117. Élettusa II. - Öntudatlan segítség
Öntudatlan segítség
Az idei év több váratlan akadályt is utamba sodort. Meghalt keresztapa, és én rohangálok keresztanyámhoz szinte minden héten. Közben persze a jobb lágyéktájban nagyon fáj a lábam, mert a gerinc miatt kisugárzik. Néha csak akkor tudok járni, ha valaki jól megrángatja, kihúzgálja a lábamat. Erre rátetőz a táskacipelés és a rossz testtartás is. Az idén tavasszal volt pár nap, amikor a boltba sem volt kedvem átmenni.
Azután M. elmondta, hogy megkapja az Út a csodákhoz című könyvet, ami több, mint 500 oldal. A. B. felajánlotta, hogy elhozza nekem, hogy elolvassam, Bagdi Bellától kapta még a tanfolyamán. Megköszöntem és elfogadtam. Azt állította, hogy nagyon, sőt túlvallásos, istenes, erre azt gondoltam, akkor nekem sem fog túlságosan bejönni. Mert vannak azért bizonyos határok, amiket nem tudok túllépni. Nem hiszem, hanem tudom, hogy létezik egy magasabb intelligencia, maga az ÉLET, átéltem magam is a hálát és az alázatot, a könyörületet, a mindent megbocsátást, az elfogadást, és még sorolhatnám… de a bigottságot nem bírom…
Amikor A. jelezte, hogy megérkezett, rohantam a kapuhoz kifelé. Ám nagy hó esett és a sarkon, az ereszcsatorna alatt vastag jégréteg lapult a hó alatt. Tudtam, hogy ott van és túlléptem rajta. Mégis, úgy kicsúszott alólam a talaj, hogy akkorát estem, mint egy krumplis zsák. Meg sem tudtam volna akadályozni. (büntetés a gondolataim miatt?) Hátratettem a két kezem, a fejem nem ért le, nem vertem be a betonjárda szélébe, és azt, hogy egy 5 Ft-os nagyságú bőrkarika lejött a jobb kezemről, csak akkor vettem észre, amikor a kapuban megláttam, hogy vérzik. Nagyon fájt…
Este lefeküdtem és az ágyban jöttem rá, hogy nem bírom felemelni a fejem, mert az izmok meghúzódtak. Az effajta húzódás mindig később jön ki. Két kézzel elfordítottam a fejem és csak úgy tudtam megfordulni. Mint egy nyomorék…
Jártam mammográfián, amire nem akartam elmenni, de belesodródtam…
Utána iszonyatosan fájt a jobb hátam. Olyan érzés volt, mintha beszorult volna a levegő. Hetekig szenvedtem vele, se állni, se ülni, se feküdni nem tudtam. Mindenütt fájt, kívül-belül. Az összes kenőcsöt rákentem, legszívesebben letéptem volna, csak múljon már el!
Nem múlt el… közben az esésre tippeltem, mármint, hogy attól van, mert becsípődött valami.
Aztán rájöttem, hogy a mammográfián sikerült valamit kiakasztaniuk, mert annyira tekergettek ide-oda, össze-vissza.
Totálkáros voltam…
A párom egyik este - nem szomjasan - meghúzgálta a lábam, aztán felsegített a székről, és hirtelen felkapott. Akkorát üvöltöttem, hogy belezengett a ház…
Valami hatalmasat kattant, és iszonyatosan belenyillalt, fájt, meghúzódott, elmondhatatlan volt! Később vettük észre, hogy minden körmömmel kimartam a párom nyakát hirtelen iszonyú erős fájdalmamban.
Sírtam… ő pedig nem győzött elnézést kérni, mert nem akarta, de hiszen tudtam, és nem is haragudtam, csak éppen szörnyen fájt. A mit segítsen kérdésre azt feleltem, hozzám ne érj! És még sót akart törni…
Másnapig szenvedtem, reikiztem…
Akkor derült ki, hogy kiakadt az a valami, ami annyira fájt és ripsz-ropsz, elmúlt! És nem is hátul volt a becsípődés, hanem elől… 04.13.-án, pénteken.
A tanulság az, hogy néha nagy fájdalommal jár a gyógyulás, és sosem tudhatjuk, mikor teszünk jót!
A párom tiszta „véletlenül”, teljes öntudatlanul helyre tette a dolgokat. Talán éppen égi sugallatra? Hiszen nagy tanító ő, - csak nem tud róla! J
2012.04.23.