119. Élettusa II. - És mégis wondful live…
És mégis wondful live…
Keresztapa halála óta, azaz majdnem fél éve nem győzök Etyekről Békásmegyerre utazgatni keresztanyámhoz. Ez még nem is lenne akkora gond, csakhogy fáj a jobb lábam és ismerve a közlekedést, néha 3 óra az út oda és ugyanannyi vissza. Valójában eddig mindent elvégzett egyedül, ellátta magát, a lakásban sosem segítettem, inkább papírügyekben, csekkbefizetésében, átíratásokban, no, meg lelki támasz voltam neki.
5 hónapba tellett, mire majdnem mindent sikerült elintézni…
Éppen múlt héten említettem neki, hogy végre készen vagyunk mindennel. Bár még egyszer ki fog jönni egy sorozat csekk, de a jövő hónaptól már az OTP utalja, így kevesebb lesz a rohangálni való. Lenyugodhatunk. Mondtam, hogy akkor majd megbeszéljük, milyen időközönként megyek hozzá, hogy egy kicsit itthon is utolérjem magam. Ő gőzerővel sürgetett, azt akarta, hogy minél előbb készen legyünk és miden rendben legyen. A pomázi telket pedig el akarta adni, de halogatta a kiírást. Azt csinálta, mint keresztapu…
Ha odamentem hozzá, időutazásban vettem részt. Egyszerre láttam benne nagyapámat, nagymamámat és nagybátyámat. Mind-mind ott élnek együtt benne.
Láttam a szemében…
Néha újra az a kicsi gyermek voltam, akit régen annyira szerettek, dédelgettek. Mindemellett keresztanya is gyermekké változott, úgy éreztem pici lány, az én kislányom, és vérzett a szívem érte, ha magára kellett hagynom. Nem akart eljönni a fészkéből, ahol csaknem 30 évet élt együtt keresztapámmal az 53 évnyi házasság alatt. Eddig keresztapa vigyázott rá, intézte a dolgokat, a távozásával azonban megszűnt minden támasza. Elvesztette a másik felét, így belém kapaszkodott két kézzel. (Mióta tudom, hogy meghalhatnak, és nincsen gyermekük, biztos voltam benne, hogy a temettetésük rám hárul, és hogy én boldogan veszem kezembe az ügyet.)
Sokszor órákig telefonált, már kértem, tegyük le, mert túl sok lesz a számla.
Így volt ez a múlt hónapban is. Végre sikerült elintéznem, hogy minden számlát az OTP utaljon, akkor egy gonddal kevesebb lesz, mert a csekkek elborították és idegesítették. Az is bosszantotta, hogy nem tudta ugyanúgy beosztani a kisnyugdíját, mint eddig, mert a rezsi költsége nem csökkent, sőt, a telefonszámlája a duplája, ha nem több, a pénz meg jóval kevesebb. A nyugdíját azonban nem engedte OTP-re utaltatni, pedig sajnos már nem tud bánni a pénzzel. Sokszor nem találtuk, elszórta, vagy becsapták a boltokban és azért sírt…
Múlt kedden jártam nála, mindketten nagyon elfáradtunk, mert Pomázra kellett kimennünk a villanyóra átadás miatt. Akkor is történt érdekes dolog.
Szerettem volna elintézni, hogy eljöjjön hozzánk, de nem akart. Aztán azt, hogyha annyira önálló akar lenni, akkor adjuk el a lakását és vegyünk neki egy pici, hozzám közel lévőt, hogy minden nap tudjam látogatni. Ebbe sem akart belemenni, de reméltem, idővel rájön, hogy ez nem állapot így! Pontosabban fél évet adtam, hogy beismerje, szüksége van segítségre. Minden nap nem utazgathatok oda-vissza, nem költözhetek oda, nekem is van családom, ház, amit takarítanom illene, bár az utóbbi időben igen elhanyagoltam, elnagyoltam, mert sosem voltam itthon. Ezért elmeséltem neki, hogy a hátsó szobát, ahol varrok, vagy két hónapja (erős túlzással) nem tudtam kiporszívózni, mert sem erőm, sem időm nincs és mindenütt tiszta cérna a talaj.
