A gyógyulás nehezebb útja

Figyelmeztetés! Aki nem nyitott a szabad gondolkodásra, vagy az alternatív gyógymódokra és a változásokra, kérem, inkább NE olvassa el az alábbi írást! Köszönöm.

Tudom, már ezerszer írtam ezekről a dolgokról, de ismét felgyűlt pár dolog, amit nem bírok magamban tartani. Tíz éve figyelek, gyűjtöm a tapasztalatokat és igyekszem objektíven leírni, amit látok. Persze ez nem is olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk, mert csak átszűrődik rajtam az információ és a saját szemüvegemen keresztül szemlélem a környező valóságot, mint ahogyan mindenki más. Hozzáteszem, mindig jó szándék és segíteni akarás vezérelt. Nem beszéltem rá senkit semmire és le se semmiről. Mindenki maga döntsön a saját sorsáról és arról, hogy miben hisz, hallgasson a szívére. Én pedig megírom, amit látok, hallok, tapasztalok.

A rák olyan lelki betegségekből ered, mint a megbántottság, a sértettség érzés, a veszteség, a gyász, a feladott célok. Ezekből kiinduló testi tünetekben materializálódó jelenség. A betegségek amúgy is lelki eredetűek, kis fáziskéséssel mindenképp testet öltenek. Tehát a rák olyan, mint egy ujjlenyomat, mindenkinél hasonló ugyan, mégis kicsit más okból alakul ki, teljesen egyedi, így a gyógymód sem lehet standard. Ezt már tíz évvel ezelőtt is felfedeztem. S mivel lelki fájdalmakból fakad, nem elég csupán a testi tüneteket anyagi gyógymódokkal kezelni. Ez végképp nem olyan, hogy bekapok egy pirulát és kész, elmúlt. Bizony-bizony foglalkozni kell a lelki részével is, sőt, nem is kicsit. Hányszor látjuk, hogy valaki a hagyományos, vagy alternatív kezelések hatására tünetmentessé válik, aztán később áttétek támadják meg és végül mégis minden rosszul végződik. Miért? Azért, mert hiába minden, ha a lelki okokat nem képes feldolgozni.

Nézzük akkor, mivel kezel máig a hagyományos orvostudomány? Hatvanöt éve a kemoterápia az egyik fegyverük. Még akkor is, ha az első kezelt, Evita Peron nem élte túl a beavatkozást. Ha már annyi pénzt, kutatást fektettek bele, csak ki kellett próbálni másokon is. Tudom, azóta sokat változott, fejlesztettek rajta, de lássuk be, hogy akkor is méreg.  Saját szememmel láttam embereket, akik ezen a kezeléseken vettek részt. Milyen színű volt a bőrük? A szürke zöldessárgás árnyalata, beesett arcokkal, karikás szemekkel fűszerezve, bármelyik mérgezett halott megirigyelhette volna őket. Jól lehet, a kezelés kezdetben valóban képes csökkenteni a daganat méretét, de milyen áron? Közben elpusztít mást is. Nekem minden egyes sejtem tiltakozott ellene. Biztos vagyok benne, nem bírtam volna ki. Mérgezés nélkül még tíz évet éltem. A sugárzásról is jobb, ha nem beszélünk, de ezeket már mind megírtam ebben a terjedelmes a blogban. Minden tiszteletem azoké, akik ezt így, vagy úgy túlélik. Az orvosokról meg merem remélni, hogy azért a meggyőződésük és a segíteni akarásuk vezérli őket, nem pedig az a cseppet sem kevés jutalék, amit egy-egy ilyen beteg után kapnak. Igen, nagyon nagy szükség van az orvosokra, számtalan életet mentettek és mentenek meg nap, mint nap. Az enyémet is többször megmentették, de ebben az egyben nem értek egyet velük. A kezeléseket nem kötelező elvállalni, a páciens hadd döntsön már a saját sorsáról!

