144. - Az első lépés
Az első lépés
Három lépésről, fokozatról szeretném megosztani veletek a felismeréseimet. Ismét csak saját tapasztalataimat tudom felhozni példának.
Életem első felét szürke felhőkbe burkoltan éltem, bár tudtam, kell lennie valami magasztosabbnak is a felszín mögött, mégis sikerült teljesen elbuknom. Mindig azt tettem, amit mások mondtak, megfeleltem az elvárásoknak, hiszen jó akartam lenni, - megjegyzem, nem okozott nehézséget, kényelmes volt konfliktusok nélkül haladni… Nem voltak saját céljaim, mert nem tudtam mit kezdeni az életemmel. Néha fel-felvillant némi saját akarat is, de aztán mindig hagytam magam vezetni, elnyomni. Így omlottam a párom karjaiba, 18 évesen szülők voltunk, gyereket neveltünk. Amikor növekedett, sokszor felfedeztem, komolyabban gondolkodik az életről, mint én, néha elszégyelltem magam emiatt, ő volt és máig ő az apám (átvitt értelemben). Ekkor érkezett a második gyermek, hogy legyen mivel elfoglalni magam, mert még nem távozhattam. De ez sem volt elég… harcoltam, küzdöttem, spóroltam, főleg anyagi dolgokért, de ha elértem egy-egy ilyen célt, nem elégített ki, hiába volt meg, nem tudtam örülni! Mind annyiszor megtorpantam előtte és azon merengtem, ha ezt akartam, most miért nem örülök? Miért nem okoz boldogságot? Miért? Mert nem erre vágytam! Ezek után nem tudtam, mi jöhet még és úgymond feladtam… nem találtam, már nem láttam célt, kiutat, tétován néztem magam körül, nem értettem, mi történik, mi értelme van. Miért élünk?
Talán csak annyi a cél, hogy megszülessünk, és nyomtalanul távozzunk, vagy van még valami más is?
Sűrű, sötét felhők gyülekeztek felettem, mindez csupán belül, legbelül, legmélyen bennem, a gondolataimban zajlott le… Minden fejben dől el, ezt szeretném elmagyarázni, bár cseppet sem könnyű szavakkal megfogalmazni. A szavakra az emberi tapasztalatok sok minden egyéb jelentést aggattak, nem beszélve a sajátos szemszögekről…
Emlékszem, álltam a főváros kellős közepén lelkileg teljesen összeomolva, miközben körülöttem vidám forgatag pörgött, forgott, az élet ment tovább, a színház folytatódott. Nélkülem ugyanolyan lett volna a világ, mint velem, nem számított, hogy létezem, vagy sem. Ezt éreztem és a jövőbe tekintve nem láttam semmit, csak sötétséget, szürke homályba burkolózott minden. Megkaptam a lehetőséget, hiszen én akartam távozni… Mikor teljesen alámerültem önsajnálatom poklába, szintén fejben, „láttam” egy halovány reménysugarat, amely áttört a fekete fellegeken és egészen lelkemig hatolt. Mélyen megérintett. Ekkor tudtam, kétféleképpen dönthetek: vagy végleg hagyom magam elmerülni, és ezt az életet befejezem, vagy engedek a hangnak, mely megszólított és hagyom magam vezetni! Felismertem az elém tárt lépcsőt, melyet megpillantottam a halovány fényben.