Pomázra reggel nyolcra hívott minket a villanyóra leolvasó. Úgy döntöttem, hogy nem nála alszom, mert ott nincs alvás, ui. ő nem alszik, hanem járkál éjszaka, ha éppen nem főz hajnali egykor… (többször említette, hogy keresztapu minden éjjel a saját ágyán alszik)
Így a reggel 4 órás busszal indultam Budapestre. Leszálltam a Sasadinál, mondván, a 139-essel gyorsan ott termek a Délinél, majd metróval a Batthyány téren. Aztán hévvel Békásmegyerre. Igen ám, de nem jött a busz, ezért valami másra szálltam fel, mert ideges voltam, hogy nem érek oda. Ezzel azonban időhurokba kerültem: Egy sorozat visszatartó erő munkálkodott ellenem. A busz a Kosztolányi Dezső térre vitt, onnan pedig nem jött a villamos, majd amikor át akartam menni a buszmegállóba, megláttam a hídnál. Végre megérkezett. Onnan már nem is emlékszem, milyen hajnali tortúrákon keresztül jutottam el a Batthyány térre, ahol kiderült, hogy vágány felújítás miatt a hév csak a Szentlélek térről közlekedik. Tudtam, hogy busz is megy oda, ezért felszálltam a benn álló, éppen induló 260 számozásúra. Amikor nagy sokára, különböző kanyargózások után kikötött a semmiben, rájöttem, nem Békásmegyerre megy. Egy utas nevetve közölte, hogy ez a végállomás.
Összeomlottam.
Az általa felajánlott útvonalterv nem jött be: menjek el a Vörösvári útig, onnan 1-es villamossal a Szentlélek térig és onnan hévvel.
Letértem a járt útról, mert hamarabb akartam odaérni…
A másik változat mellett döntöttünk: az Óbudai temetőnél átszállok a 160-asra, ahol kettéválnak az útjaik. Elindult a busz visszafelé, leszálltam a megadott helyen és átmentem a másik megállóba, ahol egy hölgy ült, fülhallgatóval a fején. Nem sokára beállt egy sárga busz, de mivel egyikünk sem mutatott felszállási hajlandóságot, tovább ment. A hölgy akkor kapott észbe, hogy elbambult és lemaradt róla. Megkérdeztem, megáll-e ott a 160-as.
Nem.
Újabb keresztutca, épp akkor ment el a buszom.
Gyorsan átrohantam, megnéztem, mikor jön a következő.
6.17-kor.
Ekkor felhívtam keresztanyut, induljon el, mert én már nem érek oda hozzá, a hévnél találkozunk. Furának találtam, hogy azt mondta, mindjárt, csak keresztapám nem akar felkelni, annyira alszik.
Ezt már többször mondta, hogy minden éjjel otthon alszik, de nem tudtam eldönteni, mennyire „igaz”. Egyedül ő látja, érzékeli, vagy képzelődik? Mert állítása szerint nem szól semmit. El tudom képzelni, hogy annyira hiányzik neki, hogy megteremtette magának, de mégsem tud vele beszélni, vagy csak valami manifesztációt lát. De ezen nem sok időm volt töprengeni, mert sietni „akartam”.
A busz 6.19-kor beállt, elindult, de nagyon lassú. Mindenhová bekanyarodik, minden fánál megáll, onnan még 11 megálló.
Rohantam le az egyik lépcsőn, az aluljáróban pedig megpillantottam, amint keresztanya már felfelé lépked a hévhez. Nem hittem el, hogy olyan hamar odaért.
Felcammogtunk, megvettem a jegyet és már be is állt a hév.
A vonaton szemben ült velem és olyan nemes egyszerűséggel mesélte el, hogy keresztapa még alszik, nem volt képes felébreszteni, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha még élne. Ezekre nem tudtam mit mondani, de a többi beszélgetés „normális” mederben zajlott, bár ezt a keresztapa dolgot többször megemlítette.
Pomázon elintéztük, amit kellett, de mire odaértünk… tyúklépésben, mert annyira fájt a lába, ráadásul elég messze van a buszmegállótól. Ott leült a lépcsőre és sajgó szívvel nézte, mivé lett a szép kis házuk, amiért annyit dolgoztak egész életükben.
Javasoltam, feküdjön le, hogy vissza tudjunk menni.
Megtette.
Azt a hatkilónyi kulcsot, és lakatot, amit magával cipelt, otthagytam, mert nagyon nehéz volt a szatyor.
A visszafelé útról ne is beszéljünk… ahány padot találtunk, mindegyiken ültünk vagy fél órát…
Amikor hazaértünk, meglepetés várt rám. Vett nekem egy szőnyegsöprűt, hogy könnyebb legyen a dolgom. Nem tudtam kitörő örömmel fogadni, mert sajnáltam, hogy megvette annyi pénzért. Nem tehettem meg, hogy nem fogadom el. Egyet fizet, kettőt kap akció volt. Magának is vett, mert látta a tévében, hogy könnyű és gyorsan feltakarít. De nem helyettesíti a porszívót! Azért döntött így, mert nem tudta kezelni a porszívóját. A kis butus nem szólt, hogy ez a gondja, megnéztem, nem tudta kinyitni, már csordultig volt porral. Megmutattam, hogy kell kiszedni és kiüríteni a porzsákot, amit ki lehet mosni, a szűrőjét szintén. Sosem bírt segítséget kérni, amit el tudott végezni egyedül, azt nem engedte másnak…
Húsgombóc levessel etetett és közben éreztem, hogy simogat a lelkével, annyira hálás nekem, pedig nem tettem semmit.
