A színház folytatódik

Nov. 8. : Megfigyeltem, hogy bármi ér, bárhová is kerülök, hamar képes vagyok alkalmazkodni, és akár új játszmába kezdeni, ám ha visszatérek a régi kerékvágásba, a már megkezdett játszmát előbb-utóbb ott folytathatom, ahol abbahagytam, vagyis a színház folytatódik…

Ez persze nemcsak rám vonatkozik, hanem rengeteg embertársamra. Nyitott szemmel járok és figyelek… Vegyünk példának egy olyan betegséget, amelyet hatalmas pofonnak élhetünk meg. Bár tudjuk, hogy a betegségek üzenetek, s azt is, hogy nekünk üzennek, mert a lélek egyedül így képes figyelmeztetni, útra terelni minket, sokszor mégsem hallgatunk a „jó szóra”, avagy a belső hangra. Csak azért is megyünk tovább a saját fejünk után, nem a szívünkre hallgatva, hanem az eszünkre, az egónkra. Aztán csodálkozunk, ha súlyosabbnál súlyosabb tünetek bombáznak minket, míg végül egy olyan ponthoz nem érünk, ami mellett már nem mehetünk el szótlanul. Akkor bezzeg rögtön tudjuk, hogy sürgősen tennünk kell valamit, különben távozunk, pedig talán még hozzá sem láttunk a karmikus feladatainkhoz. Akkor bezzeg szaladunk, kapkodunk fűhöz-fához, ha még élni akarunk… Ezt nevezem igazi sorsfordulónak! - Tudom, mert átéltem, s bárki átélheti, aki árral szemben úszik. Én is ezt tettem, nem is olyan régen…

Azt gondoltam, jól van, mivel semmi komolyabb célom nincs, leszámítva a társadalmilag elvárt dolgokat és az anyagi javak megszerzését, nem érdekel, majd csak túlélem valahogy ezt az életet, aztán megyek a másvilágra és majd a következő életemben mindent megoldok. (Könnyebb volt másokat követni, és céltalanul bolyongani, mint felvállalni azt, amiért leszülettem…) Csakhogy ez nem így működik. A karma érvényesíti magát! Mindig!

Nem hiszek a manapság oly divatos karma-oldásban sem, mert szerintem azt nem lehet feloldani. Miért gondolom?

A karma szanszkrit szó, amely cselekvést jelent. Pontosabban azt jelenti, hogy a jelenünk a múltbeli cselekvéseink egyenes következménye, ebből indul ki a jövőnk is. Azaz az elmúlt tetteink és a mostani életünk között ok-okozati összefüggés van. Ha a jövőbeni létünkön szeretnénk jobbítani, a jelenben kell másképpen élnünk, cselekednünk, gondolkodnunk.

No, de térjünk vissza a céltalan bolyongásra.

Mit gondoltam anno magamról? 

Mit gondolhat egy nő önmagáról a mai rohanó világban? Férjhez megy, gyereket szül, házat épít, tárgyakat gyűjtöget, mindezt persze észvesztő sebességgel, rohanva… Közben valahol mélyen legbelül érzi, hogy ez nem elég, ettől több kell, de nem tudja, mi az… vagy nincs ideje észrevenni…

Nos, - rengeteg sorstársammal együtt - ezzel magam is így voltam…

Próbáltam megfelelni mások elvárásainak… ám a gyereknevelés mellett, az anyagi javak kergetése közben felőröltem mindent, amit lehetett, mindent egy célnak vetettem alá, s mikor egy-egy ilyen célt elértem, ott álltam némán, mint egy hegyet mászott ember, aki felért a csúcsra, de nem elégíti ki. Persze, hogy nem, mert nem ez a cél! Ráadásul, ha egy célt elértünk, az nem azt jelenti, itt a Földön nem, hogy mostantól karba font kézzel ülhetünk, és már semmit nem kell tennünk. Valamilyen célunknak mindig muszáj lennie, mert cél nélkül nincs élet.

Mindig is éreztem, hogy valami nagy tettet „kell” végrehajtanom, de nem tudtam, mit, és ezt hiába kérdeztem bárkitől, vajon mi lehet a célom, ezt rajtam kívül senki más sem tudhatta. Saját célunk, létünk értelme egyedül belénk van kódolva, nekünk kell megfejtenünk a titkot. Sóvárogva tekintettem másokra, akik céltudatosan haladtak előre, mert biztosan és pontosan tudták, miért születtek, mit kell tenniük. Én nem tudtam… halvány fogalmam sem volt… Minden embernek van küldetése, és ha akarjuk, ha nem előbb-utóbb felszínre tör, őrjítő erővel szakítja át a gátakat, ha netán addig elfojtottuk…

Tehát céltalanul botladoztam és próbáltam megfelelni mások elvárásainak. Kaptam is egy-két „pofon üzenetet”, de még nem eleget ahhoz, hogy valóban „észhez térjek”. Egy nap azután elért az a betegségüzenet, amely elég nagy „pofon” volt ahhoz, hogy útra tereljen. Akkor jött az írás. Rendkívül hálás és boldog lettem tőle. Élveztem a hangot, mely vezetett, s mindig megsúgta, mit írjak. S külön hálát adtam érte, hogy ha ez a feladatom.

