A kiszolgáltatott páciens

Szándékosan nem beteget írtam, hanem pácienst. Miért? Mert szerintem ezzel a megnevezéssel tovább erősítik a méltánytalanul „egészségügynek” nevezett intézményekben megjelenő segítségre szorulók állapotát, vagyis tudatosítják bennük, hogy betegek. Te beteg vagy, én „A” gyógyító. Az „egészségügy” egyáltalán nem egészségügy, egyrészt, mert nem az egészségesek járnak oda, hanem a betegek, másrészt mert nem az a célja, hogy az ember egészséges legyen, vagy „a gyógyítás” során azzá váljon. Ez már biztos. Sajnos, átestünk a ló túloldalára. A cél anno, hogy aki beteg, meggyógyuljon, megváltozott. Sok orvos még, vagy ma is, a XXI. században! - elveti a sulykot, mert mindenhatónak képzeli magát. Én szeretem az orvosokat és az asszisztenseket, annál is inkább, mert általános ápoló-asszisztensnek tanultam és valójában orvos szerettem volna lenni. Folyamatosan bennem élt a vágy az elesettek ápolására, a betegek gyógyítására. No, persze, most jöttem rá, hogy én ezt annak idején a klasszikus értelemben értelmeztem, vagyis nem csupán a testből kiragadott egy-egy részlet javítására koncentráltam, hanem az egész emberre, testileg, lelkileg, szellemileg, ahogyan azt ma is illene. Az ember, mint olyan egy összefüggő rendszer, amelyben minden mindennel összefügg, sőt, nemcsak egy személyben, hanem összességében az egész emberiség élete és egészsége is összefügg, sokkal jobban, mint azt gondolni mernénk. Azonos gondolkodásmódban, azonos miliőben nevelkedünk fel, átveszsük egymás rezgését. Ha a többség a betegségekre koncentrál, akkor az kerül előtérbe. Ezért is mondhatjuk el, hogy beteg a társadalom, gondoljunk korunk népbetegségeire. Már nem csak egy-egy egyed beteg, hanem tömegek, nyugodtan beszélhetünk az egész társadalomról, hiszen talán egy kezünkön megszámolhatjuk, hány olyan ember él ma az országban, a társadalmunkban, akinek semmilyen kapcsolata nem volt orvossal, vagy gyógyszerekkel. Ha tömegesen rászoktattak minket a gyógyszerzabálásra, az orvosokhoz futározásra, ne csodálkozzunk, ha egyre többen betegszünk meg, ráadásul úgy is gondolkodunk. Reklámok hadával belénk plántálják a betegségtudatot. Nemcsak testileg, sőt, inkább lelkileg. Elsősorban lelkileg, szellemileg, gondolkodás ügyileg. Ha itt fáj, ez a bajod, ezt a kémiai szert szedd rá, ha amott, akkor meg az a baj, de van megoldás! Bekapsz egy pirulát és azonnal vége. Tegnap ismét beigazolódott, miért kezdtem el írni ezeket a kis blogbejegyzéseket, meg egyáltalán a könyveket. Sohasem kérdezték meg a véleményem, letorkoltak, fölényeskedtek, nem volt, akinek elmondhattam volna, hát megírtam.

2016.02.22. Pontosan az év első tízmilliószoros napjára esett, hogy időpontot kaptam a kedvenc kórházamba egy ultrahangra. Tudtam, éreztem, hogy nem lesz egyszerű, mert gyomorgörccsel ébredtem. Mindig megérzem az ilyet. Annak idején, amikor nem vállaltam el a kezeléseket, megkérdezte egy barátnőm, hogy a doki nem lesz rohadék, ha ellent mondok neki? Azt feleltem, nem. Rohadék nem lesz, de megváltozik. Alaposan megváltozik. Nos, bizonyára eddig szerencsém volt az orvosokkal, mert akikkel összehozott a sors, mind rendes emberek voltak. Eddigi csaknem kilenc évem alatt összesen két ultrahangos doktornő próbált lekezelni és kioktatni, de őket is megszelídítettem. Bár az utóbbit nehezebb volt, ráadásul, bár már nem ordítva és lekezelve, de szemembe mondja, hogy fölösleges a vizsgálat, ha utána úgysem vállalok el semmit. Meg kinek mutatom meg? Miért rabolom az ő és az „egészségügy” drága idejét, és az egészségbiztosítás pénzét? Miért a kemoterápia ingyen van? Az nem kerül pénzbe? És ha nem vállalom, akkor már egy évente egyszeri ultrahang sem jár nekem TB támogatásra? Nem értem a „logikát”, persze, hogy nem, mert nincs benne.