– Egyél, mert te megérdemled! – mondta elégedetten.
Érdekes volt a búcsúzás…
Teljes szívemből átöleltem, ő pedig csüngött rajtam, mint a gyümölcs a fán. Szótlanul hozzádugtam a homlokom, ő is az enyémhez. Már nem mondtunk semmit…
Tudtunk mindent…
Azt hittem, végre mindent elrendeztem, örül, és egy kicsit megnyugszik…
Csütörtökön jajveszékelve hívott:
- Megint jött vagy hat számla, én már beleőrülök ebbe a sok csekkbe, nincs az a pénz, amiből mindezt ki lehet fizetni. Most kaptam meg a nyugdíjat és már nincs belőle!
– Hová lett?
– Elvittem a postára!
– Minek?
– Csekket befizetni!
– Ne fizessen be semmit, majd én megyek és elintézem, de holnap még nem! Majd hétfőn! Jó?
– Jó!
Egy ideig sírt-zokogott a csekkek miatt, bár szeretettel, de erélyesebben rászóltam:
- Mindenkinek jönnek a csekkek, de nem az irányítja az életünket, ezért nem érdemes kiborulni, ne törődjön velük, én majd elrendezem. – (Azért nem akartam elmenni, mert még fájt a lábam és szerettem volna itthon is elrendezni a dolgokat.)
– De már be kellett volna fizetni őket!
– Nem, hétfőig ráér, biztosan adnak egy hetet rá!
Aztán így szólt:
- Erzsike, nyisd ki az ajtót, kopogtak! Jaj, de lüke vagyok…
Távolodott el a hangja.
Ezért letettem, hogy ne menjen a számla. Utána nem hívott és én sem hívtam, mert szombaton rengeteget dolgoztam itthon, vasárnap meg saját telkemen kellett a villanyórással randizni. Késő este nem zaklatom, mert akkor ő már alszik. Mindegy, gondoltam, hétfőn reggel úgyis rohanok hozzá, biztosan azért nem hív, mert megsértődött. De majd én megvigasztalom, úgysincs senki, akire támaszkodhat.
Néhány fura jelenséget figyeltem meg, amikre nem tudtam a magyarázatot: A macskánk megfogott egy énekesmadarat, de nem ette meg, megölte és elém tette, aztán még egyszer…
A telkem szomszédjában egy nagy farkaskutya a szemem láttára tépett szét egy macskát, senki nem tudta megmenteni szegényt.
Ezek mélyen megrendítettek, sajnáltam az ártatlanokat.
Tudtam, nem véletlen vagyok mostanában letört, szomorú. Olyan végtelen gyenge és szinte életunt voltam, hogy nem maradt erőm másokat vigasztalni és meggyőzni az élet szépségéről. Kértem több helyről energiát, mert lemerülőben volt az akumlátorom.
A vasárnapi macskahalál után azonban felmerült a kérdés:
Miért kell mostanában ilyeneket végignéznem?
Ez rossz ómen?
JEL, amire nem figyelek?
De mire illene figyelnem?
Végig ott motoszkált a fejemben keresztanya, valahogy mégis elmaradt a hívás…
Hétfőn reggel gyomromban a valami történni fog görccsel igyekeztem keresztanyához.
Felmentem, benyitottam és vidáman szóltam:
- Megjöttem!
Zéró válasz, furcsa csend fogadott, egy-két szellemlény suhant át előttem, éreztem a jelenlétüket, még a surranást is hallottam, rögtön kérdeztem:
- Hol van keresztanyu?
Alig hallhatóan mondta, itt, rohantam a konyhába… a látvány földbe döngölt, ott feküdt hálóingben a hideg földön, az egész alsó fele kinn volt. Úgy maradt, ahogy elesett. Minden felborult… Kérdeztem, mióta fekszik ott, azt mondta, két óra óta. Láthatóan vizet akart inni.
Meg sem bírtam mozdítani.
– Jaj, Istenem, mit csináljak, hogy emeljem meg?
– Te sehogyan!
Láttam, ha meg tudna mozdulni, tiltakozna, hisz szellemteste beljebb mozdult.
Azonnal hívtam az ügyeletet, a hölgy pedig buta kérdéseket tett fel, ahelyett, hogy gyorsan küldött volna valakit. Már nem tudom, miket válaszoltam, de felsoroltam, hogy cukorbeteg, magas vérnyomásos, és stroke-ja is volt, ami miatt Syncumar-t szed. Nagy nehezen letette, majd hívott, hogy a mentő jön. Minden szekrényt megbolygattam, kutattam, hol lehetnek az iratai.