Átéltem rengeteg csodát, például, hogy nem a cél elérése a lényeg, hanem az odavezető út megélése. Hogy számomra nem az a fontos, hogy nyomot hagyjak a világban, hanem az, hogy a világ milyen nyomot hagy bennem, mit viszek magammal, természetesen érzelmi szinten. Hogy a gondolataimnak fantasztikus teremtő ereje van, illetve, a gondolatok beindítanak egy olyan folyamatot, melyek fizikai szinten materializálják az általam elképzelt dolgokat. S hogy ahol ott kell lennem, oda eljutok, ha törik, ha szakad. Amikor már nem ellenkeztem az élet sodrásával, hanem együtt úsztam az árral, sokkal zökkenő mentesebben haladtam az utamon, mint amikor a Niagarán úsztam felfelé…

Hatalmas öröm kezemben tartanom a megszületett könyveimet, melyek által jobban megismertem önmagam, mint egész addigi életemben. Általuk felfedezhettem létezésem különböző fejezeteit, illetve több szakaszra osztottam az életem. Az első periódus a céltalan bolyongás, aztán a nagy sorsforduló után az írás ciklusa, avagy a felkészítés szakasza következett, végül a harmadik részben az írásaimon keresztül szólhatok az emberekhez. Újjászülettem, más ember lettem, nem külsőleg, belsőleg, lelki szinten. A gondolataim lettek mások. Mindannyian egyszerre vagyunk mesterek és tanítványok is egyben.

S mikor már azt hittem, a Mennyekben járok, és ez örökre így marad, rá kellett jönnöm, bizony, vissza is lehet esni… Ha repülünk, muszáj használni a szárnyainkat, különben lezuhanhatunk. Ha úszunk, lebegés, vagy úszómozgás nélkül elsüllyedhetünk…

Miért hisszük, hogy már nincs dolgunk? Nem elég elérni valamit, meg is kell azt tartani! Dolgunk van vele!

Nos, bár sok mindenben változtam, változtattam, de még mindig van, amiben nem. Mindenkinek megvannak a saját berögződöttségei, amin, bár tudja, hogy kellene, de nem tud, vagy nem akar változtatni. Ennek pedig a karma törvénye szerint ára van…

A csökönyös változtatni nem akarásnak egy súlyos életmentő műtét lett az „ára”. A kórházban úgy feküdtem az ágyon, mint akit agyonvertek, mint akin átment egy úthenger. Nemcsak fizikailag, szellemileg is padlóra kerültem. A kórházban úgy bántak velem, mint egy megszerelni való munkadarabbal, azaz kiszolgáltatott voltam, nem sokat tehettem saját magamért, tehetetlen voltam, a protokoll bedarálta az egyéniségem. Rám tukmálták, mi több, egyszerűen csak elvégezték rajtam az előttem már sok ezer emberen begyakorolt rutint. Vagyis lezajlott a műtét, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.  A kórház idegen hely, távol áll tőlem, amikor sokáig benn feküdtem, fényévekre eltávolodtam a valóságomtól. Összedőlt minden addig jól felépített kártyavár álmom, és egy röpke pillanatra megtorpantam. Éreztem, hogy ez itt és most ismét egy olyan sorsforduló, amely után dönteni kell, merre tovább.

Ez a megtorpanás időszaka volt. Feküdtem az ágyon és szótlanul bámultam a mennyezetet. Minden, ami addig történt, minden, amit addig tettem, amiért küzdöttem, harcoltam, aminek örülni tudtam, ami fontos volt, egy csapásra értelmét veszítette. (Hiába áll glédában a felhalmozott akármi, azt nem vihetjük magunkkal, de abban a helyzetben ez pont a legkevésbé sem érdekel senkit.) Egész egyszerűen átértékelődött, megváltozott minden…

Ha az ember így fekszik az ágyon, elég ideig ahhoz, hogy alaposan magába mélyedjen, ne gondoljon semmire, vagy a jelenbe kerüljön… akkor amikor hazatér, teljesen más szemmel néz mindent. A házat, a tárgyakat, az embereket, a szomszédokat, a viszonyokat, egyszóval az egész miliőt, amiben addig élt. Mintha más világba, más térbe kerülne…

Ez velem többször is előfordult, legutóbb júliusban. Még mindig érzem az érzést, ami mindent megváltoztatott, más szemmel nézetett… Idegenként tértem haza, és bár a kórházban pontosan tudtam, mit érdemes tovább „játszani”, s mit nem, ha elég ideig itthon tartózkodtam, újra képes voltam beilleszkedni, a „régi” lenni, és ott folytatni, ahol abbahagytam…