ÉLEM A KÖNYVEM

 

Hogyan, miért született meg ez a könyvem?

Amióta az eszemet tudom, azóta írnom „kell”, amióta ceruzát fogtam, rajzolok, amióta ecsetet, festek, amióta tűt, varrok. Ilyen vagyok! Ezek a dolgok érdekelnek.

Az írás azonban végül mindent elsöpört…

Kezdetben, úgy tizenéves koromtól naplót írogattam, megpróbáltam leírni a történetemet, biztos voltam benne, az életem egy kész regény, megírta más, és élem én…

Na, de félretéve a viccet, tudtam, valamiért az én életem is érdekes, fontos lesz ebben a földi létben, hisz nem lehet, hogy csak azért jöttem ide, hogy felneveljek két utódot, anyagi javakat halmozzak, majd nyomtalanul távozzak, mintha itt sem lettem volna…

Ezek a kilátások nemigen tudtak beépülni az értékrendembe, pontosan ezért kutattam, kerestem, valami hasznosabbat, valami felemelőbb célt, amiért meg kellett születnem.

Tanuláskor mindig új könyvet írtam a főiskolán, a saját szavaimmal, a lényegre törten, ezután el sem olvastam többé, úgy mentem vizsgázni…

Szerettem óvodában dolgozni, ott írhattam eleget, minden nap naplót, majd egyre több írni valót bíztak rám, én lettem a jegyzőkönyvvezető, óvoda történeti naplóíró, helyi újságba cikkíró, néhány évig még oviújságot is szerkesztettem. A megjelentetés azonban csak annyi hasznot hozott, amennyiért a következőt kiadhattuk, így a piszkos anyagiak miatt abbamaradt… Eközben persze írtam a gyerekszájat, a gyerekek annyira jókat tudnak mondani, sokszor nagyokat nevettünk velük együtt. Terveztem, hogy óvónői pályafutásom végén könyvvé formálom, és kiadom az egybegyűjtött „vicceket”.

40 évesen bedühödtem a koromra, ezért az összes addig megírt naplót elégettem. Az udvar közepén rituális tüzet gyújtottam, laponként felégettem a múltam. Akkor már többször megpróbáltam a könyvírást, de még mindig nem volt elég érdekes, nem állt rendelkezésemre elég adat. Különben is, úgy gondoltam, senkit nem érdekel az én életem…

Néhány nap múlva megbántam!

Akkor leírtam a tapasztalataimat, az addig felgyűjtött bölcsességeket, amit a saját bőrömön tapasztaltam, majd idézeteket gyűjtögettem. Mindegyikben felfedeztem valami eszméletlen bölcsességet, megfigyelésen alapuló tapasztalatot. Két spirálfüzetre való közhelyet gyűjtöttem össze, amit mindig mindenki állandóan használ, szinte észre sem veszi, mondandójába szövi… Terveztem, hogy a végén ezt is kiadom könyvben, mire jó sok lett, megtaláltam több kiadásban is, amit már mások előttem megtettek.

Írtam gyógynövénykönyveket, gyógymódokat, ám azokból is van bőven a piacon, mindazonáltal azok mind mások tapasztalatain alapuló megfigyelések voltak.

Persze, nem mondtam le az írásról, azért csak firkáltam, mert nekem ez jelentette az életet…

Történt akkor olyan nagy horderejű dolog az életemben, amikor nem maradt más hátra, csak az írás! Nem csak a szakadék szélén álltam, ahonnan már nem tudtam visszanézni, és önmagamat megismerni, hanem le is vetettem magam a mélybe. Ott elnyelt egy feneketlen zord tenger, összecsaptak a hullámok a fejem fölött, de a süllyedés még mindig nem állt meg, még tovább merültem az önmagamnak állított pokolban, végül már egy halvány fénysugár sem maradt… Csak az írás… Abba menekültem, csak írtam, írtam, és írtam a saját történetemet. A környezetem kíváncsi lett, mit írok, kinyomtattam egy párat, és kiosztottam a családtagok, barátnők között. Ekkor lepődtem meg igazán! A barátnők velem nevettek rajta, de a családtagokat mélyen érintették a dolgok… Rájöttem, hogy mindenkinek mást jelent a könyvem, mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi, a saját tapasztalatain, és a történtekre adandó válaszain keresztül. Többen állították, hogy depressziós a könyv.