Az első lépés tehát meghallani a hangot, az útmutatást, a tanítást, mely mindenkinek ott van, csak tudni kell meghallani! Engedni kell! Mindig várt a következő lépcsőfok, melyre felléphettem, várt rám a megfelelő mester, akinek a szavai által fejben leesett a tantusz. Bárki lehet mester, egy könyv, egy zene, egy könyvcím, egy gyerek, egy újságcikk, egy ember, egy szó, ami kiváltja azt a hihetetlennek tűnő felismerést, az AHA élményt. AHA! ÉRTEM! Érzem! Átéltem, mélyen… Fantasztikus belső utazás volt, melyben sokkal jobban megismertem önmagam, mint egész addigi életemben. Ez tehát a második lépés! Az AHA élmény, amikor már nem a mások által kimondott szavakat szajkózzuk, (mert hiszen tudjuk mit jelent, de még nem érezzük, nem esett le a tantusz, nem történt meg a felismerés, a saját tudás közé való beépülés), az AHA élménnyel miénk a tudás, a beépülés. Természetesen mindenkinek más váltja ki ezt az érzést. Nekem ebben az AHA élményben Papaji filmje segített, ő volt a hab a tortán. Egy este egyedül voltam otthon, és a filmet nézve átéltem, igen, mindent kimondott, amit addig már felfedeztem, megtapasztaltam én is, mégis, akkor történt meg az AHA. Fejben, belül, mélyen, lélekben, szívben…
Sírtam, örömkönnyek záporoztak maguktól lefelé, hirtelen az egész világot szívembe fogadtam, magasra szálltam, testtelen léteztem az örök egységben, az elmondhatatlan boldogságban. Azt kívántam sohase legyen vége. Teljesen átéltem a szőke nő mondanivalóját, elcsukló hangját, mintha én magam lettem volna, amikor a mesterről és az iránta érzett szeretetéről kérdezték, mely szeretetet nem tudta különválasztani az önmaga iránt érzett szeretettől és az egész univerzumra irányuló érzelmeitől. Egy pillanatra sikerült megéreznem, hogy a disznók is szépek, a legyek is gyönyörűek és mindennek pontosan így kell lennie, fölösleges cirkusszal próbáljuk magunkat lenyomni, eltiporni, direkt szenvedtetni. Az utolsó jelenetnél, amikor egy férfi volt a mester előtt, elbeszélgettek, sokat nevettek, aztán a férfi ugyanúgy ragyogott az örömtől, mint én, végül megkérdezte tőle, hogy mit szeretett volna mondani. A férfi lehajtotta fejét, megrészegülten kinyögte a kis dalocskáját, hogy mindig a szeretetet és a boldogságot kereste, KŐKEMÉNYEN kutatott! KŐKEMÉNYEN! Mint én… Hát! Pont olyan volt, mintha én magam mondtam volna! Nem létező hangom is elcsuklott a gyönyörtől, felszabadultan nevettem együtt a tömeggel! Aznap éjjel úgy feküdtem az ágyban, mintha egy ringatózó falevél hátán lebegnék, hihetetlen boldogságot éreztem. Ez az a pont, amikor magunkévá tesszük a tudást, a felismerést. Az igazi boldogságért nem kell elmennünk sehová, nem kell tanfolyamokat fizetnünk, mert minden bennünk van, belül, legbelül. Ez maga a csoda!
Természetesen szerettem volna rengeteg embernek segíteni, hogy ugyanezt érezzék, legyenek boldogok, éljenek a most-ban! Papajit sokaknak ajánlottam, de mindenkinek más váltja ki az AHA élményt, hát voltak, akik csak néztek rám, mit akarok én ettől a magatehetetlen kis öregtől? Mit akarok? Látom a szemét, azt a boldogságot, megnyugvást, amivel élte az életét és mellette sok ezer embernek sikerült felismernie ugyanezt! Látom, amikor végtelen boldog ragyogással egyszerűen csak ül és átadja magát a létezésnek! Így érdemes… persze, nemcsak Papajinak sikerült, hanem oly sok más embernek is, nekünk is eljöhet. Ültem Christian mellett is egy percig, csodálatos, egész életemre kiható élmény volt. Úgy ragyogott, mint egy nap, egy végtelen, kifogyhatatlan erőtér… Bizony, mindenkihez akkor jut el az a valami, amikor elég érett rá szellemileg, lelkileg, amikor felkészült és a talajt alaposan előkészítette. Persze, ez nem megy direkt akarással! Elfogadással, befogadással igen…
A harmadik lépés az lenne, hogy a felismeréseink szerint éljünk! Ne beszéljünk róla, ÉLJÜK! Elismerem, ez tűnik a legnehezebbnek, mert ennek valóban őszintének kell lenni. Összhangban kell lennie az érzelmeinknek, érzéseinknek, gondolatainknak a tetteinkkel, a vágyainkkal és a mélyen dédelgetett álmainkkal. Amikor egyszer fejben felállunk és azt mondjuk teljes hittel, meggyőződéssel, megyek és elérem a célom! Akkor megtörténik!
