115. Élettusa II. - Keresztapa halála
Keresztapa halála
Ha egy halálesetnél felmerül a kérdés, voltak-e előjelek, először mindig rávágjuk, nem, ám ahogyan telnek a napok, hónapok, egyre több olyan eset jut eszünkbe, amiről felfedezni véljük, hogy előre jelezték a halált, mégsem figyeltünk fel, vagy nem akartuk tudni…
Keresztapám négy évvel ezelőtt már többször nagyon rosszul volt, de mindig tartotta magát, nem ismerte el, ha beteg. Apám temetésére alig bírt eljönni, de a sírjára tett virággal együtt annyit mondott:
- Szia, öcskös, én leszek a következő!
Persze azonnal megijedtünk és még jobban figyeltünk rá, nehogy igaza legyen. Aztán egyre másra súlyosabbnál súlyosabb, halálos betegségek fenyegették az életét, többször feküdt kórházban, elég súlyos műtéten esett át, de bármikor kívántam neki jó egészséget, azt felelte:
- Az van…
Vidáman rohant tovább, élvezte az életet. Ha keresztanyám hitet veszítve szenvedett és siránkozott, mert neki is sokféle betegség üzen, ő mindig azt felelte:
- Miért nincs életkedved, hiszen élni olyan jó!
Viccesre vette, bármi baja akadt.
Mindene volt a pomázi telek, ahová hajnalban - keresztanyu minden tiltakozása ellenére is - kiszökött…
Életének 77. évében is megtette azt, hogy hajnalban kiment Békásmegyerről Pomázra, leszedte a barackot, és hét órakor Etyeken csengetett nálam a friss gyümölccsel.
Bármi történt a családban, abban az egyben biztosak lehettünk, keresztapára lehet számítani. Mindig mindenütt ott volt, mindenkit szeretett és hatalmas szívébe befogadott.
Hasi sérvét úgy viselte, mint egy szükséges, neki kijáró dolgot, ami kell az életéhez. Azzal kapált, gazolt, palántát ültetett, cipekedett, boltba járt és segített mindenkinek, akinek csak tudott, rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, idegeneknek.
A következő jelre akkor figyeltem fel, mikor tavaly tavasszal, ezen a pomázi telken füvet vágtunk, (mert körülbelül 3 éve végre beismerték, hogy nem bírnak vele) és a munka végeztével beültünk az autóba. A párom lendületesen magyarázta, mit hogyan fogunk másképp csinálni jövőre.
- Jövőre én ezt már nem művelem! - jelentette ki határozottan.
Abban a pillanatban tudtam, hogy meg fog halni, már csak az volt a kérdés, mikor? Sajnos, vagy talán jó, hogy én már tudom ezeket előre?
Persze, rögtön elhessegettük a „rossz” gondolatot, tereltük a figyelmét, de ő kitartott mellette.
- Majd lesz vele valami…
Ezt az ítéletet arról a telekről mondta ki, ami az egész életét jelentette. Évekig építették saját két kezükkel, csodálatos helyen, panorámás kilátással, amikor szegény keresztanyu már nem tudta művelni, sőt kimenni sem bírt, el akarta adni, de ő nem engedte, mondván, nélküle nem tudna élni. A macskája minden reggel ott várta a kerítésnél, ő pedig vitte neki a finom kis csontokat, szalámit, kolbászt…
Dobogókőről hazafelé, a III. energológiai találkozó után hatalmas erővel feltöltődve betértem hozzájuk, vittem nekik a szeretet energiájából. Ott ültek árván az ágy szélén, mint két kicsi pajkos gyermek, mindörökre szívembe zártam mindkettőt… Elmondhatatlanul jó érzés volt nekem is…
Követező alkalommal karácsony és újév között látogattuk meg őket a két fiammal…
Vidáman elbeszélgettünk, közben éreztem valami furcsát… Az jutott eszembe, amíg néztem az 53 éve együtt élő, gyermektelen párt, - akik mindenkin segítettek, akin csak tudtak -, mi lesz velük, ha valamelyik távozik, hiszen ők ketten egyek, olyannyira, hogy egymás nélkül nem tudnának élni? Ilyenkor az ember megüti a száját, pedig nem véletlen merül fel ez a gondolat… a levegőben „lógott”…
Mostanában többször is álmodtam velük, de nem annyira lényegeset, hogy sokáig emlékezzek rájuk. Két-három nappal az eset előtt a párom is álmodott velük, álmában is tudta, hogy keresztapát a meghalt nagybátyámmal és a szomszéddal együtt látta.