- Hogyan lehet depressziós, ha egy vidám, mindig nevető, pozitív gondolkodású ember vagyok? - Tettem fel a kérdést…

Minden esetre, én is tudtam, hogy „Az én történetem” cím csak átmeneti, amíg nem találok jobbat. A reakciók után átolvastam, és felfedeztem benne, mit mondtak depressziósnak! Többen azt állították, olyasmit is leírtam magamról, amit sohasem tudtak rólam, pedig azt hitték, ismernek…

Valóban úgy volt! Előhívtam egy filmet! Felfedeztem én is mindent, amit mások. Jobban megismertem magam a saját írásomból, mint egészen 40 év alatt… Ekkor ezt a zsigerből, piszkozatba írt könyvet abbahagytam, elmentettem úgy, ahogyan volt, egy másikat írtam, amiben már nem akartam másokat hibáztatni, amikor már szinte tudtam, mi a feladatom. Ennek a címe Élettusa lett, amiből két részt terveztem. Előre eldöntöttem, két rész lesz, és azt is, meddig fog tartani az első…

Az élettusa egészen jól sikerült, legalább 16 féle variáció készült belőle, minden alkalommal átírtam, ahányszor beleolvastam…és ma is átírom ha kell...

Azt gondoltam, csak írom, írom, és írom, majd akkor fogom átolvasni töviről hegyire, amikor úgy vélem, már készen van. Úgy éreztem, élem a könyvem benne vagyok egy folyamatban, mely során nem is én írom, hiszen általában éjjel, vagy hajnalban kaptam a sugallatokat, alig bírtam kivárni a reggelt, hogy azután begépelhessem a gondolatokat, amikről sokszor azt sem tudtam, mi lesz majd a vége.

Elérkezett az időpont, amikor elkészült az első rész, bár még voltak bennem kétségek…

Felvettem a kapcsolatot egy kiadóval, ahol azonnal elfogadták, és ki is akarták adni. Egy gond volt, sok pénzt kellett nekem fizetni. Javasolták, szerezzek szponzorokat. Kényelmes megoldásnak tűnt, a kiadó mindent elintéz, a reklámokat, az árusítást, nekem csupán pénz kellene mindehhez… hiúságomat legyezgette, hogy 3000 példányt akartak első körben kinyomni, ráadásul a könyv ára 4990 Ft lett volna… Közben persze bekapcsolt az elme… Mi lesz, ha nem tudják eladni, és én hiába adósodom el, nem jön vissza az ára? Úgy döntöttem, meg kell fontolnom az egészet, lemondtam hát… A kiadó visszaírt, nem baj, azért maradjak kapcsolatban velük, és ha elérkezettnek látom a pillanatot, bármikor tárgyalhatunk újra. - Másrészt rendszeres látogatója vagyok a könyvesboltoknak, ismerem az árakat is, láttam gyönyörű, keményfedeles, értékes könyveket fele annyiért. Gondoltam, jó lenne olyan megoldást találni, ahol mindezt én is elérhetném, feleannyiért, keménytáblás kiadásban.

Kerestem egy másik kiadót, ahol szintén kiadták volna, de ott majdnem annyit kellett volna fizetnem, mint az elsőnél, csak éppen 200 példányért. Megtudtam, majdnem teljesen magánkiadásnak számít, kivéve, hogy segítenek terjeszteni.