A tegnap bejelentkeztem a nyirokértornára, ahol a gyógytornásznő azt mondta, a legfrissebb lelet után döntünk, milyen kezelést alkalmazunk. Az ultrahangon már nagyon sokat kellett várni, pedig jóval előbb odaértem. Összesen egy gép és gondolom, csak egy orvos működött, arra vártak vagy tízen. Amikor behívtak, az asszisztens rögtön azt kérdezte, hol van a heg, amit vizsgálunk?  

– Melyik heg? – csodálkoztam, mert ugye sajnos több is van már rajtam. Erre megnézte a beutalómat, amelyen lágyrész UH szerepelt. Ledöbbent, de hol? A doktornő addig a számítógépnél ült. Elmondtam, hogy egy kontrollra jöttem, hogy összehasonlítsák a jelenlegi állapotot a régebbi lelettel. Nagy nehezen odaült az eleve ellenséges hozzáállású nagyokos doktornőnek látszó akárki. Normális esetben egy orvos kezet fog, bemutatkozik, köszönti a pácienst és megkérdezi, mi a probléma, amiért idejött. Ez nem történt meg, csak felháborodottan tétovázott, hogy akkor most neki mit is kellene megnéznie? Mert én nem mondok neki semmit. Mit mondjak el, ott a beutaló, olvasson, ha már velem nem állt szóba. Kérdések nélkül amúgy sem beszél az ember, pláne ilyen helyen. Honnan tudjam, mit akar, mi érdekli, neki éppen mi a háklija? Az asszisztensnő készségesen a kezébe nyomta az előző leletem, amelyet magammal vittem. Elkezdte nézegetni, innentől kezdve felsorolom, milyen áradatot zúdított rám, aztán azt, amit gondoltam közben.

– Mi van? Ez mi? De hiszen, már két hónappal ezelőtt kimutatták, hogy rosszindulatú nyirokcsomói vannak és azóta nem történt semmi? Mit akar, minek ez a vizsgálat? Mit keresett az emlősebészeten? Hogy került oda? – tépte meg a leleltem, közben az asszisztensek alázatosan kikeresték a gépből az előző vizsgálatok eredményeit, és az akkori összefoglalót kinyomtatták a felháborodott okoskának. Megnézte és még dühösebbé vált.

– Ennek a vizsgálatnak semmi értelme! Miért nem ment onkológiára? – közben elolvasta, hogy nem vállaltam el semmit. Ezt nem volt képes felfogni.