Január 14.-én, szombaton délután hat óra körül sírva hívott keresztanyu, hogy meghalt a keresztapu. Persze, nem akartuk elhinni, pedig tudtuk… mind tudtuk, hogy igaz.
Nagyobbik fiam ment oda hozzá, hogy ne legyen egyedül, ott „aludt” vele reggelig, míg oda nem odaértünk.
Egy percet sem tudtam aludni, olyan felfokozott igeállapotba kerültem… végigfutott rajtam valami ismeretlen érzés, remegett mindenem…
Másnap alig vártam, hogy meglássam, hogy van keresztanyu. Azt pedig nem vagyok képes elhinni, hogy keresztapu nincs többé… Nekem él és élni is fog! Egy darabja örökre velem marad!
- Elterveztük, hogy bármelyikünk távozik előbb, elhamvasztja a másikat és szétszórja a hamvait, hogy senkinek ne legyen gondja a sírral. - mondta keresztanya.
Ismertük a drága kis matriarkát, eddig mindig az volt, amit ő akart…
Egy ideig végigsírta, hogyan történt, közben reikiztem, hogy könnyebben bírja, a barátaim közül sokan gondoltak rá, segítettek, így egészen tűrhető volt. (Nem akar a fészkéből eljönni, pedig gondozásra szorulna.)
Rákérdeztem az intézkedésre…
- Bevallom nektek, én már semmit sem tudok elintézni, és eltévedek mindenhol… eddig keresztapád mindent megoldott (helyettem is), mert nem bírok járni… semmit sem tudok intézni…
- Akkor jöjjek segíteni?
- Az jó volna… - ismerte be halkan.
Sohasem láttam még ilyennek…
Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nekem kell mindent elintézni, mert senki más nem fogja. Viharos sebességgel megszerveztük, hogy az öcsém jön autóval és mindenhová elvisszük őt.
- Hétfőn délután jövök, együtt megyünk a háziorvoshoz, itt alszom, kedden pedig minden mást pontra teszünk.
Bólintott…
A családnak nem tetszett a temetési mód, ezért azon forgott a fejünk, mitévők legyünk, hogy megváltoztassuk a dolgot. A legjobb ötletnek az tűnt, hogy temessük az urnát apámra, rám bízták, hogy győzzem meg a drágát.
Hétfőn délután fél háromkor igyekeztem a háztömb felé, nem néztem előre, szótlanul bandukoltam, fejemben a sok intézni valóval, egyszer, amikor felpillantok, ott jött velem szembe egy talpig feketében sántikáló hölgy. Nem akartam hinni a szememnek!
- Ő nem lehet az! - kiáltottam fel magamban.
Mégis ő volt.
- Hová megy keresztanyu?
- Elindultam, hogy biztosan odaérjek…
- Mondtam, hogy jövök, és együtt megyünk! Ha most nem találkozunk, akkor hol kerestem volna? Azt sem tudom, hol az orvosi rendelő!
- Mindegy… menjünk…
Útközben felvetettem a temetést, de azonnal letorkolt, hogy ők már döntöttek. Számítottam erre, ezért sok időt adtam neki, másnap reggelig, hátha most az egyszer sikerül…
- Keresztapu nem!
- Mindegy, Erzsike, ez már el van döntve!
- Vigyázni kell, mert ha most rosszul döntünk, utána hiába sírunk, már nem tudjuk összeszedni a hamvait!
- Amit mondtam, megmondtam, nem tudsz meggyőzni!
- Úgy temessük el, mint akinek nincs családja?
- Úgy lesz, ahogy mondtam!
Mentünk, de minden egyes lépéssel és levegővétellel a „jaj” szót hallgattam végig…
Nem is tudom, meddig tartott odaérni… illetve majdnem fél óra volt félútról… Azért még párszor felhoztam a temetést, de úgy tűnt, hiába…
Nagy nehezen megérkeztünk a rendelőbe. Ott már éreztem, hogy velem van a világ legdrágább keresztapja! Nemcsak éreztem, bizonyíték is volt rá. Ő ugyanis bármerre járt, mindig talált pár forintot, aminek annyira tudott örülni. Ahogy keresztanyám leült a padra, én pedig mellé akartam, de előtte levettem a kabátom, megpillantottam a mozaiklapon egy százast.