Szponzorkeresés közben akadtam a harmadik kiadóra, ahol elképedtek az előző kettő ajánlatán, a szerző, az szerző, és ő kap jogdíjat a könyvért! Legalábbis náluk… Elküldtem hát nekik is, végül megmondták, ők egy egyházi kiadó, és vannak a könyvemben olyan gondolatok, amik összeegyeztethetetlenek az egyház gondolataival, de a könyv jó, csak keressek másik kiadót…

Ezek után feladtam, rájöttem, nem véletlen, hogy eddig még nem tudtam kiadatni, bizonyos, nemcsak a pénz volt az akadálya.

Már írtam a második részt, természetesen azt is piszkozatban, amikor végre átolvastam az első részt, szóról, szóra, töviről hegyire… mit mondjak? Rendesen lezsibbadtam tőle… Totálisan átéltem, újra meg újra a megtörtént dolgokat! Folyamatosan javítottam, finomítottam, töröltem belőle részeket. Eszméletlen mennyiség, eszméletlen átélés… Még mindig nincs készen, ahányszor belenézek, mindig át tudnám írni, pontosan azért, mert folyamatosan változom, amit akkor úgy gondoltam, azon már változtattak az újabbnál, újabb tapasztalataim…

A többszöri átolvasással csökkent a hatása rám, igen, tudom, ez a könyvben 465 oldalasnak megjelenni kívánkozó valami nemcsak az utóbbi másfél év tapasztalata, hanem legalább 25 év, ha nem a 40 év összegyűjtött halmaza, melyek kizárólag az én szemszögemből mutatták a világot…

Mindeközben több más könyvet is megírtam, amelyeket mindig akartam, például a gyerekszájat, diétás szakácskönyvet, általam kikísérletezett receptekkel, spirituális élményeket, álmokat, gondolatokat. Az élettusába is mindent beleszőttem… Amikor készen lett a második rész, amely legalább 300 oldalas könyvnek felelt meg, kénytelen voltam beismerni, hogy a kettő egybe tartozik, de együtt az már majdnem 800 oldal…

Ekkor már feltörtek a versek is, amik az óta sem hagynak békén, pedig soha életemben nem gondoltam, hogy esetleg tudnék egyetlen egyet is írni… - Ma már 767 versem van, piszkozatban… - igen, piszkozatban, mert az újabbnál újabb gondolatok miatt még nem volt időm át sem nézni őket!

Azért térjünk vissza az élettusára… Egybedolgoztam a kettőt, kivettem belőle nem odaillő részeket, de még mindig 600 oldal lenne…

Felkerestem az első kiadót, akik ismét örömmel fogadtak, újabb ajánlatot küldtek, és nem érdekelte őket, mit és mennyit írtam azóta, leginkább az első könyvvel akartak kezdeni. Az ajánlat ismét lesújtott, idén még többet kell fizetni, mint tavaly, az áfa emelés miatt… Megint lemondtam, - valójában a 3000 példány is megijesztett. Megpróbáltam szponzorokat keresni, szerencsére ismét belefutottam egy olyan emberbe, aki segített. Javasolta, próbálkozzak kisebb mennyiséggel, és azok sikeres bevételéből szponzoráljam a további kiadásokat. Ekkor kivettem a legfontosabb dolgokat a könyvből, és a kezdeti 850 oldalból már „csak” 230 maradt, majd a két részt is egybedolgoztam, amely egy tétova útkereső ember mindennapi felfedezéseit, útkereséseit tartalmazza a maga összes buktatójával, hullámvölgyével, és sikereivel együtt Az valóban élettusa, de amit kivettem belőle, már nem az, így annak más címet adtam. Ha jól számoltam, eddig ugyanabból írtam legalább húsz könyvet. Iszonyú jót mulattam magamon! Nevetséges az egész, nem is próbálom kiadni. Rábíztam a könyvre, legyen, ahogyan akarja.

