A halálos kimenetelű nyiroködéma

2016.02.25. Mára volt időpontom a gyógytornászhoz, de előtte bementem az ultrahang leletért. Ott kellett elkérni, ahol a vizsgálatot végezték. Beadtam a TAJ kártyám és több, mint egy órát ültem kinn. Ha nem lett volna benn a kártyám, már elmentem volna. Kiderült, hogy a doktornő majd behív. Miért? Felvettem a kabátom, de alaposan felvérteztem magam, mindenre elszántan. Nagy nehezen behívott és elém állt letört fejjel:

- Hát, Erzsébet, ez sajnos pozitív! – jelentette szánakozó arccal. Én meg csak néztem, micsoda? Hisz csak ultrahang volt.

– Ugye nem ment el az onkológiai bizottsághoz?

– Nem.

– Pedig ezt nagyon meg fogja bánni, bele fog halni és olyan fájdalmai lesznek, hogy úgy megbánja, mint a kutya, aki kilencet kölykezett, hogy nem vállalja a kezeléseket, mert most még lehet segíteni magán. – áh, szóval megint itt tartunk? Értem, bele fogok halni és a kutya kilencet kölykezett, nem hatot.

– Most még jól néz ki, most még tud szépen mosolyogni, de majd megbánja, ha jön az elviselhetetlen fájdalom, ám ha ön úgy dönt, hogy mégsem, akkor nem pazarolom erre sem az időmet, sem az energiámat. – folytatta.

– Hiába minden, úgysem fogom elvállalni. – feleltem konokul. Erre sértődötten hátat fordított a kezében lévő két papírral és aláírta őket. Addig elgondolkodtam. Mit lát bennem? Miért lát mosolyogni? Azt hiszi, nem vagyok normális, amiért ilyen diagnózissal nem bömbölök, üvöltök, sírok, könyörgök, esdeklek az életemért, hanem nyugodtan állok vele szemben és kitartok az elhatározásom mellett? Mit lát bennem? Miért lát mosolyt az arcomon? Talán azért, mert már mindent feladtam, belenyugodtam és úgy vagyok vele, jöjjön, aminek jönnie kell? Miért vagyok itt? Semmi sincs véletlen, ez is kellett. Tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, az vagyok, akinek lennem kell, megtaláltam az örömet másban, nem mindig ezzel foglalkozom. De jó, hogy kihagytam nyolc évet, megszabadultam ettől az orvosi agressziótól. Komolyan ettől még betegebb lesz az ember. No, de eljutottunk a papírokig és a köszönésig. Kimentem, át az udvaron a tornaterem felé, közben rápillantottam a két papírra. Először is, miért kettő? Egy ultrahang, egy citológia. Micsoda? Olvasom, hát látom, hogy a 2008-as leleteket adta ki másolatként. Nem kaptam meg a hétfői papírt. Vajon arra mit írt rá? És most komolyan elém állt egy nyolc éves lelettel, hogy pozitív???? Abból döntötte el?

A gyógytornásznő is elmondta, hogy megnézte a leletet, ami sajnos nem jó, ő is belekezdett a kemoterápia propagálásába. Mondván, hogy az ő nővére is azzal gyógyult, mint nagyon sokan mások, és hogy ő is biztosan elvállalná. Persze, amíg nincs abban a helyzetben, addig könnyen mondhatja, de majd amikor a saját bőrén érzi, minden megváltozik. Kérdés az is, hogy ebben a kórházban minden dolgozónak van egy nővére, aki pont mellrákon esett át és elvállalta a kemot, ráadásul meg is gyógyult, vagy csak azért mondják, hogy legyen példa? Elmondta, hogy semmit sem tehet velem, egyedül a torna marad, már a karharisnyának sincs semmi értelme. Persze, mert az is csak elszorítja, de nem oldja meg a problémát. Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs a nyiroködéma. Biztosított, hogy ő nem mondhat semmit, a leletet sem adhatja ki, és csak a torna marad, amivel az izmok munkája segít elterelni a felgyülemlett folyadékot. Már akkor tudtam, nem is akar velem semmit kezdeni, csak mutat pár gyakorlatot és menjek, amerre látok. Ezért megkérdeztem tőle az ízületi gyulladást, ő minden nap lát ilyet.

– Igen, az ízületi gyulladás az ödéma miatt van, mert a kar ízületeinek ezt a hatalmas túlsúlyt kell cipelnie. Az húzza, és attól gyullad be. – szóval mégis van összefüggés. Erre az érdekelt:

- Volt itt már arra példa, hogy valakinek ilyen volt a keze és sikerült elmúlnia?

– Volt, de nem mondom el a végkifejletet. – felelte zavartan. Tudtam, mi lett a vége. Ám tényleg olyan ember lehetek, akinek megnyílnak az embertársai, végül mégis elmondta:

- A hölgynek iszonyú vastag volt a karja, ő minden áron meg akart gyógyulni, elvállalta a kezeléseket is, sikerült levinnünk a karját. Csakhogy… a nyirok nem találta az útját, nem tudott merre elfolyni, ezért ráment a tüdejére és belehalt.

Ez kész. Tudtam! Újabb bizonyíték a kemoterápia ellen. Azzal sem tudták megmenteni, akkor minek erőlködni és szenvedni? A nyiroködéma halálos kimenetelű betegség, mert ma még nem tudják gyógyítani. Az emlőrákosok csaknem fele előbb-utóbb megkapja. De bezzeg a műtétnél, amikor erről beszéltek, ezt elfelejtették közölni velem. Sőt, akkor említették, hogy leszívatják róla a kórosan felgyűlt folyadékot - ezek szerint mégsem. Hagyják a beteget elpusztulni, mert nem tudnak rajta segíteni. Csak masszírozgatják, pumpálgatják, aztán ki tudja, merre kering a testben az a nyirokfolyadék, maximum rámegy a tüdőre és megfullad tőle. Egyetlen dolog segít, ha az okot szüntetjük meg. Bravó!

Nos, nálam ezek szerint tényleg a nyirokcsomók okozzák, vagyis a jobb oldalon lévő hat darab 2,5-3 cm es gyanúsítottak az okai. Lehet, hogy csak gyulladtak. No, mindegy, muszáj csökkenteni a méretüket!

Tehát, az orvosok ily módon lemondtak rólam és még a gyógytornász is. Az is elképzelhető, hogy megfélemlítették, semmit ne tegyen velem, mert csak továbbviszi a betegséget. Magamra maradtam. Nem volt jó kedvem. Erre felhív egy vitaminboltos hölgy, aki azzal zaklat, hogy menjek be vitaminhiány tesztre, és vásároljak vitaminokat. Tudom, hogy hasznosak, de ez esetben a vitaminok nem oldják meg a problémát. Hiába szedem őket, ha nem vagyok jól. No, de gondolkodjunk csak. A doktornő mosolyogni látott engem, túl vidám, elégedett fejem lehetett. Vagyis volt hozzá szeme, hogy lássa, nem olyan vagyok, mint a rákosok általában. Nem kesergek, nem hisztizek, és nem omlok össze egy ilyen diagnózistól. Tehát van remény. Folytatom a kúrámat, de most már inkább a lelkieket, elég volt a mankókból!