111. Élettusa II. - HOL KERESSÜK A BOLDOGSÁGUNKAT?

HOL KERESSÜK A BOLDOGSÁGUNKAT?

 

Évek hosszú sora alatt rengetegen megkérdezték tőlem, hol keressük a boldogságunkat, mitől lehetünk boldogok a mai világban. Megfigyeltem, illetve csoportosítottam az okokat, amelyeket ilyenkor felhoztak az emberek, miért nem lehetnek boldogok, miért nem érezhetik magukat boldognak.

Miután mindannyian emberek vagyunk, az okok is nagyon hasonlítanak, sok ember ugyanazt hozza fel mentségnek.

- Nézd meg, milyen szegény vagyok, nem tudom fizetni a számlákat, tudod te milyen életem volt eddig?

- Gyermekkoromban zaklatott az apám, italoztak a szüleim, árva vagyok, elhagytak, megvertek, megaláztak, rossz tanuló voltam, csődtömeg vagyok, minden tettem kudarc volt, velem mindenki kibabrált, nem szerettek, és most sem szeretnek, nézd meg, hogy nézek ki!- ezek mind a múltra vonatkoznak.

Apámtól tanultam, - így utólag tudom, már halála után, mekkora bölcs lakott benne… - ő mindig azt mondta:

- Mit rágod magad ezen? Már nem tudod megváltoztatni, megtörtént, vagy nem? Tudsz ellene tenni utólag? Ha nem, akkor lépj tovább! Fölösleges ezen idegesítened magad! - Most jövök rá, milyen bölcs mondás, mekkora élettapasztalat volt ez részéről, amelyet mindannyian megfogadhatnánk…

Valóban megtörtént, utólag nem lehet már megváltoztatni, akkor minek ezen rágódni? Akkoriban azt hittem, nem törődöm, nem érdekli semmi, pedig ő tette jól!

Egyszóval mindannyiunk múltjában vannak olyan dolgok, amelyek miatt aggódhatunk, bennünk lehet a félelem. Akkor soha, senki sem lehetne boldog, ha ezt vennénk alapul, és folyton csak ezen rágódnánk.

A másik negatívum sorozat a jövőre vonatkozik: mi lesz belőlem, mi lesz velem, ha… ki fog eltartani, nem lesz mit enni, mindenütt bűnözés, katasztrófa, globális felmelegedés, éhen fogunk halni… ilyenkor az emberek azt mondják: mitől lehetek boldog? Minek örüljek? Ilyen kilátásokkal?

- Különben is, nézd meg, milyen kövér, sovány, magas, alacsony, beteges, túl szőke, túl barna, ősz, vagy öreg vagyok, mire számíthatok, mi várhat még rám? Ettől legyek boldog? Hát…

Töredelmesen bevallom, évek óta nem nézek TV-t, nem hallgatok rádiót, nem olvasok újságot. Valahogy sohasem tudtak lekötni a híradókban látható katasztrófák, ahol általában csak az a hír, éppen hol hányan haltak meg, melyik repülőgép zuhant le, mi gyulladt ki, robbant fel, mekkora balesetek voltak, hol esett meg a legnagyobb természeti katasztrófa. Egyrészről láthattam volna, mekkora bajban vagyunk, milyen jövő vár az emberiségre, terrorizmus, bűnözés, háború, természeti katasztrófák, balesetek, betegségek, globális felmelegedés, apokalipszis. Másrészről folyamatosan áradnak felénk a reklámok, melyekben újabbnál újabb megvásárolandó termékek ígérik a hamis boldogságot. Ha megvettem, mosolyoghatok, mint a plakátfiú, vagy a szuper csinosra maszkírozott manöken.

Éppen ezért nem nézek, nem hallgatok, nem olvasok soha, mégis minden hír eljut hozzám így is, teljesen képben vagyok a mai világban zajló eseményekkel kapcsolatban, lépten, nyomon belefutok, ez folyik a vízcsapból, a körülöttem élők szájából is. Elég, ha felülök a buszra, erről beszélnek, elég, ha elhaladok egy újságos bódé előtt, ezt látom, elég, ha csak a gyerekeket hallgatom.

Az emberek mégsem boldogok, pedig mindent megvehetnek, megkaphatnak, ha akarnak, ha eleget küzdenek érte. Miért? Miért nem? Kérdezem ilyenkor magamtól.

Arra gondoltam, azért nem, mert a folyamatos rossz hírekkel bombázzák a fejünket, amelyek igen elkeserítőek, hiszen emberek vagyunk, sajnáljuk azokat a társainkat, akik bajba jutottak, megrendül a szívünk, amikor azt látjuk, halljuk, hogy földrengésben éppen több százan haltak meg, elképzeljük, mennyit szenvedhettek a romok alatt. Elképzeljük, mi lenne, ha mindez velünk is megtörténne… Mindezek sötét, félelmetes, kilátástalan jövőt ígérnek számunkra. Ettől lehangolódunk, nem érezzük biztonságban magunkat. Tehetetlennek, kicsinek érezzük magunkat, nem látunk túl saját korlátainkon.