Folytattam a versekkel, a novellákkal, melyekhez az élet tortájából merítettem sok - sok ötletet, kicsit kiegészítve saját tapasztalataimmal, megfigyeléseimmel. Mára ezek is könyvvé nőtték ki magukat, pedig az elején csak jó viccek voltak… lesz, ami lesz, csak írok…

Ekkor találkoztam egy szellemi vezetővel! Amit mondott nekem, amint rám nézett, azonnal tudtam, milyen könyvet kell írnom! Alig vártam, hogy hazaérjek, és hozzáfoghassak!

Másnap az első könyvről, - mely olyan volt, mint egy kőtömb, amiről le kellett vágnom a fölösleget – lehámoztam a sallangokat, és kiemelkedett a lényeg, mely mindvégig benne volt!

Megszületett, kiemelkedett! Az őskáosz tömör gyönyöréből kibuggyant egy új gyöngyszem, egy számomra kedves mű! Csodálatos érzés volt a születése! Végre úgy éreztem, tökéletes lett! Természetesen más a címe, már nem ugyanaz, mint az első! Mindenből van kiút! Ez lett a címe, ezt tartod most a kezedben, mely a hatodik könyv ugyanarról a témáról. Most tökéletes, lefogom magam, nem nyúlok hozzá! Többé egyikhez sem, megmaradnak mind a hatan olyannak, amilyennek születtek, (bár az elsőből így is van 5-6 variáció). Kész a könyvem, amiért eddig éltem…

A többi (eddig 7) könyv is mind abból az egyből, és az ott felhalmozott történetekből született, mintegy a kőtömb lehulló darabjaiból újabb szobrokat faragtam…

Rábízom őket a sorsukra, ha meg akarnak születni más számára is, akkor biztosan meglesz a módja, megtalálják az útjukat. Továbbra is csodálatosan élem a könyveim, beleélem, átélem, amit írok! Nekem ennél nem kell több! Boldog vagyok!

2009. november

 

Mert ugye egy könyv akkor jelenik meg, ha itt az ideje, egy könyv akkor jut el hozzánk, ha itt az ideje...

s mikor egyedül már képtelen voltam eldönteni, milyen legyen a könyv, akkor megkaptam a segítséget is:

A. J. Christian

Kíváncsi voltam Chrisre, de a családi kötöttségek nem mindig adtak lehetőséget az elszabadulásra. Egy ideje már úgy vagyok vele, ha ott kell lennem valahol, akkor ott leszek! És tényleg ott leszek!

Chris könyveit még nem vettem meg, valahogy elmaradt, pedig évek óta javasolják nekem. Egyet kölcsönkaptam: A teljeség hangja címűt, ami nagyon tetszett. Kölcsönkaptam előadásait, amitől lett is olyan álmom, ami már nem álom, hanem JELENÉS volt! Apámmal! Fentebb leírtam…

De még mindig nem tudtam, miért istenítik annyira, hisz valójában ő is csak egy ember… Igaz, korunk egyik megvilágosodottja, de mégis csak egy ember. Persze, tudom, ha valakiben ekkora szeretet, és ekkora erő van, arra tapad a többi parázsló fa, hogy lángoló farönkké válhasson! Imádom a csodákat! Imádom a lángolást…

Amikor megtudtam, hogy az új könyvét dedikálja, szerettem volna elmenni. Persze ez nem olyan egyszerű - nekem…

Még jó, hogy hétköznap volt, csak az a baj, hogy délután 4 kor kezdődött…

„Mindegy, ha ott kell végre lennem, ott leszek!” – gondoltam magamban.

Fiamnak úgyis kell egy új cipő, kellenek vitaminok, gyógyteák, A-tól el kell hoznom az ezüst oldatokat, akkor egyben mindent megoldhatnék.