– Mit vertél le? – kérdezte.
– Semmit, csak keresem a személyi igazolványát, hol van?
– Nem tudom…
- És a kistáska?
– Nem tudom…
Mivel semmit sem találtam meg, ismét bementem hozzá, sajnálkozva néztem, de tehetetlen voltam.
– Látod, mit vállaltál? – kérdezte.
Minden egyes sejtem reszketett, a fejem tán külön volt a testemtől, a szívem ezerrel kalapált, olyan felfokozott idegállapotba kerültem, ennek ellenére mégis szokatlanul nyugodtnak éreztem magam, vagy inkább tettre késznek, hogy mielőbb javuljon a helyzet, miközben vérzett a szívem érte…
Közben meg akartam itatni, de nem tudtam, mert lefelé volt a szája. Levágtam róla a hálóinget, gondoltam, felültetem, megmosdatom, átöltöztetem, de csak a jobb kezéről bírtam lehámozni…
Az arcát megtöröltem egy vizes zsebkendővel, s már ott is volt a mentő. Négyen jöttek, alig bírták megmozdítani, amikor megfordították, látszott, hogy a keze, amin feküdt, teljesen bedagadt és kék, nem különben a lába, sőt a bal lábfejénél már felfekvés is kezdeményeződött. Egy ideig tétován tanácskoztak, majd megfordították, amitől nagyon jajgatott.
– Erzsike, nagyon fáj! – panaszolta, de nem tudtam segíteni, be sem fértem a kis konyhába.
Sírtam, remegtem…
- Istenem, mi lesz vele?
További bámulás után pokrócra fektették és behozták a szobába, hogy elvégezzenek rajta némi vizsgálatot. Sajnáltam szegénykémet, ott feküdt anyaszült meztelenül 4 idegen ember előtt. Nézték, ahogy majd megfullad, piheg, és nem engedték itatni, hátha olyan sérülése van, amivel azonnali műtétre lesz szükség. Megmérték a vérnyomását, a cukrát, a véroxigén szintjét, pulzusát, EKG-t készítettetek, többet is, megnézték, van-e keringés a lábában. Volt.
„Szaturál és fibrillál” – mondták.
Nagy nehezen eldöntötték, hogy beviszik, de a liftbe nem fért be az ágy. A tűzoltók szóba sem jöhettek, mert ha nem gerincsérült, akkor ki fizeti ki? Felületették, és mivel tudott ülni, végül a szék mellett döntöttek. Abba nagy nehezen beültették, letakartuk egy pokróccal és elvitték.
Amint elmentek, hívott egy rokon, érdeklődve, hogy mi van keresztanyával, mert se szombaton, se vasárnap nem tudták elérni, nem vette fel a telefont.
Úristen!
Ezek szerint az ártatlan ott feküdt már vagy péntek reggel 2 óra óta, vagy szombat reggel két óra óta! Az vagy 3x24, vagy 2x24 óra, plusz 9, mert majdnem 11-kor értem oda hétfőn!
Kezem-lábam remegett, vagy inkább mindenem, fájt, sajgott a lelkem…
Gyorsan feltakarítottam a konyhát, amit többször is fel kellett mosni, szellőztettem és kidobtam a hulladékot…
Ijedten próbáltam megkeresni a dolgait, de mivel nagyon szeret pakolni, az egész házban nem találtam meg semmit. Végül bedobtam pár hálóinget, egy papucsot, köntöst, tusfürdőt, s már indulni akartam, mikor rátaláltam egy több éves zárójelentésre.
Ész nélkül rohantam utána. A János kórház traumatológiája legfelül fekszik, felgyalogoltam, megtaláltam, csak éppen őt nem. Párszor ide-oda küldözgettek, mire végre valaki hajlandó volt megkeresni. Addig megfürdették és már a CT-ről tolták ki. Déltől 17-ig vizsgálgatták, ide-oda tologatták a folyosón.
Közben megérkezett az öcsém is.
Reikiztem, bíztattam, amikor hozzá tudtam férni. Ő pedig akkor is azzal törődött, hogy bizonyára éhesek vagyunk… de ki tud ilyenkor enni?
Kinn pedig óriási felhőszakadás volt… Könnyezett az égbolt, akár a szívünk.
Öt óra után felvitték a neurológia intenzívre.
Csak éppen fel kellett szabadítani egy helyet…
Szerencsére ő nem látta…
Két férfi egy alumínium koporsóval bement, kijött, utána vitték be keresztanyát.