A kemoterápia említése még ma is hatalmas port kavar. Az emberek azonnal két ellentétes táborra oszlanak és vagdalkozni kezdenek az érveikkel. A mellette és ellene szóló vélemények százaiból azt szűrtem le, hogy sokan vehemensen támadják azt, aki nem vállalja. Észérvekkel és saját példával támasztják alá a túlélésüket. Véleményem szerint, aki ezt túléli, az csakis a saját lelki erejének, élni akarásának és a hatalmas lelki változásának köszönheti a gyógyulást. No meg a szervezete sem romlott még le annyira, hogy képes volt ellensúlyozni, vagy saját szolgálatába állítani a mérgeket. Viszont van az a pont, amin, ha túlesünk, már nincs visszaút, legalábbis csak nagyon-nagyon keveseknek, akik még az utolsó pillanatban képesek egy akkora változáson keresztülmenni lelkileg, hogy a folyamat visszafordul. Vajon mi lehet az a plusz, ami végül megmenti őket? Természetesen a lelki hozzáállásuk. Az ő gyógyulásukra nincs magyarázat, az ilyet tekintik hatalmas csodának. Pedig bárki képes (lenne) rá.

A hagyományos kezelést vállalók felteszik a kérdést: te mit választanál, ha azt mondanák, az életed a tét, és ha nem vállalod a kemot, meghalsz, mert nincs más? Persze, nem lehet mások helyett dönteni, aki ott áll egy ilyen pánikkal szemben… A betegség és az orvosok rákényszerítik a döntésre, hisz versenyt futnak az idővel, nincs mód a lamentálásra. A másik oldal az alternatívákat bizonygatja kb. ugyanilyen hévvel. Nem tudnak és nem is akarnak kompromisszumokat kötni, vagy elismerni a másik igazságát. Esetleg annyiban, hogy van egy olyan réteg, aki belemegy a hagyományos kezelésekbe is, de amellett az alternatívákat is használja.

A véleményem azonban ettől nem változik, továbbra is tudom, hogy sajnos a kemoterápia méreg, ami pont nem használ egy amúgy is leromlott szervezetnek. Aki kibírja, az bizony a hatalmas lelkierejének és élni akarásának köszönheti a gyógyulását. Aki azonban lelkileg mélyen belül feladja, már hiába kapaszkodik. Ha hisztek benne, ha nem, akkor is minden fejben dől el. Amit lélekben elhatározunk, amiben hiszünk, azt teremtjük meg. A karma azt jelenti, hogy tettél valamit, aminek van következménye. Nem büntetés, csak következmény. Ha legurítod a labdát a hegyről, nem áll meg félúton. Aki még most nem hiszi, majd idővel úgyis rájön. És bár sokan még mindig jót nevetnek a hiten, mondván csak az orvos tud meggyógyítani, de minden azon múlik, és bizony csak hittel lehet meggyógyulni. Nem az imáról beszélek, de az is ugyanennyit ér. Az alternatívákat támadók bőszen hangoztatják, hogy az efféle orvosoknak hullákkal van kikövezve az útja. És az onkológia útját nem hullák hada szegélyezi? Ja, csak azt az orvosok legálisan csinálják, ők megtehetik. Megfigyelhető azonban, hogy bármilyen esetlegesen hatékony alternatíva mellett kiálló orvost előbb-utóbb totál ellehetetlenítenek. Bebizonyítják, hogy a módszere nem hatékony, sarlatánnak kiáltják ki és betiltják a tevékenységét. Különösen, ha valaki mégis meghal. Az alternatívák sem istenek. Akinek távoznia kell, mindegy, mit használ, nem maradhat itt. Akinek pedig még nem járt le az ideje, bármit túlél, agyon sem lehet verni. Megfigyelés.