- No, keresztapu, köszönöm! Ez jó volt!
Megnevettem szegény özvegyet. Eszébe jutott a párja öröme egy-egy ilyen szerencsénél.
- Van még? - kérdeztem nevetve.
Lenéztem és ott lapult egy tízes. Az már tényleg több volt a soknál. Amikor keresztanyu bement az orvoshoz, felálltam beszélgetni az ott várakozó betegekkel, hát látom ám, az én padom alatt ott hever még egy öt forintos…
Az orvos nem írta alá a papírt, mert nem állapították meg a halál biztos okát, az ANTSZ engedélye kell a hamvasztáshoz.
Azt hittem, sosem ér véget a hazafelé vezető út, annyira lassan, fájdalommal telin battyogtunk, miközben nemcsak a lába fájt, a szíve is szorított, hanem még többször is elsírta, hogy semmi előjel nélkül halt meg keresztapu. Pénteken még reumás kezelésen is volt, hétfőre kapott beutalót. A sérve miatt járt a János kórházban, ahol azt mondták neki, hogy azzal még elélhet tíz évig is, ha hordja a haskötőt, de műteni rizikós, mert lehet, hogy több kárt csinálnak, mint hasznot. Szombaton bevásárolt az Auchanban, porszívózni is akart, de a felesége nem engedte, aztán fel-alá sétálgatott a laskában, nem lelte a helyét. Folyton az ablakhoz ment, megnézni, milyen az idő odakinn. Utána végignézte a meccset és azt javasolta keresztanyunak, hogy pihenjen le, mert annyit dolgozott, hogy elfáradt nagyon. Főzött egy hatalmas lábos székelykáposztát darált húsból.
„- Drágám, minek főztél annyit? Te fogod megenni egyedül!
- Majd te is eszel belőle! - nevetett.
- Én nem… örülök, hogy a főtt krumplit meg tudtam enni, még az is itt van egyben a gyomromban!
- Akkor majd eszel, ha jobban leszel.
Pár napja hányt, aztán hasmenése volt, azt hitték, az influenza miatt, kapott gyógyszert, péntekre már jobban lett. (Hétfőre szólt a beutalója a Margit kórházba.)
- Jól van, akkor pihenj egy kicsit!
Keresztanyu végigdőlt az ágyon, ő pedig ismét az ablakhoz sétálgatott, többször megsimogatva a kezét.
- Jaj, de hideg a kezed, fázol?
- Nem fázom én! Sőt, inkább melegem van, melegség jött rám! - felelte.
A keze-lába hideg volt.
- Na, egy kicsit elfáradtam, én is ledőlök! - mondta.
Azzal hátravágódott, horkant egyet és távozott…
Az ügyelet percek alatt kinn volt, másfél óráig próbálták újraéleszteni, de nem sikerült.”
Otthon minden iratot átválogattunk, de sem a legfrissebb nyugdíj szelvényt, sem a házassági anyakönyvi kivonatot nem találtuk sehol… Miután mindent jó alaposan felforgattunk, lefeküdtünk „aludni”.
Éjfélig úgy társalogtunk, mint két jó barátnő, időközben néha felkelve egy-egy dolgot megnézni… Ettől ő is ugyanígy érezhette magát, mert megállapította, hogy így még sohase aludtam nála. Pedig régebben többször előfordult. Teljesen normálisan viselkedett, néha egy-egy sírógörccsel fűszerezve, azt hiszem, jót tett neki, hogy vele voltam. Beszéltem a túlvilágról és a lélekről, meg arról, hogy még 42 napig itt van velünk, addig imádkozhatunk a lelkéért, gyújtsunk gyertyát érte. Gyújtottunk.
- Ő biztosan a Mennyországba kerül… - sírta.
- Ha ő nem, akkor senki! - feleltem.
Ne feledjük, keresztapa ágyában feküdtem, azon az ágyon, ahol meghalt, abban az ágyneműben, bár át lett húzva… Mégsem féltem, sőt! Teljesen jól éreztem magam! Ezt soha nem hittem volna magamról, legalábbis még négy évvel ezelőtt sem tudtam volna elképzelni. Aztán éjfél körül azt hittem, már alszunk, de csak csendben forgolódtunk. Utána elpilledtem, de hallottam, hogy keresztanya lomotol a konyhában. Azt is el tudtam volna képzelni, hogy főz, hiszen nála nem lehet aludni, éjjel szokott főzni. Tovább szőttem saját gondolataim, nem szóltam semmit, erre 3 óra körül egy hatalmas fémdoboz teteje ráesett a gáztűzhelyre.