Ennek ellentmondanak a reklámokban vidáman, boldogan ránk mosolygó fiatal arcok. Azt hihetnénk, akkor leszünk boldogok, ha megvehetünk minden terméket, amit reklámoznak. Azt hihetjük, csak akkor lehetünk boldogok, ha éppen úgy nézünk ki, mint a fiatal, vékony, szép, sőt egyenesen gyönyörű reklámarcok.

Mindezek súlyos önértékelési zavarhoz vezethetnek, mert mindig másokhoz hasonlíthatjuk magunkat. Nem tudjuk elfogadni az idő múlását, vagy a kisebb, nagyobb párnácskákat itt - ott a testünkön. Na és a ráncokról, a pattanásokról, a szőrszálakról, meg az ősz hajszálakról akkor még nem is beszéltem.

Sajnos a média igen rossz hatással van a lelkivilágunkra. Sohasem tudunk éppen a jelenben lenni, nem tudunk felébredni, nem tudjuk önmagunkat elfogadni, szeretni. Miért van annyi sok betegség mostanában? Hol keressük a gyökereit? Ha van még érintetlen természet, ahol az emberek nem betegszenek meg a mai civilizációnk súlyos betegségeiben, akkor elkezdjük kutatni, mit esznek.

Folyton az anyagban keressük a megoldást. Megnézzük, mit esznek, hol élnek, megvizsgáljuk a környezetüket. Természetesen mindez jó hatással van az ott élőkre, de nemcsak ez, sőt azt mondanám, sokkal fontosabbak a gondolataik. Ők még alapból tudják, hogy a természet részei, tisztelik a környezetüket, nem vonják ki magukat a hatása alól. Együtt élnek, lélegeznek a természettel, megcsodálják a felkelő napot, a lemenő napot, a felhőket, az állatvilágot. Nem nézik kívülállóként önmagukat, mert tudják, hogy beletartoznak ebbe a csodába. Nem akarnak senki másra hasonlítani, csak önmagukra, ösztönösen tudják, hogy pont olyannak kell lenniük. Önmagukhoz képest szemlélik a világukat. Számtalanszor bebizonyosodott, ha begyűrűzött az ilyen civilizációkba a mi életstílusunk, tudásunk, kis idővel ezután náluk is megjelentek a modern kor betegségei.

Akkor mi a megoldás, és hol kereshetjük a boldogságunkat?

Sokszor az ismerőseim csak nevettek rajtam, gondoltak rólam valamit: „Jó, jó, te csak legyél boldog! (bár nem tudom, minek örülsz annyira, amikor neked is lenne min aggódni…) Vajon én minek örüljek?” Tették fel a kérdést, miközben legyintettek arra, amit mondtam, megpróbáltam elmagyarázni, általában falakba ütköztem, rájöttem, mi magunk akadályozzuk meg a gondolatainkkal, a tetteinkkel, hogy boldogok lehessünk. Görcsölünk a múlton, kesergünk a jelenen, aggódunk a jövőért…

Mivel a civilizáció hatása alól én sem vontam ki magam – eddig - a múlton merengtem, mint olyan sokan, a jövőm pedig sötét felhőkbe burkolózott. Nem láttam értelmét az életnek, nem találtam kiutat. Látható hová vezetett ez a hozzáállás, erről szól a könyvem…

Madách tragédiájának sorait falva már középiskolás koromban reméltem, konkrétan megmondja a végén az élet értelmét. Lehervadt mosollyal vettem tudomásul, az élet értelme a küzdés maga. Ó! Hát csak ennyi? Hát csak ezért élünk? Csak küzdünk, dolgozunk, megszerzünk anyagi javakat, hogy aztán mindent itt hagyjunk, és meghaljunk?

Ennyi egy emberi élet? - Ezt a választ nem tudtam elfogadni… Ettől csak többre vagyunk hivatottak!

Folyamatosan kerestem, kutattam tovább az élet értelmét, azt hittem, majd valaki, majd más megmondja helyettem, megmondja nekem, miért élek én? Miért? Miért pont én, miért pont én vagyok én?

Ma már világosan látom, senki sem fogja megmondani, én miért élek. A titok bennem van, csak én tudom a választ.  Rájöttem, az ilyen életfelfogás csak elidegenít minket igazi önvalónktól, a természettől, és egymástól. Nem függetleníthetjük magunkat az egésztől, ha egyszer a részei vagyunk, beletartozunk! Nem oldhatunk meg mindent az eszünkkel, sokszor a tudás (is) akadály. Másrészt, minél többet tudunk, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy semmit sem tudunk!

