A mosolygós páciens

Néhány idézet olyan dolgot ragad ki az emberiség életéből, amely nem állja meg a helyét. Ezek közé tartoznak azok az idézetek is, amelyek bőszen hirdetik, hogy milyen nagy hős vagy, azaz az ám a dicsőség, ha mosolyod mögé rejted a fájdalmadat, vagy mosollyal leplezed mély bánatodat. Nagy tett valóban. Néha kénytelen vagyok megírni egy-egy cikkben az ellenkezőjét. Ez a hozzáállás ui. sok ember életét keserítette meg, mivel olyankor az egyén magába fojtja a sérelmeket, nem mondja ki, nem áll ki önmagáért, ami végül megbetegíti, azaz szó szerint elemészti magát. Anno még versbe is foglaltam e dolgot:

Mosollyal leplezed

Mosollyal leplezed mély fájdalmadat,
könnyezik a szíved, te mégis kacagsz,
ne tudja meg senki, mit érzel belül,
hogy bús lelked vérzik rendületlenül.

Magányosan álmodsz szebb világokat,
oly egyedül bolyongsz, rovod az utat,
magadban utazol egyre mélyebbre,
keresed, kutatod létezésedet.

Megleled a csendet, s látod önmagad,
ott találod benne szép világodat,
virágzik mosolyod, szíved megremeg,
szemeidben csillog boldog életed.

Látható, hogy mindenféle kesergés után igyekeztem meglelni a boldogságot, még a versben is kerestem a kiutat, de nem mindig találtam meg. Az ember akkor ír ilyesmit, amikor úgy is érzi magát. Vagyis mosolyog, de belül szétszakad, mert marja magát. Miért is mondom ezt?    

Minap vehemensen tárgyaltunk a régi szép időkről, amikor az egyik ismerősöm megjegyezte, hogy annyira vidám, mosolygós, pozitív hozzáállású vagyok, ami miatt soha senki sem gondolta volna, hogy ez (is) megtörténhet velem. Totál ledöbbentem. Mit látnak mások bennem? Elmondtam, hogy anno mondogattam a bánatomat, csak senki sem vette komolyan, mert mindig én voltam a társaság vigasztalója, békítője, szerettem volna, ha mindenki jól érzi magát, egészséges és boldog. Aztán ez rajtam ragadt, hosszú idők múltán azt hitték, én is úgy érzem, ahogy szeretném, hogy mások érezzenek. Sokan fordultak hozzám vigaszért és meg is kapták, teljesítettem a tervet. Csakhogy eközben önmagamat nem voltam képes megvigasztalni, elfojtottam a sérelmeimet, bennem ragadtak a fájdalmak, melyek az évek során egyre csak halmozódtak. Nem álltam ki magamért, sőt, úgy éreztem nem vagyok fontos, mindenki más igen, én nem. Semmi vagyok. Nem volt önbizalmam, önbecsülésem, leértékeltem, szerettem magam. Szó szerint nem szerettem, háttérbe szorítottam magam, „bocsánat, hogy élek”. Jellemző, mindig az efféle kedves, mosolygós, segítőkész emberek lesznek a legbetegebbek, mert bár mindenki mást szeretnek, de önmagukat nem. Erre felelte az egyik hölgy, van egy orvos ismerőse, aki nem szereti a mosolygós betegeket. Nagyon igaza van. Miért is? Mert aki mosolyog, vagy nem veszi komolyan, amiben van, vagy fel sem fogja, nem érdekli, vagy mosollyal leplezi, titkolja, szégyelli, hogy „beteg”. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy aki „beteg”, folyton búskomor legyen, földig hajolva csússzon, vagy egyfolytában zokogjon. Nem. De valóban, ha egy páciens azért mosolyog, mert direkt nem akar tudomást venni arról, hogy változásra, változtatásra lenne szüksége, akkor tovább sodorja magát a bajba, ahelyett, hogy a kiutakon dolgozna. Aki nem törődik vele, szintén ebbe a kategóriába tartozik, a végeredmény ugyanaz lesz. Ám aki azért mosolyog, mert tisztában van a betegség üzenetével, a súlyával, a következményeivel, de elfogadja azt, mert tudja, hogy ő maga az oka, önmagában kell keresnie a válaszokat, annak jó esélye van a gyógyulásra. Ebben viszont maximálisan őszintének kell lennünk, önmagunknak nem hazudhatunk, mert az úgyis kiderül. Amíg a betegségüzenet/jel jelen van, addig nem oldottuk meg a problémát, hiába mosolygunk bölcsen, beletörődötten, elfogadóan. Amint azonban teljes mértékben felismertük az üzenet lényegét és megtettük a szükséges lépéseket, változtunk, változtattunk, a betegség azonnal eltűnik, mintha soha ott sem lett volna.