- Eltört valami? - kérdeztem.
- Nem-nem, csak eszembe jutott, hogy ebben a dobozban még nem néztem meg a papírokat!
Együtt átnéztük, szerencsére akkor bukkantunk rá a 2010-es nyugdíjpapírra, az volt a legfrissebb…
Visszafeküdtünk „aludni”, de a beszélgetés hevében felült, úgy morfondírozott tovább. Közben ismét feltörtek belőlem a szeretet hullámai iránta, újra kisgyermekként láttam magam előtt, olyan aranyos, tétova kislánynak, akinek én vagyok az anyukája, akitől mindent kérdezhet. Az érzéseim azt súgták, ott és akkor átadta nekem az irányító szerepet, amit eddig ő töltött be. Továbbörökítette rám, keresztapa pedig a gondjaimra bízta őt, hogy helyette vigyázzak rá. Azon az éjjelen csodálatos kapcsolat szövődött közöttünk… Túlvilági…
Ezen érzelmek feltörésekor keresztanya megszólalt:
- Mégiscsak jó lenne a temetés az általad említett módon…
Örültem, tudtam, végre hajlik rá!
- De mit szól majd anyád?
- Nem én találtam ki! Addig nem is mertem volna mondani!
- És az öccseid?
- Ők is tudják! Ne temessük úgy el, mint akinek nincs rokona! Egyébként is… keresztapu apám bátyja, keresztanyu anyukám nővére, mindig is szoros kapcsolat kötött össze minket… akkor keresztanyu is ott lehet majd, négyen egy sírban…
- Hát… de… - morfondírozott.
- Ez a legjobb ötlet!
- Mi lesz, ha nem tudunk mindent elintézni?
- El tudunk!
- Jaj, nem hiszem… és ha nem jön Jani?
- Jön! Bár ő sosem ér oda időben sehová, ha most negyedórát késik, akkor jók vagyunk!
Megfürödtünk, felöltözünk, ettünk pár falatot és tűkön ülve vártunk. Elmúlt nyolc óra… a hatodikról néztünk kifelé…
Nemsokára megjelent az öcsém autója, leparkolt és jött befelé. Megnéztem az órát: 8.15
Akkor már megint nem akarta engedni a temetési módunkat, de határozottan közöltem:
- A keresztapám, apám bátyja, nekem is van hozzá közöm.
Még egyszer egyeztettük a másik öcsémmel és anyukámmal, aztán azt mondtuk úgy lesz! Felhívtam még a másik két unokanővéremet, ők is beleegyeztek, mondván, keresztanyáé a döntés.
Először az önkormányzat anyakönyvi hivatalához mentünk, ahol kiderült, nem állítják ki a papírt, mert nincs kitöltve a halál oka. Mondtuk, hogy nem szeretnénk boncolást, ezért a patológiára irányítottak.
Amikor beléptünk, ott állt az orvos a három nővér mellett, mintha csak ránk várna, előadtuk, mi történt, így felelt:
- Megértem, valószínű, hogy keringési elégtelenség okozta a halálát, de nem elég a találgatás, mert hamvasztást biztosan megállapítható ok nélkül nem engednek. Két eset van, ha én most aláírom, hogy ne boncoljuk fel, de mivel hamvasztás lesz, az ANTSZ akkor is kötelezni fogja, úgyis visszakerülnek ide. Ha beleegyeznek, délre kész lesz az összes papír.
- Délre? Akkor kérjük, most azonnal, ha már úgyis muszáj!
Beleegyeztünk…
Addig elintéztem a hamvasztást a szemközti temetkezési vállalatnál. Aztán elmentünk a nyugdíjfolyósítóba, de szóba sem álltak velünk a halotti anyakönyvi kivonat nélkül. Amit persze 22 munkanap múlva fognak kiállítani a temetkezésnél, amikor megérkezik az újonnan igényelt házassági anyakönyvi kivonat. Annyit szaladtam össze-vissza, fölöslegesen is, mert mindenki mást mondott, küldözgettek ide-oda…
Vettünk egy pizsamát, mert ruha nélkül nem hagyhatja el a kórházat. Felmentünk a patológiára, ahol épp akkor ment át a folyosón a nővérke és közölte, kész a papír. Átvettem, és rohantunk a felvételi irodába, onnan a boncmesterekhez leadni egy papírt, meg a pizsamát, megkaptuk az engedélyt ott derült ki, hogy nem kell már menni az ANTSZ- hez, mert engedtük a boncolást… Pedig azért siettünk annyira, mert a hölgy 14-kor fogadja az utolsó megrendelőt, és csak akkor érvényes a dátum, amit előtte megbeszéltünk… futás a temetkezésre. Egyedül rohantam oda, de kiderült, hogy még két aláírás kell keresztanyutól, már annyit járattuk szegényt és szedtük ki- meg be a kocsiba, én loholtam hozzá aláíratni, aztán vissza.