Nekem még mindig nem mondtak semmit…
Órákig vártunk, amíg ellátták, hat előtt nagy nehezen kijött a doktornő és elmondta, mi van. Nem oda tartozik, mert az a II. kerület, de olyan súlyos, életveszélyes állapotban van, hogy nem szállítható. Ezért felvették…
A tünetek oka: valószínűleg az ütéstől és a vérhígító miatt, kiterjedt vérömleny keletkezett a jobb agyféltekéjében, ezért az egész bal oldala lebénult, a szívritmuszavara felerősödött, csaknem teljesen kiszáradt. Ezeket próbálják stabilizálni. Persze, ha számításba vesszük, hogy ki tudja, mióta feküdt a kemény, hideg linóleumon étlen, szomjan, gyógyszerek nélkül a nedves, már többször is megszáradt hálóingben…
Nem hitte el, hogy nyolcvan éves, annyinak nem látszik…
Bemehettünk hozzá pár pillanatra.
Azonnal mondtam neki:
- Keresztanyu, nincs semmi baj, valószínűleg az ütéstől egy kis vérömleny keletkezett a jobb agyféltekéjében, de ha felszívódik, újra minden rendben lesz, a kiszáradás miatt infúziót kap. Most az a fontos, hogy ne törődjön semmivel, csak gyógyuljon meg.
Szegénykém, csak megköszönni tudta, és olyan megadóan feküdt, mint egy kisgyermek…
Hazafelé hatalmas érzelmi töltéssel ültem a buszon…
Mindenféle kavargott a fejemben…
Wonderful Live… - még a dallamot is hallottam, vajon miért pont ez jutott eszembe?
Talán azért, mert láttam másokat nevetni?
Láttam, az élet megy tovább, az élők boldogok?
Milyen szép és csodálatos az élet!
Na, Brátán Erzsi, most bíztass másokat, amikor ekkora sokk ért! Odafelé azt énekeltem magam bíztatására, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, az vagyok, akinek lennem kell, ott vagyok, ahol kiteljesedhetek!
Miért is?
Eszembe jutott, minden így van jól, mindennek így kell lennie! Nem akartam, „eszembe jutott”…
Akkor most ebben a helyzetben mi a jó? Mi a pozitív? Ennek is így kellett lennie?
Miért nem hívtam fel a hétvégén? Miért nem tűnt fel, hogy ő sem hív, hiszen egészen addig minden nap felhívott?
Ez már a múlt, megváltoztatni nem tudom.
Minden így van jól.
Nézzük a jó oldalát!
Meleg éjszakák voltak, ezért nem fázott meg.
Iszonyú magas vérnyomása ellenére kibírta a 3 napot.
A magas cukorszinttel is kibírta. Étel-ital nélkül…
Éppen nem száradt ki…
Szívós ember az én drága édes 80 múlt keresztanyám! Tehát még nincs itt az idő a távozásra!
Most már biztos, hogy nem lehet egyedül hagyni. De eljönni nem akar onnan, mert az lesz a halála…
Mire felépül, biztosan megtalálom a helyes megoldást.
Az élet szép, wonderful live, sok csoda volt ebben is.
Mindent kibírt!
(három napot egyedül, étlen, szomjan, gyógyszerek nélkül, a hideg linóleumon feküdve a nyitott ablakoknál – mit élhetett át, azt nem tudom, de jobb nem belegondolni)
Szerencsére az ajtó „véletlenül” nyitva maradt, így be tudtam menni!
Szerencse, hogy tudunk kommunikálni, tehát jobb állapotban van!
Most rohamosan gyógyul, és újra köztünk lehet!
Most rohanok hozzá!!!!!!!!
***
A mai látogatás picit elkeserített…
A bal oldala lebénult, fáj a bal sarka, katétere van, azt hiszem, pelenkázzák, nagyon elesett, aludt, nem tudtam vele beszélni, ha lebénultan marad, nem bírom elvállalni a gondozását, hisz a földön fekve meg sem tudtam mozdítani…
Pedig megígértem neki, hogy szeretetotthonba nem viszem, hogy vigyázok rá, amíg él!
Még megfogta a kezem, mielőtt eljöttem…
2012.05.25.-26.
Kedden is bőgtem, szerdán mégsem mentem be hozzá, hogy pihenjek egy kicsit, a fiam és az öcsém látogatták meg. Nem bírtam megnyugodni, egyre jobban magam alá kerültem, vérzett a szívem, aztán azt találtam ki, hogy szereti a húslevest, főzök neki, házi kacsából.
A kacsahúslevesbe belefőztem minden gyógyító erőmet és szeretetem, attól megnyugodtam, gondoltam holnap eszik belőle és így duplán gyógyul.
A fiam döbbenten mesélte, mennyire rosszul van.
Alig vártam, hogy láthassam.
Mikor megpillantottam, megdöbbentem, nagyon kisírtam magam…
Közben rájöttem, nem az ütéstől kapott agyvérzést, hanem az agyvérzés miatt esett el úgy, mint egy krumpliszsák… Az agyvérzéstől megbillent, nekiesett az ajtónak, a lába megrogyott és óriásit zuhant… Egyszer azt mondta nekem:
- Egyszer majd jössz, és itt találsz felbukva!
