatnyi boldogságot lopott a szívembe, s fényénél megpillantottam az elém tárult lépcsőt. Egy kéz nyúlt értem és egy hang szólított: Gyere. A fény annyira lenyűgözött, hogy tétován felálltam, elfogadtam a kezet, és bár bátortalanul, de lassan, imbolyogva megtettem az első lépést… elindultam felfelé. Minden lépcsőfokon ott várt valami fantasztikus CSODA. Egy érzés, egy ember, egy könyv, egy könyvcím, egy zene, egy esemény… Meghaltam, de újjászülettem. Ezeréves álomból ébredtem. Más ember lettem, nem külsőleg, belsőleg. A GONDOLATAIM lettek mások. Rádöbbentem sok mondás nagy igazságára, melyeket saját bőrömön tapasztaltam meg, éltem át, mindezt több könyvben is megírtam, miután eme kőtömbről lefaragtam a felesleget, s a szilánkokból újabb művek születtek. Egy napon világosan éreztem, hogy feljutottam a talajszintig, mégpedig pontosan akkor, mikor az első maratoni kötet írását befejezettnek tekintettem. Felsóhajtottam, mert azt hittem, megérkeztem… De hová? Ma már tudom, sohasem érkezünk meg, itt a Földön nem… egyre feljebb és feljebb lépkedhetünk a lépcsőn, akár egészen a Mennyekig, ez egyénfüggő. S mikor (majdnem) odaérünk, átjutunk egy másik szintre és ott folytatjuk tovább. Sok nagy igazságot éltem át teljes mélységében. Ebben a kötetben azt írom le, amit magam éltem át. Ehhez teljes mértékben szükségem volt az összeomlásra, mert csupán a régi romjain épülhet fel az új. Ha kíváncsi vagy, milyen lépcsőfokokon haladtam és mennyi-mennyi csodát éltem át, miközben feljegyeztem saját buktatóimat is, tarts velem eme öniróniával fűszerezett, néhol már-már novellába torkolló fejezeteken..."