– Miért nem ment vele onkológushoz? Miért nem beszéli át a dolgot? Miért nem engedi, hogy segítsünk? Rosszindulatú nyirokcsomói vannak, attól dagad a keze! Ez nem fog elmúlni! Miért ment az emlősebészetre, miért pont oda? Mit akart elérni? Ezeket nem lehet műteni! Látom, akkor volt citológia. Most nem fogjuk megszúrni, mert teljesen fölösleges, tudjuk, hogy áttétek. Ezeket csak a kezelésekkel lehet meggyógyítani. Az emlőrák manapság tökéletesen gyógyítható a kezelésekkel. Ez nem fog elmúlni attól, ha megeszi a macskakarmot vagy az oroszlánfüvet! Meg fog halni. – és hatásszünetet tartott, de nem reagáltam - Most még persze könnyen van, mert eddig még jó helyzetben van. De ezek nem lassan, hanem nagyon-nagyon gyorsan fognak tovább terjedni, és majd amikor jönnek a csontáttétek, üvölteni fog a fájdalomtól, aztán keserves kínok között meg fog halni, majd megbánja, mint a kutya, aki hatot kölykezett, hogy nem vállalta el a kezeléseket! Meg fog halni! Nem érdekli? Miért nem hallgat azokra, akik nap, mint nap ezt csinálják és szakaemberek, mert benne vannak? Azzal nem múlik el, ha vár és nem tesz semmit. Homokba dugott fejjel nem fog elmúlni, meg fog halni! Miért nem érdekli, miért nem törődik vele? Miért nem jár utána? – nemcsak ennyi volt, de dióhéjban most ez jutott eszembe. Aztán nagy nehezen vállat vont és rám tette a műszert. De olyan durván, hogy azt sem mondta, merre forduljak, az orromba akadt a cső, de észre sem vette. Maximálisan semminek nézett, egy vizsgálandó tárgynak, vagy fadarabnak. Közben rátalált a műtéti hegnél lévő két csomóra, lefényképezte őket, majd megkereste a kulcscsont alattiakat is, és durván rányomta a gépet. Azokat is lefényképezte, közben tovább oktatott, és sorolta a megszokott szöveget. Feltette a miérteket, és vagy háromszor elmondta, hogy meg fogok halni. Aztán eldöntötte, hogy innen már haza sem mehetek, hanem egyből, sipirc fel az onkológiára, mindegy, ki van ott most, menjek hozzá. Felöltözhettem. Megkérdezte, ki volt az orvosom. Mikor megtudta, célzottan őt kereste. Az asszisztens lihegve azonnal hívta is, de szerencsére szabadságon volt. Akkor megérdeklődték, ki viszi addig a betegeit. Végül találtak egy orvost, aki szóba állt velük, a doktornő beszélt vele. - én is ott álltam, csak szólok. - De nem érdekelte, lekezelően, fölényesen, kioktatóan felháborodva célozgatott rám, a hülye betegre, beszélte meg a másikkal, hogy „azért nem, mert ő okos, ő mindent tud, majd ő bebizonyítja.” Aztán kérdezte, elvállalja a kezeléseket, mondtam, hogy nem. Erre: Jó, akkor bocs, potyára hívtalak. Meg fog halni. Letette. Tovább okoskodott és nem érdekelte a véleményem, meg sem kérdezte, mi hogyan történt, eldöntötte, hogy ellenség vagyok és ezért ő is az. Itt áll egy tökéletes, megingathatatlan tudású nagyokos doktori diplomás egy senkivel szemben, aki nem issza a szavait és nem fogadja el, amit mond. Engem így senki sem tud rávenni semmire, az biztos. Már négyen álltak velem szemben, a két asszisztensnő és egy férfi, aki nem tudom, műtős volt-e vagy hasonló, de nem orvos. Valóban, mint régebben írtam, már nem tud letaglózni egy diagnózis sem, abszolút nem érdekel. Az sem, ha az arcomba vágja, hogy meghalok, és azt szajkózza egész végig, mert nem jut több és jobb az eszébe. Nem számoltam, pedig kellett volna, hányszor mondta el. Miért, ő talán túlél valamit? Mit is? Ő is meghal, én is meghalok, mindenki meghal egyszer, amikor eljön az ideje, és azt nem ő fogja eldönteni, mikor, hogyan és miért! Nem is én! Addig maradok, ameddig a küldetésem szól, amíg le nem jár a mandátumom. Pont. Nem vagyok ellenség, csak nem akarok magamnak rosszat. Nem akarok semmit bizonyítani és nem érdekel, ha távozom. Közöltem vele, hogy 250-es vérnyomára egy kis kemo biztosan nem tesz jót. Beismerte, hogy a kemo méreg. De akkor legalább egy kis hormont, vagy sugarat. És ha alaposan átbeszéltem mindent, és el is mennék a kemóig, még ott is mondhatom azt, hogy mégsem. Tudom, hogy azt mondanám, akkor meg minek tépjem mindenki idegeit? Egyszóval azt hittem, nem enged ki az irodából! Hát még mindig azt hiszi, erőnek erejével rá lehet kényszeríteni a kiszolgáltatott pácienst arra, amit ő akar? Azért mert ő az orvos? Na, nem, ez a lemez már rég lejárt! Most már megértem, szerencsétlen elesett, pánikba esett betegeket. Egy ilyen diagnózissal miért mennek bele annyian abba, amibe szívük szerint nem is akarnak. Az orvosok többsége nem veszi tudomásul a beteg szabad akaratát, a saját döntését, hanem elrettentő példákkal és fenyegetésekkel akarja rávenni arra, amit esetleg nem is szeretne, de addig tömik a fejét, amíg be nem adja a derekát. Ha mégsem, akkor tényleg rohadékká válnak, és megvonnak tőle minden támogatást, még kontrollt sem csinálnak neki, hadd hulljon a férgese. Igen? Nem fogadtad el a jó kis tanácsunkat? Akkor nyugodtan dögölj meg, mi megmondtuk, hogy így lesz! Csakhogy én beszéltem olyanokkal is, akik nem vállalták el, mert azt mondta nekik egy normális EMBER orvos, hogy 50-50% kezeléssel, vagy a nélkül. Nos, én hálát adok minden egyes napért, mert kezelésekkel már biztosan nem élnék, rég nem élnék. Nélküle pedig még itt vagyok és még szerinte is elég jó helyzetben, jól nézek ki, jó állapotban vagyok. Szuper volt, mert többször kimondta, hogy ilyen fiatalon. Nocsak, nem tudtam, hogy még „ilyen” fiatal vagyok. Milyen is?