Délre készen lettünk.
Felhívtuk a biai temetkezési vállalatot… irány oda.
- Nahát… nagyon ügyesek vagytok… - sírta szegény árva.
- Igen, Böbe beprogramozta tegnap, hogy mindent elintézünk és úgy is lett! - nevette az öcsém.
- Bár annyi felé küldtek, hogy a boncmestereknél pár percig elvesztettem a fonalat! - nevettem én is.
- De már minden világos?
- Naná! És látod, hoztam a szatyromat is, mert tudtam, hogy hazamegyünk!
A temetkezési vállalatnál megbeszéltünk mindent, utána az anyukámhoz mentünk, majd a virágoshoz megrendelni a koszorúkat, utána a paphoz a szertartást igényelni.
8-16-ig minden lehetséges dolgot elintéztünk.
27.-én elhozzuk az urnát, aznap bevásárolunk, 30.-án előkészítjük a halotti tort, 31.-én lesz a temetés.
Keresztanyát az öcsém hozza majd…
Ezt nevezem teremtésnek!
Amikor sikerült megbeszélni, hogy apámra tesszük az urnát, olyan csodálatos érzésem támadt, szinte repültem!
Háromszor átjárt a jóleső bizsergés! Tudtam, jól döntöttünk, mindenkinek jó lesz és keresztanyáról is levettük a terhet! Nem beszélve arról, hogy együtt lesz a család! Bár remélem, a két hölgy (drága édesanyám és keresztanya) nagyon-nagyon sok idő múlva követi a férjeket, mert az utóbbi időben elég volt a temetésekből!
Lesz egy hely, ahová virágot tehetünk a sírjára, gyertyát gyújthatunk érte (is), a földi maradványai együtt lehetnek az öccsével…
2012.01.18.
Janival bementünk az urnáért, és megkaptuk a halotti anyakönyvi kivonatot, amire nagyon vártunk. Keresztanyát felhívtam, hogy visszamegyünk és felvesszük a nyugdíját. A postán különleges procedúra keretében sikerült felvennünk a pénzt, aztán felvittük keresztaput az ágyára. Öcsém megállapította, hogy minden azért történt, mert haza akart menni - még utoljára.
2012.01.27.
A temetésen keresztanya nagyon sírt, előtte megreikiztem otthon, de a ravatalozóban majdnem elájult, ezért rátettem a kezem a hátára, közben becsuktam a szemem és koncentráltam, vajon mit fogok tapasztalni. Keresztapa megjelent előttem, alászállt fentről, teljes életnagyságban leereszkedett. Már majdnem nevettem magamban, annyira örültem, de kinyitottam a szemem, azt hittem, képzelődök, aztán még egyszer becsuktam, és újra megjelent nekem!
Janival mentem a virágoshoz kifizetni a koszorúkat, közben elmondtam neki, mennyire gyönyörű volt az ő általa készített koszorú.
- Kikaptam Tünditől, mert kék szalagot vettem, nem illett a virágokhoz!
- Tökéletes volt! Keresztapu színe a kék, a kedvence!
- Mintha nem is én vettem volna, a kezem odatévedt a kékhez!
- Keresztapu választotta! Nagyon szép volt!
2012.01.31.
Az intézkedés hevében jóformán fel sem fogtam, hogy távozott szegény kicsi Cepce! Ezt nem is lehet felfogni, mert az ember ösztönből tudja, hogy nincs halál, csak átlépünk egy másik síkra, szintre, dimenzióba, vagy ki hogyan nevezi. Keresztapa rám bízta keresztanyát, és én minden tőlem telhetőt megteszek érte!