Bementünk, megvettük a gyógyteákat, vitaminokat, találkoztunk A-val 14 órakor a Mamut előtt, majd felsorakoztunk a könyvesbolt elé, ahol már hatalmas tömeg állt a 15 órai sorszámosztásra várakozva. Jól kivártuk a sorunkat, az orrunk előtt fogyott el a 120. sorszám. Én lettem volna a 124. A közben elment az Édesvíz kiadóhoz megvenni a könyvet, mert ott majdnem egy ezressel olcsóbb volt. Mire megvette, kiderült, nincs sorszám. Letícia azt mondta, csak az maradjon, vagy jöjjön vissza 18 után, aki vállalja, hogyha mégsem sikerül bejutnia, akkor hazamegy nyugodtan. Mi ott maradtunk 16 óráig, A hozott még valakinek könyvet, aki közben eltűnt, neki volt sorszáma, hát 16 kor biztosan ott kell lennie.

Akkor már majdnem hazamentem…

Végül ezért maradtam…

Még 17 óráig nem került elő a hölgy… akkor meg azt ígérték a szervezők, érdemes maradni, talán van esélyünk bejutni, jól halad a dedikálás…

18 órakor megint majdnem hazamentem, de A azt mondta, ha már itt vagyok, ha már megvettem a könyvet, akkor várjak, hátha bejutok! Azt mondták 20 óra előtt befejezi…

Vártunk…

19 óra előtt már a sorszám nélküli sor elején álltam, várakozva nyugodtan a tömeggel. Láttam Christ, amint egy, vagy két percet eltöltött az éppen elé leülő emberrel. Az egyik szervező hölgy azt mondta, nagy hatással van az emberekre, agykontrollozzak, hogy bejussak. Furcsa módon nem voltam ideges, még izgatott sem, türelmesen vártam a sorsom, majdcsak elintézi, hogy én is bejussak.

Többször megnéztem, mi az ábra, több embertől megpróbáltam megszerezni a sorszámát, de mindenki kedvesen visszautasított. Évi odaadta volna, csak éppen nagyon fontos volt neki, hogy bejusson, és már otthon várták…

Senki nem vitatta, hogy én ott álltam a tűzvonalban, már- már majdnem kaptam sorszámot… A szervezők mondták, volt olyan, aki Debrecenből jött fel gyermekkel, mégsem jutott be…

„Ha nekem be kell jutnom, be is jutok…” - még mindig ezt gondoltam.

Egy hölgy munka után jött oda, vagy, vagy – gondolta, ő mesélte, hogy az első hátrom dedikáláson végig ott állt, de be sem jutott!

…én bizakodtam…

19.30- kor odaszivárogtunk a 120. ember után…

Akkor a könyvesbolt eladói álltak a sorba, meg néhány protekciós…

Utána mondták, még 10 ember jöhet! Megszámolták a tízet, és elküldték a többit, akik persze nem akartak elmenni…

Letícia kőkeményen leszámolta a tízet, a többit elküldte, és odaállt, hogy tényleg ne legyen tíznél több! Én benne voltam! Már ott megköszöntem Istennek! Köszönöm, tudtam! Nem hiába vártam! Néhány tízen felüli sorszámnélküli még mindig maradt…

Na, már csak négyen voltak előttem…

Végre én!!!!!!!

- Szia! – köszöntem.

- Szia – köszönt vissza Chris, mint aki mindig ismert.

- Hú, de boldog vagyok! Már azt hittem, nem jutok be! – mondtam.

- Igen, mindig így szoktuk, hogy legyen elég időnk! – mondta.

Majd becsukott szemmel a jobb kezemet megfogta a jobb kezével, csak egy pillanatra.

- … hmm… egész jól helyeden vagy te lány!

- Sokat segítettél ebben… - mondtam.