Ő azonban mindent eltúlzott, ezt a kis megjegyzését figyelmen kívül hagytam, mégis megtörtént…
Azért a 3 napos mozdulatlan fekvés a linóleumon sem múlt el nyomtalanul. Tüdőgyulladást kapott és az egész lebénult bal oldala tiszta felfekvés, levedzik. A sarkát viszont nem értem, mert az nem volt a földön, mindkét lába oldalt volt.
Lehet, péntek hajnal 2 óta ott feküdt, de tudta, hogy hétfőn megyek hozzá és mikor elesett, bizonyára azt hitte, már hétfő van.
Miért nem ordított? Megmozdulni nem tudott, de szája van! Gondolta, addig kibírja, amíg odaérek, hiszen korán reggel szoktam menni… Ám aznap fél 11 volt.
Különben megmondta, hogy rajtam kívül a lakásba senki más nem teheti be a lábát, bármi történik is, úgyis én intézkedek, ha meghal. Tehát ezért nem kiabált, és nem kért segítséget.
Engem várt!
Megvárt!
Az árnyak suhanása az őrzői voltak, vigyáztak rá, amíg odaérek, mert ő úgy szerette volna…
Amikor rátaláltam, még értelmesen lehetett beszélni vele, legalább is úgy, mint régen.
Tegnap már nem.
Néha néhány felismerhetetlen szót motyogott, a látványa viszont borzasztó volt…
Ki sem nyitotta a szemét, nem eszik, nem iszik, azért néha 1-1 értelmes szó még kicsúszik a száján. Vittem neki házi kacsahúslevest, puha kacsacombot kis darabokra szedve, azt hittem eszik, de pár kanál levessel való kínszenvedés után meg sem kérdeztem tőle, megeszi-e… Egy kis falat répát próbált megrágni, nem bírta, mert a felső fogsorát kiszedték, vagy leesett, nem tudom…
Kedden bevittünk 1.5 l ásványvizet, amiből jó, ha 1 dl hiányzik, de akkor sokat mondok, annak is a fele a nyakában kötött ki.
Amikor megláttam, hogy veszi a levegőt…
Egy alkalommal azt mondta: a főorvos úr. Biztosan szeretné, ha beszélnék vele, de tőle hiába várja a gyógyulást.
A nővérek és a doktornő azt ígérték, hogy az antibiotikumtól 1-2 napon belül jobban lesz, már most sem volt láza, oxigént is kap, nem vesz rendesen levegőt, iszonyúan zihál. Az ám, csakhogy mindig kihúzza a szájából a csövet. Tegnap elmagyaráztam neki, az a cső azért van, hogy jobb legyen a légzése, mikor eljöttem, még a szájában volt. A felfekvéseire pedig délutánra várták a specialistát!
Már nem akarta, hogy megfogjam a kezét, már nem akart energiát…
Nem szokásom a kórházakba sírni, mert a beteg megérzi, nem arra van szüksége, hogy átérezze a fájdalmam, hanem bíztatásra, szeretetre. Mégsem bírtam ki…
A bal oldalánál álltam, ő jobbra volt fordulva, szeme csukva, csendben könnyeztem, de legszívesebben ordítottam volna. Azt hittük, nincs eszméleténél, mikor kiszólt:
- Erzsike, ne sírjál!
Hát hogyne sírnék, ha mást nem tudok tenni?
Feltöltöttem a vizét, de közben is bömböltem, össze kellene szednem magam, hogy újult erővel láthassak neki a bátorításának.
Vittem egy Atlantisz jelképet, ami harmonizálja körülötte a teret és védelmet nyújt neki.
Ó, szegény!
Tényleg sokkal jobb, ha valaki hanyatt vágja magát és kész, mint így látni! De tudom, hogy meg lehet gyógyulni, akár egy perc alatt is. Hatalmas adag szeretet energia kellene neki. Ám, ha ő már menni akar, akkor semmivel sem lehet marasztalni…
Vérzik a szívem érte, bár mondta, de még nem akart menni…
Amikor az anyósom ilyen helyzetben feküdt, tudtam, hogy nem tér vissza többé. De most a keresztanyámról van szó, aki az utolsó 5 hónapban még mélyebben belopta magát a szívembe, szorosabb kapcsolat alakult ki közöttünk, mint az eddigi 49 évemben. Annyira hiányzott neki a szeretet, a társ, és hogy ott legyek vele. Zokogok, mikor eszembe jut, mennyire kapaszkodott belém, hogyan fogta a kezem, hogy ölelt, és fogadta a reikit, mindent elhitt nekem, a Lótusz szirmaival vigasztalódott.