Lelkileg helyre teszem magam és minden rendben lesz. Annak idején azt is pontosan megírtam, hogy mindegy, mit használunk mankónak, akár az ajtófélfából is rághatunk minden nap, ha biztosan tudjuk, hogy meggyógyulunk tőle, a hitünk meggyógyít. Ismételten bebizonyosodott, már tutira TUDOM, hogy nem számít az anyag, a gondolat a fontos! A nyirokcsomókról nincs bebizonyítva, hogy áttétek, még ha ők annak látják is. A gyulladás is olyan képet mutat. 2008-ban szerintem pontosan itt, el sem végezték a vizsgálatot, csak rámondták, hogy C5 pozitív, mert az volt az eredeti diagnózis, és nem fogyasztották fölöslegesen a pénzt. Szóval a kedvenc kórházam is ilyen korrupt. Mert nem a kórház a hibás, hanem az ott dolgozók. A lelkiismeretük. Az emberségükön múlik minden. Ezért, mint ápolónak tanult sem támogatom az ápolók sztrájkját, sok közöttük az ocsú. Vannak lelkiismeretes emberek közöttük is, de ritka, nagyon ritka. Legtöbben csak akkor csinálnak meg valamit, ha hálapénzt kapnak, és nemcsak kapnak el is várják. Akkor hirtelen hangszínt váltanak. Én előre sohasem adok semmit, utólag meglátom, ki érdemel bármit is. Ez bejön, mert a tízből mindig csak kettő marad. Ők igazi emberek, akikből még nem hunyt ki az érzelem. Ezt a szakmát, - szándékosan mondom annak, mert már az, sajnos már régóta nem HIVATÁS, legalábbis nem mindenkinek - tönkretették, besározták, bemocskolták.   

Azért nem úsztam meg ilyen könnyen, hiába gondoltam másra. Jött az újabb áradat.

– Meg fog halni, nem érdekli? Így meg fog halni! – jelentette ki, kezében a megtépázott papírjaimmal.

– Nem baj! – feleltem már felvértezve, de tényleg sikerült felidegesítenie, nemrég a marék gyógyszernek és az általam bevetett egyéb módszereknek köszönhetően sikerült a vérnyomást lenyomni 150-ig, de akkor és ott biztosan megint 240 volt, pulzus 140.

– Mit keresett az emlősebészeten egy olyan főorvosnál, aki egy héten egyszer megy oda két órát rendelni, azt sem tudja, mi van, nem is onkológus, akinek halvány gőze sem volt arról, hogy maga emlőrákos! – no lám csak. Mondhatom, szépen beásta a kollégáját. Egy idős főorvos sebészről beszélünk. Azért ne mondjon ilyet róla, kolléga az ilyen? Egy páciens előtt besározza, ledegradálja a kollégáját? Hol a mundér becsülete? No és az sem igaz, hogy nem tudta, mi a diagnózis, mert, ha máshonnan nem, rajta volt a beutalón. Kérdezte is, mikor műtöttek, de furcsa, talán mégis ismerte a diagnózist? Nahát, még ilyet! Egy idős sebész főorvos, aki szerintem naponta láthat rákos beteget, és biztosan van némi fogalma az onkológiáról is, ha már egy laikus is tud róla, ő meg egy szinten dolgozik velük. Továbbiakban ismét végighallgattam a hegyi beszédet töviről hegyire, és azt is elmondta vagy ötvenszer, hogy holnap délben jelentkezzek az onko team előtt, mert azzal, hogy nem tájékozódom, nem jutok előbbre és meg fogok halni. Nem is mondta, parancsba adta. Már csak szalutálnom kellett volna, hogy „igenis őrmester úr, azonnal!” Ehelyett azt feleltem:

- Bocsánat, hogy gondot okozok. – ez sokkal hatásosabb, mint az ellentámadás, ezzel nem tudnak mit kezdeni. Más már rég visszaordított volna, vagy elrohant volna, de én mosolyogva tűrtem a ledorongolást és a számtalan kioktatást, meg a parancsokat, miszerint azonnal futás az első emeletre. Elismerem, aki nem vértezi fel magát egy ilyen agresszív masszív lerohanással szemben, nem sok esélye marad. Négyen egy ellen, mert a többiek háttér támogatták. Úgy álltak sorfalat, mint egy kivégző osztag. Mindannyian ledöbbenve nézték az elvetemült pácienst, aki nem fogad szót a nagy doktornőnek. No, de ő hogy kezdte? Mindennek a teteje, hogy nem adta ki a leletet.