- Nélküled nem ment volna! – mondta, majd becsukott szemmel fogta a tollat a kezében és írt a könyvembe elég sokat…

Közben éreztem az energiáját! Fantasztikus volt az az egy perc! Akkora erő, akkora szeretet volt benne! Csodálatos ember, mindenkit boldoggá tesz! Már az az egy perc megérte, hogy ott sorakoztam 6 órát, egy egész munkaidőt! Minden pénzt megért! Ezt nem lehet szavakkal elmondani, nem lehet megfizetni! Rezgett az ERŐ körülötte, vibrált a levegő,sugárzott, mint a NAP! szinte forrt, lángolt, bizsergett minden, hatalmas boldogságot vált ki az emberből, úgy érzi, a jelenbe került mellette, mert megszűnik arra a pár pillanatra minden körülöttünk… Éreztem… De jó volt!

Ismét egy csoda!

Amikor felálltam, szédültem, de repültem!!!! Remegtem, mint a kocsonya! Úgy mentem ki onnan, szálltam, mint a madár! A nyakába borultam örömömben. Ekkor elolvastuk, mit írt be nekem:

„Itt az ideje, hogy hallasd a saját hangodat, de adj teret más hangjának is!

Szeretettel Erzsinek A. J. Chris”

 

Mindent értek! Megértem a Chris rajongókat…

Bár én mohó, falánk, és telhetetlen vagyok, nekem ebből az élményből is sokkal több kellett volna!

Még, még, mééééééééééééég!!!!!!!!!!!!!!!!

 

2009.10.28.

a) Amikor Chris rám nézett, és írt a könyvébe, egyből beugrott, milyen könyvet kell írnom! Azonnal elhatároztam, tudtam, mi az, ami szerepelhet benne.

Az út, amit először leírtam, az tökéletes volt, minden, minden szerepelt benne, az egész szenvedéstörténet a teljesség, a világosság felé vezető út, az összes felismerés, az összes álom, jelenés, minden, minden benne volt, amit egy tétova útkeresőként átéltem, az összes buktató, elbukás, hitmegingás, és az összes felemelő érzés... Túl töménynek tűnt, túl aprólékosnak, szószátyárnak.

Egyből éreztem, inkább a lényeg, és a gyógyítási módszerek a testi, lelki kúra egybegyúrásának kell benne lennie!

Hazajöttem, átírtam néhány nap alatt, minden nap átolvastam, kiegészítettem, elvettem, rendszereztem.

Már az első könyvemben minden benne volt, csak le kellett róla hámozni a fölösleget, és egy konkrét rendszerbe rendezni! Olyan volt, mint egy kőtömb, amiből szobrot kell faragni, miközben a leeső kisebb – nagyobb darabokból újabb szobrok születtek.

Megtettem!

Most, először éreztem, végre jó a könyvem, végre kiadható, jöhetnek a kiadók! Nem véletlen, hogy eddig nem sikerült kiadatnom, mindig valami megakadályozott benne - hát ezért! Még nem volt itt az ideje, hogy kiadható példány legyen, még nem a segítséget szolgálta volna! Most már jó a könyvem! Tökéletes!

A könyvemben eddig megírt történetekből tanulságos novellákat szerkesztek, írok kórháztörténeteket, spirituális élményeket, álmaimat, szellemtörténeteimet, stb. mindet külön, külön könyvbe fogom rendezni, már el is kezdtem…

 

b) Kiságinak elküldtem még az első könyvem, most segítséget kért tőlem az anyósa Paget kórja miatt. Javasoltam, küldje el neki a könyvemet, hiszen attól többet nem tudok segíteni, abban minden, de minden benne van. Magamban gondoltam, hogyan kellene megkérni arra, hogy a régi könyvemet törölje? Másnap találkoztunk, és elmesélte, kereste a régi könyvemet, de sehol sem találta, számára érthetetlen módon törlődött a gépéről! (Pedig ő nem törölte le!)

Ez fantasztikus! Újabb csoda! Köszönöm!

Semmi sincs véletlen, mindennek oka van!

 

2009.11.18.