Mikor a pomázi telken takarítottunk, látta, mennyire lefáradtam, megkérte az öcsémet, hogy hozzon haza. Ilyet még senki sem tett értem, még soha senki nem ismerte el, hogy ember vagyok és fáradt is lehetek! Még a párom sem, akivel együtt élek 32 éve.
Lehet, az a fejösszekoccintás volt az utolsó, amikor már mindent tudtunk és úgy öleltük egymást szótlanul?
Egész hétvégén rá gondoltam, mégsem hívtam fel, és fel sem tűnt, hogy ő sem hív? Hiszen máskor már szombaton hívott, ha hétfőre várt.
Ha itt az idő, elintézik, hogy minden összejöjjön és átmehessen… - haza…
Bőgök…
Nagyon…
Mi lesz vele, nem tudom, de legyen úgy, ahogy neki a legjobb. Ezt kívántam akkor is, amikor rátettem a vállára a kezem. Azt gondoltam, legyen…
Karácsony és újév között mindent elsöprően rohantam hozzájuk, nem sejtettem, hogy két hét múlva egyikük távozik, mikor a két kis ártatlan gyermeket néztem, arra gondoltam: vajon melyik fog előbb távozni, és hogy bírja ki a másik?
Ilyen hamar?
Hiszen az asszonyok erősek! Sokkal többet kibírnak, mint a férfiak!
Igen, de keresztanya elvesztette a másik felét, az angyalát, aki minden pillanatban vigyázott rá! Hiába szeretjük, nem elég… nincs már cél…
Tudom, hogy nem pótolhatom azt, amire vágyik, és ha neki úgy jobb, engedem távozni, csak annyit kérek, méltósággal mehessen olyan szeretetbe, ahol már semmi sem fáj, és ott találkozhasson a másik felével, élete egyetlen és legnagyobb szerelmével…
Ma nem mentem be hozzá, mert ha valakit szeretünk, a távolság nem számít! Gondolattal és szeretettel is lehet simogatni. Fénymeditáltam érte, azt kívánva, gyógyuljon meg, és magammal vittem a fehér fénytemplomba gyógyulni.
Megkértem a szellemgyógyász barátnőmet, hogy távolítsa el a vérömlenyt. Teljes szívemből kívánom, hogy felépüljön, hiszen távozni bármikor ráér, idő és tér nem létezik…
Megnyugodtam…
2012.06.29.
Furcsa éberen aludtam, a hajnali egykor megcsörrenő telefonra azonnal ugrottam, tudtam, bevégeztetett…
Így van, távozott…
Valami túlvilági szeretet ölelt körül, megnyugodtam, hogy nem szenved tovább! Köszönöm, kérd és megadatik…
A doktornő elmagyarázta, hogy a meglévő betegségek mellé társult még egy kis agyi infarktus, a súlyos felfekvés, és a bal lábában a vérhígító ellenére vérrög keletkezett, majd teljesen összeomlott a légzése.
Reggel azonnal rohantam hozzá, aláírni, hogy ne boncolják. Hamvasztani is sajnálom, mert biztosan ő a legszebb halott, de így kérte… megteszem…
A kórház felé közeledve egyre emelkedett az izgatottságom, zokogtam, és ismét az jutott eszembe:
- A kicsikém…
A kicsike kislány, akit bevittem a kórházba gyógyulni, mégis meghalt…
Áh! Hiába óhajt az ember „nyugodt” maradni, a sírást nem bírtam visszafojtani…
Főleg, amikor kihozták a két nagy szatyor holmiját…
A legtöbbjét ott hagytam, pár dolgot hazavittem…
Érdekes, a lakásban érzem, hogy ott van, ha ott vagyok, nem sírok, eszembe sem jut!
2012.06.30.
"Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt!
Ezer fújó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon.
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén.
Síromnál sírva meg ne állj,
Nem vagyok ott, nincs is halál!"
Patológia hétfőn, de még nincsenek készen a papírok…
Ismét jártam a lakásukban gyertyát gyújtani, kiporszívóztam és felmostam. A szőnyegeket feltekertem… Ott nem sírok… de amint eljövök, újra azt érzem, hogy magár hagytam egy gyermeket, aki tőlem várta a megoldást… Minden alkalommal gyertyát gyújtok, levendula füstölőt égettem, nincs ott semmi negatív, csak én láttam a suhanást, aki vagy keresztapa volt, vagy az angyalok, akik vigyáztak rá. Ha odamegyek, otthon vagyok, érzem őket és megnyugszom, ott nem kell sírnom egyáltalán.
A szellemlények vigyáztak rá, hogy életben maradjon, amíg odaérek, de azt is elintézték, hogy addig maradjon ott, amíg visszafordíthatatlan lesz a folyamat…
2012.07.02.