– Benne lesz a gépben. Majd visszajön érte az onkológiára. - és azt mondta, mehetek akármilyen nyirokér tornára, semmit sem ér a kezelések nélkül. Jó, akkor oda sem megyek, kit érdekel? Mit képzel magáról? Hová jutottam? Csak egyszer szabaduljak ki innen. Kár volt ide eljönni, nagyon nagy kár volt. Oké, akkor innen kezdve kontroll sincs és kész. Még magamnak sem, úgyis csak mindig felbosszant. Minek nézegetni? Ha mennem kell, hát megyek és kész. Nem érdekel már. És nem azért, mert nem akarok élni, vagy nem tisztelem az életet. De igenis, szeretek élni, tisztelem az életet, sokkal jobban, mint ők képzelik, élni akarok, ameddig lehetséges, természetesen, egészségesen. Ideje kidolgoznom egy akciótervet, amelyet követhetek.  

Végül is senki sem volt kíváncsi arra, mi hogyan történt, és hogy az ízületi gyulladás is közrejátszik-e? Úgy látszik, ezt itt nem fogom megtudni. Keresek más lehetőséget. Rájöttem, amikor annak idején kórházba kerültem, több mint húsz évvel az érettségi után, azt tapasztaltam, hogy a gyógymódok és a standard szövegek mit sem változtak. De sajnos, az azóta eltelt idők alatt sem, pedig nagyot fordult a világ kereke. Szerintem. De az orvosok még mindig a kőkorszaki begyepesedett baromságaikat szajkózzák, és az előző betegeken megszerzett tapasztalataikat rá akarják kényszeríteni az összes további páciensre. Tökéletesen megírtam anno, hogy a rák olyan, mint egy ujjlenyomat, teljesen egyedi, mindenkinek mástól, máshogy alakul ki és a gyógymód sem lehet standard.

Az sem igaz, hogy nem foglalkozom vele. Hát mi a búbánatos nyavalyát írtam már ebből a témából vagy kétezer, ha nem több oldalt? Pontosan tudom, hogy amíg nincs változás, addig nem történik gyógyulás sem. Sokan megosztanak mindenféle cikket, amiben azt taglalják, hogy éppen aznap mi gyógyítja a rákot. Újabbnál újabb csodanövények kerülnek felszínre, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy „beveszem a pirulát és elmúlik”, vagyis nekem nem kell semmit tennem, nem kell változnom, változtatnom, majd más, vagy más szerek megoldják helyettem minden gondom. Elképzelhető, de ez meddig is tart? Nos, tételezzük fel, hogy elmúlik, de később mégis alattomosan visszatér. Miért? Mert bár a sejtet elpusztították, vagyis elnyomták a tünetet, de az ok, amiért kialakult, amire figyelmeztetni akart, még mindig megmaradt, mert nem változtam, változtattam. Felreppennek a hírek arról is, hogy megvan a gyógymód, csak direkt eltitkolják, mert a gyógyszeriparnak nem érdeke, hogy a betegek meggyógyuljanak, hiszen akkor kik vásárolnának tőlük? Ez sem igaz, illetve nem egészen így van. A rák egy olyan egyedi jel, amit az egyénnek kell megoldania, felismernie önmagában, mit akar üzenni, mire figyelmeztet. Miért lettél beteg? Mert nem az utadon jársz. Pont. És akkor itt van a nálunk illegális Cannabis. Az sem biztos, hogy hat. Mi a hasznos benne? A "rákos betegségben szenvedők" általában nagyon rendes, kedves emberek, akik elnyomják önmagukat, nem szeretik önmagukat, háttérbe szorítják saját vágyaikat. Ezt alaposan ki is használja a környezetük, amitől még jobban kiéleződik ez a helyzet. Aki pedig "beteg" lesz ettől, egyre több sérelmet gyűjt fel, amit nem képes feldolgozni, vagyis folyton megbántottságot érez, nem áll ki önmagáért, a múlton rágódik, a jövőért aggódik, vagyis "megmérgezi" önmagát és feladja a célt, amelyet úgysem képes elérni. Ez a rák oka. Aztán elcsodálkozik, miért is alakult ki nála ez a "betegség", pedig ő mindig mindenkivel JÓ volt, kedvesen viselkedett, segített, ahol tudott, mindenkit szeretett! (egyedül önmagával nem volt jó, önmagát nem szerette – aki azt állítja, hogy igen, az nem ismeri az ilyen ember lelkivilágát). A cannabis ezen úgy segíthet, hogy visszaadja a jókedvet és az örömöt. Aki örül, aki boldog, az nem rágja magát. Vagyis, ha beteg is volt, meggyógyul!