Persze, hogy felmerül a kérdés, a hagyományosan kezelő társadalomban most azt akarják, hogy meggyógyuljanak a betegek, vagy inkább egy életen át kezelésre szoruljanak, ami nagy biznisz a gyógyszeriparnak? Ismerjük a szódabikarbónával, a hidrogén peroxiddal, vagy más alternatívákkal gyógyítók esetét. Érdekes, a szkeptikusok azonnal, gondolkodás nélkül minden vádat elhisznek, amit ellenük sikerül felhozni, sőt, még toldanak is hozzá és adják tovább szájról szájra. Abba viszont bele sem gondolnak, az olyan bátor embereknek vajon mennyit kellett harcolniuk, hogy egyáltalán labdába rúghassanak? Rögtön ott a vád, hogy bezzeg vitaminboltot nyitottak és a saját bizniszüket építik. Csakhogy azt sem adták ingyen. És az emberek csak köszönhetnek az ilyen harcosoknak, mert általuk megismerhettek más alternatívákat is és hozzájuthatnak nagy dózisú vitaminokhoz is, amit esetleg az állami gyógyszertárakban meg sem kaphatnak.

Vannak azonban bőven olyan lehetőséget kínáló helyek is, amelyek semmit sem érnek. Erre adatott a megérzésünk. Ki kell tudni válogatni a szemét közül a számunkra hasznosat. Nekem is van ilyen tapasztalatom. Jól lehet, a megérzésem eleve elutasítja, de azért adok neki egy esélyt. Ismét meggyőződhettem róla, hogy pl. a GNM mennyit ér. Nesze semmi, fogd meg jól. Megmagyarázza, hogy szerinte mitől alakult ki a problémád és azt hiszi, azzal egyből, egy csapásra meg is oldottad, de a hogyan tovább már nem az ő asztala. Persze, mi is tudjuk, hogy minden bennünk van, az összes problémánk oka éppúgy, mint a megoldás. De könyörgöm, sajnos még nem vagyunk azon a szinten, hogy ezt világosan átlássuk, megértsük, hiszen akkor már eleve ki sem alakulna a probléma, mert előre tudnánk, ha ezt tesszük, ez lesz az eredménye, ha pedig azt, akkor amaz. Tehát szükség van külső segítségre is, nem elég felismerni az okot, mert a továbblépés attól még nem világos mindenkinek. Írtam egy ilyen orvosnak, akiről azt hittem, ő tud valamit. Nem hiába ódzkodtam eddig ettől. Ezt válaszolta: „Kedves Erzsébet! Feltehetően 10 évvel ezelőtt már egy elhúzódó elválasztási, elhatárolódási, elszakadási lelki konfliktus miatt műtötték a ductalis carcinomát, talán a jobb oldalon: A lelki állapota, a félelmei tették ezt Önnel, amit nem valószínű, hogy bárki felvállal. Én belgyógyász vagyok, nem sebész. Mielőbbi gyógyulást!” Ennyit a GNM orvosokról, értetlenül bámultam ezt a pár sort, még egyszer rákérdeztem, merre tovább? ”A válaszomban benne volt a megoldás, de Ön a pánik és a fájdalom miatt mindenféle lényegtelen dologban reménykedik!” Más vajon látja ebben a megoldást, vagy csak én vagyok ennyire hülye? Ám hiába kérdezgetek más GNM-es munkatársat is, mindegyiktől kb. ilyen választ kapok: elhúzódó elválasztási, elhatárolódási, elszakadási lelki konfliktus. Rébuszokban beszélnek, és még én sem értem, pedig nincs gondom a szövegértéssel, akkor egy egyszerű földi halandó mit hámoz ki ebből? Többen próbálták értelmezni, volt, aki azt szűrte le, hogy engem hibáztat. Mások szerint nem ajánlja a műtétet, de nem is csoda, hiszen belgyógyász. Megint mások szerint magamban kell keresnem a választ. Jól van, akkor tehát nemcsak én nem értem.

Láthatjuk, hogy némelyik alternatíva szintén nem megoldás, vagy számunkra nem ezt az utat jelölték ki. Az alternatívák használata a gyógyulás nehezebb útjára terel minket. Sokkal nehezebbre, mert orvosilag lemondanak rólad, nincs, kihez fordulj, hatalmas türelemre, kitartásra, tűrőképességre van szükséged és persze rengeteg időre. Te döntesz, melyiket választod. A simábbnak tűnő, esetlegesen gyorsabb eredményt ígérő, ki tudja, meddig tartó sikert, vagy a rögösebb, rengeteg szenvedéssel járó, de esetleg sikeresen megfejtett lelki okokat elsimító nehezebb utat?