Gyermekként azt tanították nekünk, azok lehetünk, akik csak akarunk, azzá válhatunk, amivé akarunk, minden rajtunk múlik. Egészen fiatal felnőtt korunkig hittük, így lehet, megvalósíthatjuk álmainkat, mi majd másképp teszünk, nem követjük a hagyományokat, majd szép lassan, ahogy a korlátainkat megtapasztaltuk, feladtuk álmainkat, vágyainkat, céljainkat. (tisztelet a kivételnek) Megtanultuk, hová tartozunk, megismertük a falakat. Mindent egyedül akartunk elérni, mert azt hittük, egyedül vagyunk. Később rájöttem én is, nem vagyunk függetlenek, beletartozunk az emberiség nevű hatalmas egységbe, együtt mindent megoldhatnánk, ha összefognánk, mint egy jó család!

Az ember boldogságra született, nem arra, hogy szenvedjen, ez a mostani feladat, hogy megtanuljuk, hogyan találjunk vissza önmagunkhoz. Legfontosabb, akármilyen szakadék szélén állunk, ha éppen zuhanni készülünk, még vissza tudjunk fordulni, szembe tudjunk nézni önmagunkkal, a tetteinkkel. Nem számít, mit tettünk, vagy mit nem tettünk meg eddig, csak a most számít, hogy a most pillanatának éljünk! Tanuljuk meg szeretni újra önmagunkat, ami elfogadáson, és türelmen alapszik. Nem számít, hol élünk, kik vagyunk, az életben semmi sincs véletlen, hát fogadjuk el, mint tapasztalatszerzési lehetőséget, mint tanulási feladatot, és oldjuk meg! Szeressük, bármilyen pokol is, máris boldogok vagyunk!

Meg kell tapasztalnunk újra, hogy a csodálatos természet részei vagyunk, ugyanolyan gyönyörűek, mint egy szál virág, egy fa, vagy egy kismadár. Ők sem feszülnek meg az életért, fogadjuk el a természetben betöltött helyünket, csodáljuk meg a napot, örüljünk, hogy élünk, élhetünk, legyünk hálásak minden percért. Akkor már érezzük is a boldogságot, felismerjük, hogy a boldogsághoz nem kell semmi, és senki más, csak mi magunk!

Tudjunk örülni a szélnek, esőnek, a szivárványnak, a napnak, a pillanatnak! Ha képesek vagyunk érezni, hogy minden varázslatnak, magának az életnek a részei vagyunk, ha ismét tudunk önfeledten nevetni, és újra úgy létezni, mint egy gyermek, ha már nem számít semmi, nem érdekes, mi volt, nem fontos, mi lesz, a jelen, a most hatalma átölel minket, már boldogok vagyunk. Meghallottuk saját hangunkat, a természet hívó szavát, az ösztöneink hangját. Tudjuk, hogy ránk is szükség van, pont ott vagyunk, ahol lennünk kell, pont olyanok, amilyennek lennünk kell. Nem számít a környezet, nem számít a társ, magányosan is boldogok vagyunk, tudjuk, érezzük, soha nem vagyunk egyedül. Biztosan tudjuk már, nemcsak az emberiség részei, hanem még attól is sokkal többek vagyunk, beletartozunk a végtelen, határtalan Univerzumba, egyetlen piciny porszemcseként a gépezetben, ránk is pontosan akkora nagy szükség van, mint bárki, és bármi másra, csak egy kődarab, csak egy porszem, a világmindenség alapanyagából! Mit számít ehhez képest, hogy most éppen kinek a bőrében létezünk? Bárhol élünk, bárkik vagyunk, nem számít, mert összetartozunk! Elfogadjuk a szerepünket, megbékélünk, szeretjük azt, akit éppen megtestesítünk, ezzel együtt az egész világot befogadjuk, szeretjük, újra tudjuk csodálni az esőcseppeken megcsillanó napfényt, érezzük, hogy egy varázslat befogad minket, átölel a fény, a szeretet, amely bennünk van, csak engednünk kell feltörni saját magunkból!

Az egész Univerzum a mienk, egyetlen csepp vagyunk ebből a fantasztikus egységből. Nem akarunk senki másra hasonlítani, nem akarunk kitűnni, elválni, elkülönülni, boldog mosollyal nyugtázunk mindent, mert tudjuk, így kell lennie, az életben semmi sincs véletlen, az élet – élet, minden szomorúságával, kihívásával, titkával, küzdelmével együtt.  Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy éljük, súlytalanul létezzünk, boldogan nevessünk, sírjunk, ha kell, menjünk, ahová menni akarunk, kövessük, és valósítsuk meg az álmainkat, - és szabadon válasszunk a végtelen sok út közül… - itt, és most!

A boldogság az, ha azt tesszük, ami jól esik, amit helyesnek vélünk, ettől elégedettséget érzünk, ennyi elég! Az őszinteség, a szeretet és az odaadás nem adnak mindig boldog perceket, sőt sokszor még nehezebbeket is, de egy biztos, ha mi magunk tudjuk, hogy jó úton járunk, akkor boldogok vagyunk! Ettől több nem is kell!

 

 

2009. november