Vígasztalom és beszélgetek vele a túlvilágról, hogy tudja, milyen csoda vár rá! Akkor távozhat, amikor itt az idő, de addig még vár rá a feladat! Neki most az egyedüllétet kell gyakorolni, közben megérezheti keresztapu szellemtestét. Amikor velem van, mindig jobban érzi magát! Örül, hogy segítek és látja, hogy nem csapom be, hanem azt akarom, hogy neki jó legyen! Remélem, minden úgy alakul, ahogyan alakulnia kell. Amikor a hagyatéki papírt is útjára bocsátottam, végre tudtam aludni is. Picit fárasztó volt ez a hónap, de repített a szeretet… az égiek, vagy keresztapu biztosan segített!
Ma egy hónapja távozott közülünk…
2012.02.14.
A jelek
2011 májusában a teleknél:
A párom füvet vágott és permetezett, közben ő nekem adogatott mindenfélét a házból:
- Vigyél mindent, ami tetszik!
Nem akartam elvinni tőle, de azt állította, hogy ők úgysem használják. Háztartási dolgokat, felmosó vödröt, képeket, könyvet, kis zacskó diót adott, stb. Már akkor tudtam, hogy feladta… már nem bírt a nagy telekkel…
Amikor az autóba ültünk, a párom azt mondta neki:
- Keresztapu, jövőre ne várjuk meg, amíg ekkora lesz a fű, mert már el volt dőlve, alig vitte a penge!
- Jövőre én ezt már nem művelem!
- Ilyet ne mondjon, akkor mi lesz vele?
- Majd lesz vele valami… - felelte távolba révedően.
Tudtam-tudtam, de mégsem akartam elhinni!
November 11.-én Dobogókőről hazafelé, a III. energológiai találkozó után hatalmas erővel feltöltődve betértem hozzájuk, vittem nekik a szeretet energiájából. Ott ültek árván az ágy szélén, mint két kicsi pajkos gyermek, mindörökre szívembe zártam mindkettőt… Elmondhatatlanul jó érzés volt nekem is…
Követező alkalommal karácsony és újév között látogattuk meg őket a két fiammal… Tudtam, hogy rohanni kell, hogy ne érezzék magukat egyedül…
Vidáman elbeszélgettünk, közben éreztem valami furcsát… Az jutott eszembe, amíg néztem az 53 éve együtt élő, gyermektelen párt, - akik mindenkin segítettek, akin csak tudtak -, mi lesz velük, ha valamelyik távozik, hiszen ők ketten egyek, olyannyira, hogy egymás nélkül nem tudnának élni? Ilyenkor az ember megüti a száját, pedig nem véletlen merül fel ez a gondolat… a levegőben „lógott”…
Mostanában többször is álmodtam velük, de nem annyira lényegeset, hogy sokáig emlékezzek rájuk. Két-három nappal az eset előtt a párom is álmodott velük, álmában is tudta, hogy keresztapát a meghalt nagybátyámmal és a szomszéddal együtt látta.
Aztán meghalt szombaton és hétfőn az ágyában aludtam! Ott és akkor rám bízta keresztanyut!
Hétfőn pénzt találtam a pad alatt…
Később egy táskát találtam a héven, amit visszaadtam az ellenőröknek…
Egyfolytában éreztem a jelenlétét, hallottam a hangját, mintha azt mondaná: Halló… ahogyan a telefonba szokta… Amikor pedig a hangfelvételt megkaptam… na, akkor meg tudtam siratni… utána egyfolytában a bányászindulót énekelte a fülemben, én meg vele, még a temetés után is.
Az urnában haza akart menni, Jani pedig kék szalagot tett a koszorúra, mintha a kezét vezették volna…
Ezek voltak a jelek, amiket megfigyeltem…
2012.02.14.
A temetésen keresztanyut vigasztalni kellett, mert nagyon kikészült. Sírt, remegett, reszketett, ezért rátettem a kezem a hátára, reikiztem. Becsuktam a szemem és keresztapu megjelent nekem.
Alászállt teljes életnagyságban, kb. a ravatal fölött láttam, teljes életnagyságban, pontosan úgy nézett ki, mint amikor "még élt" (ezt azért írtam idézőjelben, mert most is él, csak éppen már nincs fizikai teste, de a szellemteste ugyanolyan, persze ritkább "anyag"...)
Azt gondoltam, képzelődöm, ezért kinyitottam a szemem, ám amikor újra becsuktam, megint megjelent, alászállt. Boldog voltam… tudtam, ő az és örül, hogy minden rendben…
2012.01.31.