Biára mentem intézkedni a temetkezés ügyében, kiderült, hogy mindent elrendeznek, nekem már semmi dolgom. A plébánián is voltam.
2012.07.03.
Elmentünk Pomázra, levágni a füvet, mert megígértük neki!
2012.07.05.
Mivel nem kellett sehová mennem, járni sem bírtam, annyira kikészült a jobb lábam.
9.-én 9 napja halott, tudtam, akkor rábukkanok a temetésre félretett pénzére.
Konkrét tervvel utaztam, gyomromban a valami történni fog érzéssel.
Útközben szóltak, hogy megérkeztek a hamvai.
Most, vagy soha…
Gyertyát gyújtottam, és 2 db levendula füstölőt.
Michael arkangyalt kértem, hogy tisztítsa meg a helyet minden negatív entitástól, minden eltévedt lélektől és vezesse őket haza. Tisztítsa és erősítse meg az aurámat. Árassza el fehér angyalfénnyel a szobát. Ingáztam is, de az nem jó helyre vezetett. Imádkoztam megköszöntem és beszéltem hozzájuk. Mondván, keresztanyu azt ígérte, nem fogok ráfizetni arra, hogy törődöm vele.
Két db 5 Ft-ost adtam nekik a nekem ajándékozott éles tárgyakért. Tudtam, nincs sok időm pakolgatni, mennem kell intézkedni. Jobb híján mégis kipakoltam a legfelső szekrényt. Szépen sorba rendezgettem a ruhákat, amikor hirtelen sugallatra eszembe ötlött, nem lehet az annyira eldugva. Egyből odamentem, ahol már százszor megnéztük, de nem találtuk, és akkor ott volt.
Amíg nem jött el az ideje, nem találhattam meg! Pont az utolsó pillanatban! Hálát adtam és megnyugodtam…
Délután jártam ismét a plébánián és a temetkezésnél. Elvittük a szép kis dobozt, amibe csodaszép fehér szaténből csipkés bölcsőt készítettem, csipkés leeresztővel, kispárnával és paplannal. Belepróbáltuk a hamvakat és az urnát. Pont jó!
2012.07.09.
A temetésen a szép zenéim szóltak, ott volt a képeslap, amit készítettem, Kun Magdolna: Oldhatatlan kézfogás című versével a saját fényképükkel, valamint keresztanyuról egy fénykép. Aztán a díszdobozka, aminek a tetejére helyezték az urnadíszt.
Keresztapa majdnem fél éve halott, keresztanya 11 napja, apám 77. születésnapja volt 8.-án… és több mint négy éve halott…
2012.07.11.
Várom, hogy üzenjenek a túlvilágról, legalább úgy, mint ahogyan apám tette…
Keresztanya megmondta, hogy egy rokon meg fog támadni, de nem hittem neki.
– Meg fog, majd meglátod! Fogalmad sincs, milyen szemét tud lenni, a pénzért ölni tudna!
- Miért támadna meg azért, mert jót tettem valakivel?
– Ne legyen igazam…
Együtt voltam egy csodálatos kis cicával, egy emberrel az utolsó öt hónapjában, bár nem tudtam, hogy az utolsó, azt szerettem volna, ha épen, egészségesen él még vagy húsz évig! Persze, egyedül nem maradhatott volna ott, el akartam hozni, hogy közelebb legyen hozzám, de ő nem akarta feladni a függetlenségét, viszont az is megoldható lett volna! Teljes szívemmel, teljes erőbedobással segítettem ahol tudtam!
Pár napja már rémálmaim voltak, melyben mindig szerepelt keresztanya is. Fogalmam sem volt, miért, hiszen mindent úgy tettem, ahogyan meghagyta nekem.
Aztán kiderült…
Minden összesűrűsödött arra a napra!
Anyukámnak megérkezett a hagyatéki papír, melyben a posta papírokról azt írták, nem az ő öröksége…
Ráadásul ma reggelre álmodtam a legszörnyűbbet, véreset, meg mindent… (2012.09.28.)
Ezek után azt mondtam:
2012 mindekit elvett tőlem, akit szeretek!
Hogy miért?
Keresztanya temetése napján a fiamat azért rúgták ki a munkahelyéről, mert átszervezés volt és arra a posztra LÁNYOKAT akartak.
Szerdán délután ment oda és minden papírját megkapott.
Nem volt mit tennie...
Csütörtökön nem beszéltünk, pénteken 13 óra körül hívot:
- Szia anyuci, hát szóval az van, hogy kirúgtak a melóheylemről, szeptember elsején megyek Írországba, megvettem a repülőjegyet, egy óra múlva költözöm haza.
Ledöbbentem.
- Itt vagy?
- I... gen... nyögtem ki.
- Na, akkor egy óra múlva találkozunk! Puszi.