A választás

Már jó ideje vissza-visszatérek erre a témára, mielőtt leszületünk, a lélek ismeri az élet tervét, tudja, mi vár rá. Kicsit elgondolkodtam, vajon én is tudtam? Mégis bevállaltam? Ki olyan őrült a tökéletes jóllét állapotában, hogy ilyesmit akar átélni? Miért? Mert ezt már nem lehet kibírni. Bár nemcsak én vagyok így, hanem rengeteg ember szenved, ez ugyan engem nem vigasztal, de mi értelme? Mi a célja? Miért nem lehet kérni az enyhülést? Hiszen állítólag nem vagyunk egyedül, kérésünk meghallgattatik. Az enyém miért nem? Biztos, hogy szükségszerűen át kell élnem, vagy valahol, valamikor gátat alakítottam ki magamban valami ellen és ez lett az eredménye? Azt hiszem, az utóbbi. Miért nem találom ennek eredetét? Miért nem tudom feloldani? Miért nem értek a jelekből? Mikor lesz már vége? Nem bírom tovább. Ha pedig megadóan hallgatom a pozitív megerősítéseket, meditációkat, képes lennék nem ráhangolódni, megvétózni az ott hallottakat? Csak azért is szenvedni akarok? Kértem szépen, csúnyán, felajánlottam az életem, kértem vezetést, kértem, mutassanak utat, megteszem, amit kell a gyógyulásért cserébe és semmi? Mégis napról napra rosszabbul vagyok? A földi élet tökéletlen és sokszínű, miért épp ezt választottam belőle? Kevesebb is bőven elég lett volna! Egy ember ennyiféle szenvedést átéljen?

A tévelygés emberi tökéletlenségünk egyik tulajdonsága. Pont ezért van szükség a gyógyítási technikákra, amelyek mit sem érnek az egyén nélkül. Bármit elfogadhatunk, meghallgathatunk, de egyedül mi magunk tudjuk feloldani az ellenállásunkat, megváltoztatni a kialakított és megrögzötté vált mintáinkat. Ezek nélkül nincs változás. De vajon ennek lehetősége is benne volt a tervben?

Mint már többször hangoztattam, magamra hagytak. Az orvosok, a természetgyógyászok és egyéb ilyen-olyan gyógyítók. Lemondtak rólam. Egyedül a távgyógyító hölgy fogja a kezem minden nap, biztat, támogat. Még egy reikis barátnőm küld mindig energiát. A többiek tényleg lemondtak rólam. Nem úgy a kolléganő barátnőim, akik minden áldott nap meglátogatnak kettesével, néha hármasával. Teszik ezt azért, hogy egy kicsit kizökkenjek a hétköznapok taposómalmából. Micsoda nehéz küldetést vállaltak magukra? Végignézik, ahogyan leépülök, vagy ahogyan fel. Már csak a csoda segíthet! Reméljük, azért vannak még ilyen csodák is! És már megint ott tartok, hogy mástól, másoktól várom a segítséget. Megkérdezem, mit tettek értem, hogy javuljon a helyzet. Az érem másik oldala, mit tettem én? Már nem tudom, már semmit sem tudok…

05.08. Ma végelgyengülés. Két kolléganőm, mikor meglátott, mentőt akart hívni. Később jégeső volt, talán az is közrejátszott. Este a parafinolajtól lett sikerélményem.

Fiam érdeklődött, mi a célom? Meg akarok halni, vagy vannak még terveim? Ha vannak, jó lenne megtudni, melyek azok? Persze, terveim vannak bőven. Pl. egy sor könyv vár még megírásra, egy csomó festmény megfestésre, könyvbemutató és kiállító terem létrehozása, két kézzel írás, festés, stb. Azon kívül többen várják, hogy megírjam a könyvüket, borítót fessek, vagy képeket Mikulásos képes könyvhöz a versükhöz. Te jó ég! Mennyi-mennyi képeskönyvet készíthetnék gyerekeknek! És ezek csupán az újonnan felfedezett bennem rejlő kincsek. Emellett is biztosan akad még valami. 

05.09. Ismét végelgyengülés. A vérnyomásomat kellene ellenőrizni, nehogy túl alacsony legyen, én meg eszem a gyógyszereket. 130/78, pulzus 101. Éjjel nem bírtam aludni, olyan pánik jött rám, nem kaptam levegőt. Ez reggel ugyanígy folytatódott. Este fáztam, ezért becsukattam az ablakot, és a dunnát a lábaimra tetettem. Tudtam, hogy ebből baj lesz, mert később kimelegszem, és nem bírom lerúgni magamról. Nem akarok éjjel senkit zaklatni, ezért nem szólok. Így is lett. Borzasztóan kimelegedtem, nem kaptam levegőt. Később a párom kiment a mosdóba és csak annyit kértem, nyissa ki az ablakot. Nem lettem jobban. Egész délelőtt rosszul voltam. Iszonyatosan gyenge vagyok. A vicc tényleg, hogy éjjel a reggelt várom, nappal meg az elnyugvást. Jött drága édesanyám, és sajna azt kellett lássa, hogy még beszélni is képtelen vagyok a gyengeségtől. A gyengeség akár már egy óráig is eltarthat. Utána kezdek kicsit ébredni, aztán estére megint tűrhetetlen.

Napok óta, illetve egy hete vettük észre, hogy a farokcsontnál seb van. Körömvirágkenőccsel kezdtem kenegetni, ám éjjel eszembe jutott a decubitus.

05.10. Reggel lefényképeztettem a sebet. Meg is lett a mai sokk. Ez tényleg decubitus. Kész. És mindig csak azon a ponton vagyok képes feküdni. Forgatni nem tudnak, mert nem kapok levegőt és leszakad a karom. Nem tudom már, tényleg, mi lesz velem.

Egyszóval örökkévalóságnak tűnő kibírhatatlan éjszakák, végelgyengüléses délelőttök és végtelenbe nyúló elviselhetetlen nappalok követik egymást, egyre több hordalékot felgyűjtve. Tömény kínszenvedéssel fűszerezve, amit már ecsetelni is képtelen vagyok. Jó választás volt! Köszi, lelkem!

A távgyógyító hölgy is olvasta ezt, és azonnal kijavított, hogy ne a lelket okoljam, ő nem tehet semmiről. Ő azt vállalta be, meddig éljek, és miket fogok magamból megmutatni, hogy szebb legyen az élet nekem és a világnak. Az, hogy az egómmal és szabad akaratommal hogy húzom azt ketté, abba nem szól bele. Max tudomásul veszi, hogy nem teszem, amiért jöttem. Amíg még mindig máshol keresem a miértet és nem magamban, nem lesz felszabadulás, ahogy kéne. Csak megteremtettem és az ego elhitette velem, hogy csak szenvedve lehet élni. Nem hiszem, hogy én is értékes ember vagyok. Igaza van, de úgy látszik, előbb teszem el láb alól a testem, minthogy ezt őszintén megértsem. Nagyon kötöttfogású egóm van, nem igaz, hogy az életem árán sem képes beismerni, hogy mindezt én (ego) teremtettem és bármikor át is írhatom, kijavíthatom a programot.

„Kérd a lelked és Istent minden, ami nem a tökéletességből fakad benned, azokat segítsen megszüntetni! Szeretettel fordulj Isteni önvalódhoz, engedd, hogy a szeretet oda-vissza áramolhasson bennetek. Nyisd meg a szíved és a csakráidat, fogadd be őt!”