Bevallom, sok embernek próbáltam segíteni ebben, de rá kellett jönnöm, ez sem megy direkt, hiszen amikor leírtam, amire rájöttem, akkor kaptam olyan válaszokat, hogy ő ismeri ezen téziseket, olvasta már ezer könyvben, nem ilyen választ várt tőlem, de én „csak” ezt nyújthattam, mert tudtam, miről beszélek, éreztem, átéreztem. Igen, én is olvastam, de elolvashatom ezerszer, tízezerszer, amíg nem ÉRZEM, nem épül be a saját gondolataimba, értékrendembe. Tehát, egymásnak nem tudunk segíteni, amíg a másik nincs azon a ponton, hogy fel tudja ismerni saját maga számára. Ez olyan, mint a számítógépeknél az illesztő program. Hiába csatlakoztattam nyomtatót a géphez, ha nem telepítettem fel, nincs meg az illesztő program, nem fog működni. Más kérdés, hogy a másik ember hibáit könnyebb kívülről látni, mint a sajátunkat önmagunknak felismerni. Azonban hiába hívjuk fel rá a figyelmét, amíg ő maga nem ismeri fel és nem hajlandó változtatni. Erre jöttem rá a lépcsőn való felfelé lépkedéskor. Ezt írtam le száz és ezerféleképpen, egy hatalmas csodaként éltem meg, fantasztikus volt, mely során rájöttem arra is, hogy nem a cél elérése a lényeg, hanem maga az út átélése a cél, az maga a csoda az életünkben.
Ma sok-sok mindent szépnek látok, amit eddig nem, csodálom az elém táruló szépséget és megírom, nekem az írás… az írás… AZ ÍRÁS! Köszönöm… Ha kicsit érzékenyebbek leszünk a világra, találunk magunkban olyasmit, amit sohasem gondoltunk volna! Ez bizony igaz, én a verseket (is) találtam, amit soha az életben nem gondoltam volna, hogy ott van bennem is – mint BENNED!
Vajon miért pont akkor ér valakit a felismerés, amikor?
Van, aki éretté válik a beismerésre, más meg csak úgy hozzájut egyszer, hogy nem tett semmit? - Az ember egyszer csak felébred a hétköznapok taposómalmából és úgy érzi, többre van szüksége, akkor tudatosan, vagy tudat alatt elkezd kutatni más irányban. Már gyerekkoromban is így tettem, aztán jött egy kis túlpörgés, mindennapos harckészültség, majd amikor ott álltam egy elért anyagi cél előtt, ami nem elégített ki, akkor ledöbbentem, leomlottak a falak, amik addig akadályoztak abban, hogy felismerjem valódi önmagam…
Aztán mivel én én vagyok, és magamnak én vagyok a középpont, ezért a saját szemszögemből vizsgáltam a világot (akárcsak minden egyes EGY-ÉN) és a velem történteket, mert minden érzés, amit átéltem közben, csupán nekem jelentett valamit. A saját bőr, a saját tapasztalat…
Minden bennem játszódott le, gondolatban! Úgy éreztem, hogy az Univerzum nagy színházában játszom a szerepem, ahol néha én, néha a körülmények, vagy egy belső hang irányítják a sorsomat. Követtem a hangot…
A legbenső pokolból kivezető utat egy 100 oldalas könyvben írtam meg, LÉPCSŐ címmel, melyen leírtam minden egyes lépcsőfokot, amin felfelé lépkedtem. Tehát Papaji filmje úgymond a legfelső lépcsőfok volt akkor, azt hittem, azzal vége is a lépcsőnek, fenn vagyok valahol, ahol nagyon jó lenni. Ma már tudom, az csak a talajszint volt… de a lépcső most is ott van, mehetek tovább felfelé, de már nem olyan élesek a kontúrok. A fokokon pedig mindig ott volt a megfelelő ember, könyv, dvd, cd, könyvcím, emberi szó, segítőtárs, mester, vagy álom, jelenés, ami hozzásegített a fellépéshez - mindez bennem, belül, legmélyen rejtőzködő belső templomomban, színházamban játszódott le fejben. Ez mással is így van, amikor leesik a tantusz, csak lehet, hogy nem érzékeli ennyire élesen a jeleket!